Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)
1912-12-01 / 284. szám
Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1912 december 1. 284. szám. 3 fokozni fogjuk, a parlamenti váltógazdaság előfeltételeinek biztosítására égetően szükségünk lesz és a pártmonopólium további fenmaradása végzetes következményekkel járhat. A közel jövő egyik legfontosabb teendője a politikai váltógazdaság rendszerének behozatala lesz. Keresi a becsületét! Irta: Mezőssy Béla. A jó falusi porták csendes táját felveri olykor-olykor a kardos szomszédasszonyok harci zaja. A sövény tájékán összezörren két haragos főzőkanál a gyerek csinyje vagy a jérce kapargása miatt, és aztán kezdetét veszi a nyájas szóáradat, amelynek vége az, hogy komámasszony itt, szomszédasszony ott, megindul reparálni a becsületét. De ez — még ha tüstént történik is — sehol sem megy valami nagy virtusszámba. Kerested a becsületedet? Ez annyit jelent, hogy nem volt a helyén. Keresgetni, találgatni kellett, hogy merre van? És mégis csak jobb az uj szita, a mely szegen függ és nincs rajta folt, mint az elnyűtt, a használatban átveresedett, mely könynyen ereszti át a darát. " Lukács László is keresgéli a politikai becsületet. Istentelenül lassan keresi. Jégbe hűtötte a felháborodását és várja az első fagyot. — Rettenetes is lesz az, hogy majd ha fagy és akkor fog becsületének oltalmára teljes vértezetben kiállani a makula nélkül való lovag Lukács László. Idestova hét hónapja annak, hogy Lukács Lászlónak az arcába vágta Désy Zoltán azt, hogy az állam pénztárából vesztegetési célokra négy milliót harácsolt el és hogy a világ legnagyobb panamistájának őt tartja. Ez utóbbi állításban — kétségtelenül — tévedhet Désy Zoltán. Hiszen a mi milióink nem oly méretű, hogy abban bármi fogékonyság mellett is ily nagystílű lények teremhetnek meg. Éhez talaj, megfelelő idő és keret szükségeltetik. Mi pedig csak kicsiny és szegény nemzet vagyunk, így tehát lehetséges, hogy itt Désy nagyit, amott kicsinyit. Az állampénztárból elharácsolt négymilliót, azt keveslem. — Azt, hogy Lukács László a világ legnagyobb panamistája, ezt a rekordot sokallom! De mindezt, hetedik hónapja hogy Lukács Lászlónak az arcába vágták! Nincs olyan pipogya, anyámasszony-pártja falusi gazda, aki megengedné becses életepárjárak, hogy a megtisztelő tyuktolvaj kifejezésért, hat hónap múlva keresgélje a kilyukadt becsületét. Hadd abba rózsám! Ha eddig nem fájt, most már mit cégéreskedel? Azt csak a nagy urak szokták, hogy hét hónapig várnak arra, hogy vájjon a bíróság elé állítsák-e azt, aki a becsület törékeny csuprocskáján oly kegyetlenül keresztül gázolt? Arra, hogy a képviselőket kidobják a saját házukból, elég egy kézmozdulat és ott áll a mozgósított katona- és csendőrszurony. Ezzel sietnek. Arra, hogy a jogaikért küzdő nép felháborodását vérbe fojtsák, elég egy villanyos gomb megnyomása és kipattan hüvelyéből a vagdalkozó brutális rendőrkard. Ezt is elvégezték. Milliókat és milliókat présel ki e sanyargatott országból a nemzeti munkapárti szabadalmazott törvénygyár. Ehez is van kedvük és idejük. De hogy Magyarország miniszterelönke magához citálja a közvád képviselőjét és megsértett becsületének jogos felháborodásában kiadja ezt a parancsot: engem a közvagyon tisztességtelen kezelésével vádoltak, nem tűröm, hogy nem hónapokig, de napokig is rajtam száradjon e vád, ehez Lukács Lászlónak nincs ideje vagy talán bátorsága? És csodálatos, ez a fényesen funkcionáló