Pesti Napló, 1906. október (57. évfolyam, 269-298. szám)
1906-10-01 / 269. szám
ELŐFIZETÉSI ÁEAK: ttiatrm-28 kar. — fQ. «**»___14 . — . Katredénn - 7 , - , trr tói. _ _ a , 40 , 57-dik évfolyam. 209. szám. Apró hír4.tér.k Arat Egry ui 4 llUér, Taataffab betűvel 8 Aliért EbéMémk nflUnétt. oáaUic ul, djsz&bíi nerlnt. Hestelosft micdeg up, Ineit mi map .tu la. Rer« Bfca — — — — Vidéken______ • 8S. *o . Budapest, 1906. Hétfő, október 1. SS Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél eöl megnijitan. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Hadgyakorlatom írta: Willy. Bauee megyében jár a regimentem. Marshoz az országúton, amely hosszú és lapos, akár Ivette Guilbert, csak nem olyan mulatságos, mint a kitűnő énekesnő. Mindenki egyhangúnak és sivárnak mondja a vidéket, kivéve az egy Camas kapitányt, aki erre járván, Szudánra emlékezik vissza. — Nézzék azokat a szénaboglyákat, olyanok, mint a néger kalibák. — mondja. Az Afrikára való emlékezés nem gátolja abban, hogy ugyancsak szigorúan ügyeljen századára. Ő vezet minket és közben óvatosan néz körül, nem fenyeget-e valahonnan az ellenség. Egyszerre bal felől egy falu ötlik szemébe, erre aztán kémőrjáratot leüld oda előre. A kis csapat élére engem rendel ki. Megindulok hat emberemmel és megyek mellékúton, mezők és rétek között a falu felé. A falutól mintegy háromszáz méternyire megállunk. Óvatosságra intem az embereimntet és figyelmeztetem őket, vigyázzanak, nehogy huszárok lepjenek meg bennünket. (Manőveren a lovasságtól való félelem és óvatosság teszi minden bölcseség alfaját és Omegáját.) Aztán megint nekivágunk az útnak. Egyszerre galoppnak zaja üti meg fülünket, fegyvercsörrenés, mi lebukunk a földre, de hiába, egy csomó kék huszár körülkerít, nincs menekvés... A huszárok nagyot nevetnek rajtunk, aztán kijelentik, hogy foglyaik vagyunk. Nyomban el is vezetnek a hadiszál-lásra. S két napig tartottak fogva minket. "Embereimnek meglehetősen mindegy volt a dolog, én azonban elkeseredtem kissé rajta. Két napon át nem kaptunk friss élelmiszert, konzervet ettünk és kávétablettákkal kellett beérnünk, amit, ha forró vízbe dobtunk, mint a szappan, úgy olvadt meg benne. Végre az ellenséges tábor generálisa megkegyelmezett és megengedte, hogy visszatérjünk a magunk táborába. Hat emberemmel most hát újra felkerekedtem és sötét érzelmekkel keblemben, vezettem őket vissza arra, ahonnan jöttünk. Ezeket a borús érzéseket mindennél jobban megmagyarázza az, hogy akkor már fogytán voltunk az élelmiszereinknek és tudtuk, hogy háromnapi járó út van előttünk. Egynapi járás után, amikor bealkonyodott, szomorúak voltunk mindannyian. Fáradtság vett erőt rajtunk és levertek voltunk. Köd szállt le, hűvösre fordult az idő, nem volt hát tanácsos itt a szabad ég alatt töltenünk az éjszakák És a főhadiszállás még olyan messze volt! Szerencsére tudtuk, hogy nem messze tőlünk van egy major, ha meggyorsítjuk léptünket, még odaérhetünk, mielőtt ránk borulna az éjszaka. Ez aztán új erőt adott és szerencsére el is értünk a majorhoz. A parasztok ellenséges indulattal fogadtak és mihelyt megláttak minket, rögtön kijelentették, hogy nem adhatnak nekünk enni, mert előző napon egy egész regiment