Pesti Napló, 1899. szeptember (50. évfolyam, 242-271. szám)
1899-09-01 / 242. szám
rI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre „ 14 írt — Félévre___7 „ — Negyedévre_ 3 „ 60 Egy hóra------1 „ 20 ötvenedik évolyam. (242. szám.) kr. Egyes szám [Vidéken „ 4 kr._____ NAPLÓ Szerkesztőség: TL, Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, szeptember 1. Apróhirdetések ára Egy szó a kr., vastagabb betűve' 4 kr. Hirdetések petit számitással díjszabás szerint« Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után's Csehek és németek. Budapest, augusztus 31. Ő felsége Csehországban időzik, abban az országban, mely valódi harctere a német-cseh nemzeti versengésnek. E két nemzetiség most kivételképpen abban igyekszik túltenni egymáson, hogy melyik mutathassa ki jobban dinasztikus hűségét. Dicséretes verseny, de mélyebb és maradandóbb hatása aligha lesz, bár az uralkodó, miként Chlumetzky bárónak isdili fogadtatása is mutatja, oly dispoziciókkal indult csehországi útjára, melyek arra mutatnak, hogy egy utolsó kísérletre készül: várjon nem sikerülne-e kibékíteni egymással a cseh és a német fajt s ezzel kimozdítani a kátyúból az osztrák alkotmányosság megsülyedt szekerét. Nem merjük azonban reménysem, hogy akár a nyugodt és mérsékelt Chlumetzky tanácsai, akár Podlipny prágai polgármester önérzetes üdvözlő beszéde s a királynak reája adott kegyes válasza mintegy megnyitója legyen a nagy osztrák probléma megoldásának, amely problémának magva tudvalevőleg a cseh kérdés. Azok az ellentétek, melyek Csehországban a csehek és németek közt dúlnak, nagyon is mélyen vertek gyökeret s csak az egyik fél teljes győzelmével, a másik fél teljes legyőzetésével volnának megszüntethető. Ez pedig nem fog bekövetkezni. A cseh nemzet Csehország lakosságának kétharmadát foglalja magában, tehát ebben az országban, hol a történeti hagyományokra is támaszkodik, hivatva érzi magát arra, hogy az egész közéletre rányomja a maga nemzeti bélyegét. Erről a csehek lemondani sohasem fognak s már ez elég ok arra, hogy az ország feldarabolásába, nyelvterületekre való felosztásába, amire a németek törekesznek, soha bele ne nyugodjanak. De bármily kedvező a csehekre nézve a számarány, a történelmi hagyomány, a földrajzi fekvés, melynél fogva az ország közepét bírják a nagy és fényes fővárossal együtt, mely kilenc tizedrészben cseh és csak egy tizedrészben német, egész Csehországnak a cseh elem által való politikai meghódítása mégis majdnem legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Ha Csehországban a csehen kívül volna több apró nemzetiség, ha ezek a nemzetiségek a szellemi és gazdasági kultúrának alacsonyabb fokán állanának mint a cseh, ha a művelt és vagyonos osztályok egy része nem tartoznék ezekhez, hanem úgy az arisztokrácia, mint a városi polgárság egészen a cseh államjogi aspirációk pártját erősítené, akkor hamar győzedelmeskednék a cseh nemzeti eszme egész Csehországban. De nem igy áll a dolog. A csehen kivül csak egy nemzetiség van az országban, s ez a német. Oly erős e nemzetiség a torony nézett ki a pusztákra s várta az időknek jobbrafordulását. És a pusztulásból, a tűzből csodamódon megmaradt egy régi kép, a templom környékén tóba vetve találtatott. A tűzben a kép nem birt elégni, a vízben nem birt elsülyedni, megtalálták, megmentették, elrejtették s ma is megvan, csak éppen kormos, ahogy a tűz füstje befogta: ez a fekete Mária képe. A mindenféle sorsokat rejtélyesen intéző hatalom rendelkezése szerint a kép visszajutott azokra a falakra, ahonnan leszaggattatott s fölöttébb nagy tiszteletben részesül. Hosszúkás formája van a régi képnek, amely a patrónát ábrázolja, karján a Gyermekkel. Nem minden látszik rajta jól, mert az a régi füst igen elbarnította, csak a Máriának nagy, sötét szemei néznek, tekintenek az elébe járulóra az oltár fölül olyképp, mintha a szemek nézése eleven volna. Másként nincs a képen semmi, ami értékét mutatná, csak a régisége, ami azonban igazolt, már a most folyó század elején is írt róla könyvet egy franciskánus barát. Hozzá búcsút szoktak járni. Messzi vidékről jönnek ilyenkor a népek a kép elé, melyet részben Segítő Boldogasszonynak, másrészt itthon Havi Boldogasszonynak, neveznek. A hitbeliek csodatevő erejét ismerik és tudják s jó távolásról, egész a felsővidéki hegyek közül is jönnek elébe búcsúja napján ájtatos csapatok. Ma már jórészüket a vasút hozza; azelőtt gyalog rótták az országutakat és hajadonfővel jöttek, hogy őt látnák, kik látását óhajtották. Nagy ünnep az, a