Pesti Napló, 1907. november (58. évfolyam, 259-284. szám)
1907-11-01 / 259. szám
Amit eltemettek. Budapest, október 31. A temető ünnepén kopáran hagyták néhány nagy halott sírját. Nem juttattak nekik koszorút, és színes mécsesek nem pislognak rajtuk a múlandósággal való hiábavaló küzdelmet jelképezve. És nem vonul ki hozzájuk ünneplő sokaság emlékező dikciót hallgatni. Pedig valamikor azokért a sírban lakókért lelkesedés hevült. Valamikor azoknak a sírba tetteknek nyomában légiók támadtak. Ma a temető ünnepében nincs részük a sírban nyugvó illúzióknak, elveknek, programjatoknak. Pedig azok, akik elföldelték őket, jól tennék, ha a nemzet élén kivonulnának a kopár sírokhoz s nem sajnálnák tőlük a halottak napjának szertartását. Hiszen a temető ünnepe a feltámadásnak ünnepe, s a szónokok ezeken a sírokon is azt szavalhatnák, amit a többi síron deklamálnak, hogy: a temető kapujának „feltámadunk!“ a felírása. Azoknak a politikusoknak, akik elföldelték a nemzet illúzióit, a maguk elveit s a közvéleménynek a meggyőződésekbe vetett hitét, mint nemzeti ünnepet kellene megülniök halottak napját, mint vidám nemzeti ünnepet, mert e napon azt hirdethetik a sírok világában, hogy az, aki meghalt, nem múlt el, hanem csak szünetel, de végül feltámad. Az ünnep hangulatában, a halottak képének megelevenedésére áhitatosan rámeredvén, a nemzet talán még hinne is nekik. Koszorút a sírokra, lámpást, mécsest a sírdombokra, ünnepet a halottaknak! Nem az érzésekhez, hanem a taktikai ügyességhez fordulunk ezzel az intelemmel. Jó lesz bevallani, hogy a halottak meghaltak, mert csak úgy lehet a feltámadásuk hírével vigasztalgatni. Nem múlt el az, ami meghalt, hanem csak szünetel. Majd ha valamikor megszólalnak az ébresztő harsonák, meghasadnak a sírok s koporsóikból fölkelnek a halottak. Majd ha fölvirrad a föltámadás napja, megvalósul minden, amit a nemzet vezérei ígértek. Megvalósul az elvekért való helytállás, a küzdésre való elszántság, a programaihoz való hűség. Az utolsó ítélet napján, mikor majd angyalok harsonáznak, a nemzetnek tett ígéretnek és fogadkozásnak megint becsülete lesz. Addig a nemzet halottnak tudja az ígéreteket s a fogadkozásokat, az elveket s a programotokat s a maga hitét és bizalmát is. Addig vigasztalja meg az a tudata, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Föltámadás napján. Kissé hosszú ez a terminus, de hiszen a rövid terminusok dolgában a nemzet már nagyon szomorú tapasztalatokat tett. Ezt a hosszú terminust legalább nem lehet elformulázni. Halottak napját nemzeti ünneppé kellene megtenni. Hiszen mindenünk, ami büszkeségünk, nem dicsőségünk, halott. Évszázadok nem is sirkertet, hanem sirerdőt ültettek s ennek az erdőnek árnyékát szentelt fájdalom lepi be. És örökéletü lesz tőle ez az erdő. Úgy járunk benne, mint aki jól tudja, hogy igaz Brandnak az a mondása, hogy „csak az örök, ami már elveszett.“ Talán ezt a tudatot akarták érvényesíteni a gyakorlati politikában és kormányzatban a nemzet mai vezérei. Mindent elveszítettek, hogy örökkévalóvá tegyék. , Elveszett elvek, elveszített programotok reklamálóinak azt a bölcseséget hirdetik, hogy csakis az örök, ami elveszett. Csak az él, ami meghalt. Mert emlékezni lehet rája, s a fölszámadásában bizakodni lehet. Amíg nem veszett el, okvetetlenkedik; amíg él, alkalmatlankodik a hatalmi célszerűségnek. De hogy elveszett: örökké él a lelkekben. Vájjon él-e ott is, ahol a lelkűlésből elsorvadt, az illúziókra való fogékonyság? Ez is föltámad, ez is csak akkor értékes, amikor már nincs. Mert ekkor nem zavarja a politikusokat. Az ő lelkiismeretüket megnyugtatja a föltámadásban való hit. S ettől a hittől mámorosan a magukénak híresztelik azt, amit elvesztettek, úgy tudják, hogy nem is vesztették el, mert hiszen nem halt meg az, ami halott, hanem csak szünetel. Falusi