vonult el erre, az mindenüket fölette, elpusztította. Embereim arca e kijelentés hallatára mélységesen elborult. Mit tegyünk hát? Étlen-szomjan térjünk pihenőre? E pillanatban valaki a fülembe súgta: — Ne essünk kétségbe, hadnagy úr, majd lesz mindjárt mit harapnunk. Hátranéztem: Sallaux volt az, aki a fülembe súgta biztatását. Sallaux párisi fiú, ravasz és jókedvű fickó, potrohos, aki mindennél jobban szerette a hasát. Ezért a regimentben sokat csúfolták, ámde Sallaux semmibe se vette a gúnyolódást. Én nyugtalankodni kezdtem. Vájjon mit talál majd ki megint ez a leleményes fickó? Micsoda cselhez nyúl? Talán meg is kellene gátolnom benne.... A parasztok nem ismernek tréfát és még arra is képesek lennének, hogy haditörvényszék elé állítsák Sallaux-t, ha valami csínyt találna elkövetni. De hát a gyomor szava erősebb, mint a bölcseségé, azért hát későbbre halasztom az erkölcsi prédikációt, akkorra, amikor Sallaux — gúnynevén Pocakos — már szerzett egy kis elemózsiát. Beszállásoltuk magunkat a majorba, amelynek tulajdonosa, egy Gouron nevű paraszt, elég hűvösen fogadott bennünket. Különben ő is a szokott refrénnel üdvözölt: — Haljanak meg itt, ha akarnak, de enni nem adhatok. Akik tegnap elvonultak erre, azok a katonák mindenemet megzabálták. \ \ A helyzet Horvátországban. — Levél a szerkesztőhöz. — Kutjero (Szlavónia), szeptember 26. A hires 1906 május 3-ika óta már több nőnap múlt el, de a horvát politikai helyzet még most sem tisztázódott. Azonban Horvátországban minden elfogulatlanul ítélő ember megérti a mai politikai kavarodást és tudja, hogy a történtek után a helyzet nem is lehet más. A magyar szabadelvű párt egyéb bűnei mellett horvát politikájával követte el a legnagyobb hibát. A nyakunkra küldte gróf Khuen-Héderváryt, aki nyers erőszakkal, orosz korrupcióval s törvénytelenséggel gyötörte húsz éven keresztül a horvát lakosságot. Kegyence az udvarnak és a mindenható szabadelvű pártnak, Khuen-Héderváry teljes abszolutizmussal mert dolgozni. Ahogy a választásokat vezette és ahogyan a tartománygyűlést kezelte, ma már talán a magyar közvélemény előtt is ismeretes és érthető lesz. A tartománygyűlés házirendje díszére válnék a legszigorúbb szerzeteskolostornak, vagy javító-intézetnek is. A nemzeti párt, akaratlan mameluk-tábor volt a bán kezében. Hallgattak odafenn és engedelmeskedtek idelenn. Éveken át a horvát nép egyetlen közérdekű dolgát nem vitték a magyar országgyűlés elé! A horvát közigazgatás gép volt a bán kezében, a bíróság elvesztette a függetlenségét. Minden nemzet haladt, minden ország javította a törvényeit, csak Héderváry nem tett semmit, vagy ha tett, az abszolút kormányhatalom növeléséről gondoskodott rendeletekkel kormányzott és amennyire csak lehetett, elvonta a közügyeket a tartománygyűlés kritikájától. így lett Héderváry abszolút diktátora Horvátországnak. Alkotmányos látszatot csak akkor engedett érvényesülni, ha „kifelé“ kellett nagy „liberalizmust“ tanúsítania. Befelé azonban nem riadt vissza a sajtó megnyomorításától, az elégedetlenek bebörtönöztetésétől és ha kellett, a sortüzek leadásától sem. És mindezt Héderváry a magyar kormányok nevében cselekedte. Közegei, hivatalnokai úton-útfélen