fekete Mária ünnepe, szegedi köznyelven: a Havi. Ez valóságos időpont, egy darab sarokkő az idők folyásában, számra nézve is, hogy a cseh elem által való felszívatása teljesen ki van zárva. Az ország legiparosabb, leggazdagabb, legműveltebb vidékeit sűrű tömegekben lakja a német. A nagytőke és a nagyipar inkább német, mint cseh kezekben van. S ez aránytalanul erős német elem mögött ott áll az egész német nemzet, mely a cseh németséggel földiratilag összefügg, ezt a maga nemzeti nimbuszával támogatja, buzdítja, bátorítja. Lehetetlen, hogy a cseh a csehországi németséget valaha legyőzze, beolvaszsza. Lehetetlen az is, hogy a csehországi németség a maga nemzetiségét feladja, az országban másodrendű szereppel beérje. A két nemzetiség tehát küzdeni fog beláthatatlan időkig úgyszólván minden talpalattnyi földért. A zárt nyelvterületek teóriája nem alkalmazható rájuk abból az egyszerű okból, mert Csehországban a szó szoros értelmében zárt nyelvterület nem is létezik. A cseh elem benyomul az úgynevezett zárt német nyelvterületre, mint terjeszkedő iparos, munkásnép. Maguk a német gyárosok hívják be a cseh munkásokat telepeikre, mert a cseh jó munkás és olcsóbban dolgozik, mint a német. Sok helyütt, ahol egy-két év előtt még híre sem volt csehnek, most nagyszámú cseh lakosság van, tehát keletkezik cseh iskola s a közigazgatás sem ignorálhatja a cseheket. Hisz elvégre is ők otthon vannak abban az országban, ahol őseik melynek napját mindenki tudja és ismeri. Miként egyes, régibb események idejét úgy szokás meghatározni, hogy az a nagy viz előtt, vagy a nagy viz után történt-e, akként a Havi napja is útjelző karó az élet nagy homokjain, s a dolgok, miket az emlékezet megőriz, körébe csoportosulnak. Ez meg ez az eset például Havi napján történt, emez két héttel előtte, míg emez ismét négy nappal utána. Ez az emlékezés onnan támad, hogy Havi napján mindenki megmozdul, aki élő, hogy járuljon a fekete Mária elé. Augusztus ötödikén van ez az eset, a dinnyeérésnek is ez a napja. Ha tőlem kérdik, mikor érik a szabad földben termett dinnye, röviden mondom rá: Havikor, mert ezt úgy tudom egészen apró gyermekkorom óta, mert minket épp úgy levittek akkoron oda, mint ahogy mi most leviszszük a mi apróságainkat. Majd ők az övéket ismét le fogják oda vinni, idővel, ha Isten segít, mert akármit beszéljünk, csak úgy igaz az, ahogy a református ember mondja, övé a hatalom, az ország és a dicsőség. Napja mindenféle nagy vigasságokkal van egybekötve. „Ha ez időtájt itthon vannak a regimentek, a processzión keményen dudál és bombardózik Ferenc József rezes-bandája. Magyar díszben jönnek a városi úr . A lovasrendőrök a mentedolmány alatt cifára kiöltözve izzadnak kegyetlen. A házak tetején lóg a nagy melegben ernyedten a nemzeti lobogó. Minden ház, melynek az udvarán sátort lehet verni, korcsma. Azokban vidám magyarok tanyáznak és mindenféle tűzoltó-bandák kerülnek elő a falvakból, hogy a fekete Mária ünnepén ismeretlen nótákat muzsikáljanak. A jeget és a sört A fekete Máriánál. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Tömörkény István. A régi nagy templom körül olyanformán telepednek meg a házak, mint öreg kotlóstyuk köré az apró csirkék. Nagyon szép, ódon, erős épület, hatalmas testével itt áll egy helyben hosszú évszázadok óta és magas tornyával kitekint a pusztákra. Itt, ahol minden sík és lapos, ami már csak kicsit magasabban van is, igen messze ellátszik.* Tiszta időben, legkivált télen, mikor a fák lombja nem áll a szem útjába, az öreg templom nagy tornya a harmadik-negyedik határ országútjára is elinteget a járókelőknek. Kik valamely bajban vannak, szorongattatásukban feléje fordulnak most, mint régente is. Mert évszázadok előtt is csak igy nézett már ki a tájakra a torony, látta a török világ idejében a lánggal lobogó, égő falvakat, magyarok pusztulását, pogányok elhatalmasodását s csak állt, példázván az örökkévalóságot, rendületlenül, bár bent, a templom márványán, török lovak patái csattogtak és minden ékességet lerombolt benne és kidobált belőle a pogány. Összetörtek az oltárai, a képek lekerültek a szent falakról és mind összetépdeste, fölgyújtotta, vízbe dobálta őket a török. Csak az maradt épen, amit futva menthettek meg a menekülő papok, más minden elveszett és istállóvá vált a régi nagy ékesség. Ki tudott volna akkor törődni vele ? Aki nem bírt menekülni, kardélen hevert, ki tudott volna keseregni ezen a veszteségen, mikor Mohácsnál akkor több is veszett? De állt a templom,miintti mi Mai számunk 18 oldal.