temetőben. Ebben a kis falusi temetőben Csöndes emberek alusznak, fiam — A nagy világból mitsem láttak ők. Itt éltek-haltak mindt megannyian . . . Ha egyik-másik útra kelt talán, A harmadik faluból visszatért — A hangos, lármás távoli világba Nem vágytak ők ... az Isten tudja mért . .. Kicsi fiam, ahonnan mi jövőnk, Ott harcot vívnak mind az emberek S a lázas állmok izzó bélyegét Ott már homlokán hordja a gyerek . . . Égő, vívódó kérdéseik között Hullámzik, zajlik, csapkodott a lét S még akkor is vad kérdéssel mered Maga alá, ha a halálba lép . ■■ Két más világ ez ... , akik végig éltár. Itt is, ott is egyformán nyugszanak — Vad, lázas élet s csöndes álmodás. Mindegygyé válnak lent, a föld alatt . . . Akiknek útja nem volt két arasz S ki a világot büszkén lépte át, Mindkettőnek a végső állomáson A föld egyforma kicsiny helyet ad . .. Fiam, e kis falusi temetőben Felénk létünknek sivársága int — Bárhogy indulunk s bárhova megyünk, Ideérünk, e pusztahelyre mind . . . Ne légy hát gőgös, ha talán utad Diadalmasan a magasba fut, Hiszen e kicsiny, csöndes emberekkel Egyszer mindeniki csak egy sorba jut . . . Pakots József, Gyuri megbukott. Irta: Sas Ede. (Ottaaromis tilos.) I. Dél volt. A fiuk nagy zajjal tódultak kifelé az ócska, düledező, alacsony bagolyvárból, amit a kisvárosban reáliskolának csúfolnak. A III. osztály növendékei a délelőtti tanóra eseményeit tárgyalták, még pedig erős fölháborodással. — Persze, a Kiss Gyuri megint jelesre felelt. — Könnyű neki. Ha egy kukkot se tud a leckéből, mégis jelestk be neki Salamon tanár úr. Kiss Gyuri meghallotta a párbeszédet , odafordult a diákhoz, aki ezt a megjegyzést tette: — Mért volna nekem könnyű? Mért ima be nekem mindig jelest a Salamon tanár úr? A vörös, szeplős Székely Pista szemébe nevetett Gyurinak: — Azt kérdezd meg a mamádtól!... Székely Pista jó hosszúra felmagzott fickó volt, egy fejjel magasabb, mint az egész IH. osztály; Kiss Gyuri pedig vérszegény, vézna teremtés, mégis nekiugrott a csúfolódónak. Mint ahogy az oroszlánkölyök ráugrik a zsiráf nyakára , torkába mélyeszti karmait. Egy pillanat, s a kernében volt ellenfele nyakkendője, sőt Székely Pista már a földön is feküdt a gimnázium macskafejes kövezetű udvarán. A diákok nem választották szét őket: félrevonultak, mint a csárdabeli legényeik, ha kettőjük tengelyt akaszt, hadd igazítsák el ők ketten a maguk sorát... A vörös suhanc végre kiszabadult a kis hörcsög alul s vágtatott kifelé az udvarról. Gyuri utánna, s mikor látta, hogy képtelen utólérni, elkeseredésében sírva fenyegette meg az iskola kapujából... Ebben a pillanatban ért oda Salamon tanár ur s értesülvén a verekedésről, haragosan kiáltott föl: — A Székely fiú kezdte, ugyebár? ő bántotta a Kiss Gyurit? Kicsapatom azt a kölyköt az iskolából, kicsapatom! S gyöngéden megcirógatta a kisfiú kónyáztatta orcáját: — Eredj haza szépen, Gyuricám! És csudálatos! Gyurica nem vigasztalódott meg erre a kegyes pártfogásra. Sőt még jobban elkeseredett, hiszen körülötte még jobban összesúgtak a diákok. Hüimmögve, zokogását magába fojtva sompolygott haza, s a falhoz lapulva, lopva surrant be az utcaajtójukon, mintha szégyelné, hogy neki ez a ház az otthona... II. Salamon tanár úr valóban, maga is megbotránkozott, amikor ennek az iskolának a köszöbét átlépte. Tömérdek falaival, homályos, téglás folyosóival, bolthajtásos ter- 58-dik évfolyam. 259. szám uirthird.tér.kirt. Egy uó 4 aller, vastagabb betűvel 8 fillér, Hml.Ma.k miniméter számitit'tti, dljsttb.. szerint. Hegyehalk hétfő kivétel érés naponkint ünnep után 1*. ELŐFIZETÉSI AKAE: Eftn «ne____28 kor. — fin. f dérre _ _ _ M • * • Kefjedéne — 7 Sibér»------2 . 40 . — En» «1»-----------_ 10 fill. Budapest, 1907. Szerkasztőséges kiadóhivatal: ViH Andrassy-ut 27. Péntek, november 1. Mai számunk 32 oldal.