hirdették, hogy a bán a magyar kormány kényszere alatt cselekszik és addig nem lehet javulás, mig a magyarok a horvátok felett levő hatalmukkal visszaélnek. Sőt Tomsics nem is átallotta a magyar országgyűlésen kijelenteni, hogy Khuen minden erőszakosságot elsősorban Magyarország érdekében követett el. Odafenn pedig Héderváry azt a hitet keltette, hogy Horvátország a forradalmárok hazája, és hogy erőszak akalmazása nélkül lángra lobbanna, az egész ország. Mindezt betetőzte a szabadelvű párt igazságtalan pénzügyi politikája Horvátországgal szemben. Horvátországot jövedelmeinek 44 százaléka illeti meg autonóm kiadásainak fedezetére. Csakhogy sok olyan bevételi forrás jan, amelynek jövedelme jog szerint Horvátországot illetné meg, tényleg azonban a magyar államkincstárba folyt be, így pld. a bélyeg, a posta, a távirda és a dohány jövedelme. Vannak Horvátországban nagy vállalatok, amelyek Magyarországon vannak mégjegyezve, tehát Magyarország szedi be az adójukat, jóllehet az tzemet Horvátországban tartják fenn. Ilyen vállalat pld. a Guttman-cég Beliseen, a nasici taningyár stb. A fogyasztási adók révén Horvátország egyre károsodott. A nagy, 300 milliós beruházási kölcsönből, amelynek törlesztésére Horvátország adója is szolgál, Horvátország alig kapott egy milliót! Persze, hogy ilyenformán a horvát regnikolaris bizottságban Fálk Miksa mindig elszavalhatta a stereotíp tételt: Horvátország nem képes fedezni a kiadásait és Magyarország kénytelen őt eltartani. Tessék elképzelni, hogy ilyen események között, ilyen rendszer mellett, ilyen hazugságok terjesztése után milyen hangulatnak kellett keletkeznie idelenn Magyarországgal szemben!! Sem a magyarok, sem a horvátok nem ismerték fel Héderváry politikájának titkos útjait. Csak Bécsben ismerték őt jól és csak ott tudják, hogy Héderváry annak a politikának útjait készíti elő, amely előbb-utóbb egymás ellen fogja fellázítani a két nemzetet, és hogy akkor Bécs lesz az, amely a horvátok nagyargyűlöletét a magyarokkal szemben ismét sikerrel fogja kiaknázhatni. Ilyen volt a hangulat, amikor egymást érték a nagy meglepetések: Magyarországon a függetlenségi párt idő előtti győzelme és a szabadelvű párt pusztulása; Horvátországban a fiumei revolució születése. Kossuth Ferenc, az új helyzet embere, felismerte a jövő szükségét, és jobbját nyújtotta Horvátországnak. Bécs megdöbbent. Csalódott a horvátokban. A nemzeti párt elbukott Horvátországban is, és a közvélemény a magyarbarát rezolucionisták köré tömörült. Bécs tanácstalanul nézte az események alakulását. Mi a teendő? Hamar megtalálták a választ. Héderváry helyébe teszik dr. Frankot! Ő a radikális horvát politikai törekvések képviselője és törvényes örököse a minden horvát embertől tisztelt Starcsevics Antal politikájának. Azt, hogy Starcsevics programjjának főbb elveit elárulta, hogy Starcsevicscsel ellentétben, — aki még a magyaroknál is jobban gyűlölte Ausztriát és mindig a magyarokkal való kooperációt óhajtotta — egy Magyarországtól különálló és Ausztriával kooperáló Nagy- Horvátország alakítására törekedett, azt a finomabb politikai nüanszok iránt kevéssé fogékony tömegekkel szemben sikerült elburkolnia. A haladó- és klerikális-ellenes