Pesti Napló, 1907. május (58. évfolyam, 104-129. szám)
1907-05-01 / 104. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész éne____28 kor. — fill. Felérre________14 . — , Kegyedésre — 7 . — Egy hóra _ _ 2 , 4058-dik évfolyam. 104. szám Egyes szám_________10 fill.PESTI NAPLÓ Apróhirdetések ára: Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1907. Szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Andrássy-ut 27. Szerda, május 1. Május. Budapest, április 30. A szabványos frazeológiába megfontolás és ellenőrzés nélkül beiktatták a „vörös május“ szólamot. A szocialisták büszkén vállalták ünnepüknek ezt a műkifejezésszerű elnevezését, a polgári társadalom, pedig jó ideig úgy tett, mintha rémüldözne május elsejétől, amiért a neve olyan kellemetlenül jelképes. Azóta a szocialisták meggyőződhettek róla, hogy annak a büszkeségüknek nincsen magva, a polgári társadalom pedig meggyőződhetett róla, hogy május elseje csak ártatlan konvenció. A híres kommunnisztikus kiáltvány végső szólamának konvencionális jelképezése. Már maguk a komoly szocialisták sem tartják egyébnek, és kiis mondották, hogy a szocialista tábor ott, ahol azt látja, hogy ennek a konvenciónak betartása nehézségekbe ütközik, ne erőszakolja a májusi ünneplést. Ez az úgynevezett vörös május érdekes tünete annak, hogy a szocialista tábor is n©Picsák a propaganda, nemcsak a szervezet, hanem a külsőségek dolgában is egyházi recipét követ. A szocializmust a sokaság száméra olyan hitvallássá formálta, amelyet valóságos felekezeti szervezet kezel, s amely a maga szentséges dogimáival, szertartásaival, egyházi szervezetével a megtérített hiveket együtt tartja, s nekik a hit malasztját biztosítja. Megvan a bibliájuk, megvan a vallás alapító prófétájuk, vannak már szentjeik is. Dogmáik szentek és sérthetetlenek, s jaj azoknak, aki vét ellenük. Kitagadtatik, kiátkoztatik. S az átok foganatosítása ugyanúgy történik, mint ahogy a középkorban az egyházi átkot foganatosították. Az eretneket bojkott éri, amely lehetetlenné teszi számára a megélhetést. Üldözik, hajszolják, sanyargatják. Van szentszékük, vannak papjaik, hittérítőik, vannak szabványos szertartásaik, vannak professzióik egyházi zászlókkal és jelvényekkel. Frazeológiájuk javarésze a hitetlenek ellen való harcra buzdít, s a „kapitalista“ s a „polgári“ szavaik ugyanannyi gyűlöletet fejeznek ki, mint például a gyaur, vagy a pogány, vagy a hitetlen. A társadalmi forradalmat szakasztott úgy prédikálják, mint annak idején a barátok a keresztes hadjáratot, és jelvényük is van, amelyet mellükre tűznek. Vannak szentirázmagyarázóik, vannak dogmát fejtegető egyházatyáik, és van martirologiájuk. Természetes, hogy sátoros ünnepekre is szükségük volt, kimondották tehát a párisi zsinaton, hogy május elseje lesz a főünnep. Az egyházi szervezet és egyházi rendszer igen alkalmas a sokaságon való uralom biztosítására, hanem azért ez a hathatós rendszer sem akadályozhatja meg azt, hogy szent parancsok puszta konvenciókká ne alakuljanak. Ilyen konvencióvá lett május elseje. Egyházi szokássá, amelyet lehetőleg megtartanak a szocialista felekezet óhitűjei és szkizmatikusai is. Az egyesültek és nem egyesültek, a síiták és a szuniták, a dogmatikusok és a reformáltak, az ortodoxok és a neológok, a nemzetköziek és a nemzetin csillogók. Jómagunk a vallási türelem szempontjából is jónak tartjuk, ha a szocialista ünnep megünneplését a más vallásnak nem zavarják meg, és megünneplését mindenütt megengedik. Kár azt latolgatni, hogy a vörös május ugyan mit is jelképez, teljesen elég annak venni, ami valójában: konvencionális társadalmi jelenségnek. A polgári társadalom nagyon sok izgatottságtól megkímélhette volna magát, ha május elsejét csakis így értékelte volna. S ha sohasem feledkezett volna meg arról, hogy május elsejének megünneplése tulajdonképpen már régebben neki is konvenciója. Világszerte a tavaszi hangulatnak ünnepe volt, és májusi fát állítottak, díszítettek, fölbokrétáztak, fölpántlikáztak már akkor is, amikor még nem volt szocialista dogma .Hadd lobogjon a májusi fákon piros kendő, piros pántlika is! Hadd ünnepeljek a tavaszi áhítatot, a kikelet reménységét azok is, akiknek társadalmi kitagadottságuk százszorta több okot ad rá, hogy szerelmetesek legyenek az ígéretes tavaszba. A polgári társadalomnak velük együtt kellene ünnepelnie május elsejét. Ne motropolizál Szalad a