munkapárti apparátus csak akkor tagadja meg a rosta szerepét, amikor a Désy Zoltán mentelmi jogának felfüggesztéséről van szó. Hirdették a lapok a mentelmi bizottság ülésének idejét. Tárgy:a Désy Zoltán ügye. És a jó mnongók, a fii mungók nem jöttek el. Az ülés nem volt határozatképes. No lám! Mikor arról volt szó, hogy az ellenzéki képviselőket raz utcára kidobálni ''segítsenek, minő serények voltak; és mikor a saját miniszterelnökük becsületének megreparálásáról van szó — a hetedik hónap után — akkor szépen otthon maradnak. Remélem, legközelebb talán újból összejönnek és akkor már határozatképesek is lesznek? Példátlan és a mi viszonyainkra nézve mélységesen szomorúan jellemző az, hogy a közélet fórumán, minden feszélyezés nélkül, korlátlanul kényuraskodik egy olyan ember, akinek vállait egy ily súlyos vád terhe nyomja! Most a mi tollainkat is fogva tartja a nehézkülpolitikai helyzet, és nekem sem lesz kellemes látvány, hogy ilyen időkben ilyen vád keressen és találhasson bizonyítást Magyarország miniszterelnöke ellen! Ezért mi nem vagyunk felelősek! Egy kis hadnagynak, aki a mosónéjának a számláját vagy a házi bankárjának uzsoraváltóját napra ki nem egyenlíti, elveszik a fényes csillagát, arany bojtját. De Magyarország miniszterelnökének, akinek arcába vágják, hogy közpénzekből, lopott és panamázott, szabad egy ily vádat hónapokon át nyugodtan hurcolni, — mehet fürdőzni a hűvös Tátrába, az enyhet adó külföldre; várhatja a delegációkat, lesheti a háborút, megérheti tán a világbékét is és nem kérdik meg tőle: Mein lieber Freund! Sind Sie wirklich ein Panamist? Szóval a kis hadnagynak nem szabad adósnak lenni a maga hitvány száz koronájával, Magyarország miniszterelnöke azonban élhet hónapokon át deficentiábtan a becsület terén. Vagy talán azért nem keresik az elveszett jószágot, mert itt is preparálni kell még dolgokat és embereket, hogy megtalálhassuk?! Hja! kérem, a becsület, az nem képviselőválasztás. Ez vagy van, vagy nincs! És végre valahára tudni szeretnék, hogy Magyarország miniszterelnökének van-e hát ? krákogott, sőt még Jeromos is fázósan dörzsölte ki szeméből a tarkarokolyás lányokat és bársonycipős menyecskéket. Isten nevében, induljunk — szólt Szaniszló és keresztet vetett. — Az út hosszú, Isten adjon erőt hozzá. Nekivágtak a fagyos, síkos mesgyének. Nehéz munka volt. Csak ügygyel-bajjal tudtak előre haladni, hol egyik, hol másik bukott orra s egyszer Szaniszló vadászkürtje beleesett egy hókupacba, alig tudtak rátalálni. Helylyel-közel se kelletett üknek, a fáradtság gorombán nyomta le őket. A szél szirűin fújta a havat arcukba, és mire szürkülni kezdett, kimerülten telepedtek le egy utszéli, kopott Krisztus-feszület alá. — Nem hittem, hogy ilyen messze esik az első falu — szólt Boldizsár és visszagondolt a feleségére, aki most a búbos kemence mellett ül és várja, hogy este legyen. — Öreg legény vagyok én már — dörmögte a vadászkintös. — Talán bolondságot is követtem el, hogy erre az útra vállalkoztam. Csak Jeromosban volt még egy kis élet. — Ei, muzsikáljunk egyet — indítványozta — ez majd fölmelegít. Nem szabad mindjárt csüggedni! Az út végén pénz, dicsőség és szép leányzók várnak ránk. Elkezdtek zenélni. A közelben szundikáló nyulak ijedten kerekedtek föl, egy szarvas éppen köztük futott el, a foglyok csapatostul rebbentek föl, csak a varjak nem ijedtek meg, pár ölnyi magasra szálltak és onnét néztek le kiváncsi, éhes szemmel a három szegény városi zenészre. Reggel tovább folytatták útjukat. Egy magas, cukorsüveghez hasonló dombon kellett átkapaszkodniok, az oldala síkos volt, mint az üveg. Ötször is visszacsúsztak, míg egy lépést tudtak előre haladni, Szaniszlónak elszakadt a csizmája, kimarjult a lába, a barátai gályákra fektették és úgy vitték tovább. Boldizsár nagyokat nyögött, a klarinétos is hallgatag horgasztotta le fejét. Így ballagtak megint estig, mikor végre faluhoz értek. Bekopogtattak az első házba, szállást kértek. A paraszt nagy fütykössel kezében jött ki az udvarból és mérgesen nézett rájuk. — Talán nem is vagytok jó járatban — szólt a mellét kifeszítve. — Jó lesz, ha máshova mentek! Láncos kutyáim vannak — tette hozzá szigorúan és nagy lépésekkel ment vissza a házikóba. Végigjárták a falut, még a cigánysort is, de sehol se kaptak szállást. Irigy és félénk emberek laktak errefelé. — Talán muzsikáljunk nekik egyet — indítványozta Boldizsár és leoldotta hátáról a nagybőgőt. — Ettől jobb kedvük lesz és megkönyörülnek rajtunk. Elkezdték tehát húzni, szivük mélyéből, az éhes és fáradt ember bus, nagy érzésével, de nem volt benne köszönet. Az éjjeliőr haragosan toppantott eléjük alabárdjával s ami a legkeservesebb volt, a falu kuvaszai, ahány csak volt, veszettül kezdtek vonitani és végül is diadalmasan túlharsogták, őket. Gyorsan összeszedték tehát sátorfájukat és tovább mentek. Lefeküdni nem mertek, féltek, hogy megfagynak és szomorúan bólogatva cipelték hátukon a sánta vadászkürtöst, aki egyre arra kérte társait, hogy keressenek valahol papot. De pap az egész környéken nem volt, egy kóbor cigány, akivel a keresztúton találkoztak, azt mondta, hogy a pap a negyedik községben lakik, ha ugyan azóta meg nem halt. Barátaim — szólt Szaniszló egyszerre — tegyetek le és ne törődjetek tovább velem. Úgy érzem, végem van, én már többé nem látom a falumat. Mondjátok meg a feleségemnek, mint jó keresztény haltam meg. — Ne beszélj bolondot — dörmögött a klarinétos — tovább viszünk, akárhogyan is. A feleséged majd elbánna velünk, ha nélküled jönnénk haza. Hallgatag vándoroltak a sötét éjszakában. Hajnal felé újabb csapás érte őket. Boldizsár megbotlott és légárait a mélységbe, amely feketén húzódott el a hófehér út mellett. A két másik zenész fogva fogta hallotta, hogy zörög le a test a fagyos göröngyökön, fiatal bokrokon, aztán valahonnét messziről, a mélységből megszólalt a nagybőgős. — Isten veletek — kiáltotta fel vékony hangon — én megkaptam a magamét. Menjetek tovább az Úr Krisztus nevében! Szaniszló ijedten ült le e szavakra, de Jeromos ledobta zöld kabátját, lebocsájtkozott a szakadékba és verejtékes küzdelem árán fölhozta véresre zúzott társát. Most már két sebesült volt sőt magát is kirázta a hideg. De a klarinétost nem faragták gyönge fából, nem esett kétségbe, egy fiatal akáctól szánkót tákolt össze, ráfektette bajtársait, majd a vadászkürtöt, a nagybőgőt és kis kutyájával együtt nyugodtan húzta őket a távoli piros tornyok felé. Másnap megint faluhoz értek. Bár nem volt már sok reménységük az emberek jóindulatához, beköszöntöttek az első bogárhátú kunyhóba és szállást kértek. Az apró szobában, a padló közepén feküdt a gazda és nem mozdult meg. — Atyámfia az. Urban — szólt a vadászkürtös— könyörülj meg rajtunk, szegény városi zenészeken. Budapest, november 30. A boszniai tartománygyülést feloszlatják. Szerajevóból táviratozzak nekünk, hogy a tartománygyűlés tegnapi ülése éjfélig eltartott. A szerbek obstruálással lehetetlenné akarták