föld. Irta: Sas Ede. (Utánnyomás tilos.) " Lassan, lassan, kinyitott hát az idő. Az utolsó fehér folt is eltűnt a mezőről, a hegyoldalakból; messze feketélik a zsiros ugat; frissen hányja ki a fejét az őszi vetés, gyönyörűséggel töltvén el a sziveket biztató, nevető szikével. Azt tartja a példaszó: nem eszi meg a farkas a telet, így mondják a tapasztalt öregek, amikor még szent Karácsony tájt is vidám napsütésben járunk. No, az idén igazán nem ette meg. Próbára tett bennünket ugyancsak, sőt nem is akart tőlünk elszakadni, akárcsak valami nehéz nyavalya, amely oly makacsul befészkelte magát a csontjainkba, hogy semmiféle ezerjólű, semmiféle tudós asszony nem bir vele. De a jó Isten felhőkergető, gondűző napja mégis csak győzedelmeskedik. Igaz ugyan, hogy nehezen. Mert még most is kegyetlenül hűvös szelek fütyüldeznek a határban. S reggelenként még meg is hártyásodik a kút mellett kiöntött viz és egyéb pocsolya. De azért a fák, — kivált az elbizakodott fiatalja, — vakmerően nekifognak a rügybontásnak. A piros bogarak, az Isten tehénkéi, elevenen nyüzsgő gyűlést tartanaka déli verőn. A verebek pedig, akiknél legkönnyebben áll a jókedv, olyan lármás örvendezést visznek véghez a vén, ágas-bogos fákon, mintha már nyár dereka volna. Ők már bizonyosra veszik, hogy az idén is megkapják az ő tavalyi abroszukat a tablón... Csak az ember — az ember szánja rá magát legnehezebben a bizakodásra, az örvendezésre. Az ember szívéről enged le leglassabban a vastag jégkéreg. Az ember tudja, hogy aratásig, szüretig, de nagy idő van még, addig de sok csapás sújthatja még kicsendülő, édes reménységeinket. Bizony, bizony, a fűt, fát, minden teremtett állatot, az egész mindenséget, hangos ujjongásra bir a tavasz — miért van az mégis, hogy az ember lelkével bir legnehezebben a vigasztaló, csalogató napsugár? II. A város szélén eleinte szeliden emelkednek a dombok, majd mindig magasabb és magasabb hegyek következnek, itt-ott egyegy olyan meredek, csupasz, szakadékos orom is ágaskodik az ég felé, amelynek köveire még a szőlőtőke sem bír fölkapaszkodni. Pedig be szeret magasra törni a venyige! Ám mégis különbözik az emberiség nagy kapaszkodóitól, mert azok, mennél stréberebbek, annál üresebbek; a derék venyige pedig, mennél magasabbra kapaszkodott, annál nemesebb italt terem. A dombokról belátni az egész várost, amely egyre terjeszkedik; utcáit, házsorait, lármás, forrongó életét egyre kisebb tolja a hegyek mélázó csöndességébe. Mert mai napság a vidéki városkákban sem látjuk meg azt az idilli békességet, amiről a régi írók levendinaszagú és muskátlivirágos könyveiben oly szép dolgokat olvastunk. A bogárdünnyögés, a tücsökcirpelés, a madárcsicsergés világában idehallik a villamos vasút csilingelése, a szünetlen kocsirobogás, a gyárkürtök bugása, amelyek fekete fátyolt lengetnek a kék ég alatt, mint valami ellenséges hadsereg zászlaját, amely betört ide és birtokába vette ezt a világvárosoktól távol eső völgykatlant is. Az ember szinte érzi azt a nyugtalanságot, azt az életküzdelmet, azt a lázat, amely a városból lassan-lassan a mezőkre, a hegyekre is átterjed. Hiszen a föld népének szerény hajlékai, a parányi kunyhók ma már nem a boldog, igénytelen elégedettség fészkei. A bogárhátú házikók födeleit súlyos aggodalmak sóhajtásai emelgetik; gazda, zsellér, napszámos mindig redőzöttebb homlokkal, mindig sötétebben összevont szemöldökkel lát a munkájához. Figyeljük csak meg: ma már nem fütyüészve, dalolva, de mindig némábban, mindig kedvetlenebbül végzi dolgát a munkás. Csak a madárlelkű leánynépség viháncol a szőlőpástya közt, mint akiket nem érintett még meg a gondok szele. Délebéd utáni pihenő alatt lapokat olvasnak, vasárnaponként egyre gyüléseznek, sorsuk javításáról tanakodnak: ha lehet, szépszerivel; ha másképpen nem megy, hát erővel. Elégedettség? Békesség? A lelkek nagy, mély csöndessége? Mese az ma már csak, mese! Olyan régen volt, hogy talán nem is igaz ... Lázát, viharait, forradalmát ide küldi a venyigék közé a város, hogy, szinte remegni látszanak belé a töméntelen, nagy hegyek,hogy szinte, azt várjuk, mikor cak tűzhányókká, mikor nyitják meg Aresinya krátereiket, mikor öntik el a lávájukkal azt a gyanútlan virulást. körülötte végbemenő óriás változásról is sejtve, ma is úgy fakad a rügy, úgy a virág az örök, változatlan természet ölében," mint valaha, régen, nagyon régen... ’mai számunk 32 vra.