Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)

1912-12-01 / 284. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1912 december 1. 284. szám. 3 fokozni fogjuk, a parlamenti váltógazdaság előfeltételeinek biztosítására égetően szük­ségünk lesz és a pártmonopólium további fenmaradása végzetes következményekkel járhat. A közel jövő egyik legfontosabb teen­dője a politikai váltógazdaság rendszerének behozatala lesz. Keresi a becsületét! Irta: Mezőssy Béla. A jó falusi porták csendes táját felveri oly­kor-olykor a kardos szomszédasszonyok harci zaja. A sövény tájékán összezörren két haragos főzőkanál a gyerek csinyje vagy a jérce kapar­­gása miatt, és aztán kezdetét veszi a nyájas szó­áradat, amelynek vége az, hogy komámasszony itt, szomszédasszony ott, megindul reparálni a becsületét. De ez — még ha tüstént történik is — sehol sem megy valami nagy virtusszámba. Kerested a becsületedet? Ez annyit jelent, hogy nem volt a helyén. Keresgetni, találgatni kellett, hogy merre van? És mégis csak jobb az uj szita, a mely szegen függ és nincs rajta folt, mint az elnyűtt, a használatban átveresedett, mely köny­­nyen ereszti át a darát. " Lukács László is keresgéli a politikai becsü­letet. Istentelenül lassan keresi. Jégbe hűtötte a felháborodását és várja az­ első fagyot. — Rette­netes is lesz az, hogy majd ha fagy és akkor fog becsületének oltalmára teljes vértezetben kiállani a makula nélkül való lovag Lukács László. Ide­s­tova hét hónapja annak, hogy Lukács Lászlónak az arcába vágta Désy Zoltán azt, hogy az állam pénztárából vesztegetési cé­lokra négy milliót harácsolt el és hogy a világ legnagyobb panamistájának őt tartja. Ez utóbbi állításban — kétségtelenül — tévedhet Désy Zol­tán. Hiszen a mi milióink nem oly méretű, hogy abban bármi fogékonyság mellett is ily nagy­stílű lények teremhetnek meg. Éhez talaj, meg­felelő idő és keret szükségeltetik. Mi pedig csak kicsiny és szegény nemzet vagyunk, így tehát lehetséges, hogy itt Désy nagyit, amott kicsinyit. Az állampénztárból elharácsolt négymilliót, azt keveslem. — Azt, hogy Lukács­ László a világ legnagyobb panamistája, ezt a rekordot sokal­­lom! De mindezt­, hetedik hónapja hogy­­ Lukács Lászlónak az arcába vágták! Nincs olyan pipogya, anyámasszony-pártja falusi gazda, aki megengedné becses életepárjá­r­ak, hogy a megtisztelő t­y­u­k­t­o­l­v­a­j kifeje­zésért, hat hónap múlva keresgélje a kilyukadt becsületét. Hadd abba rózsám! Ha eddig nem fájt, most már mit cégéreskedel? Azt csak a nagy urak szokták, hogy h­é­t hónapi­g várnak arra, hogy vájjon a bíróság elé állítsák-e azt, aki a becsület törékeny csup­­rocskáján oly kegyetlenül keresztül gázolt? Arra, hogy a képviselőket kidobják a saját házukból, elég egy kézmozdulat és ott áll a moz­gósított katona- és csendőrszurony. Ezzel siet­nek. Arra, hogy a jogaikért küzdő nép felhábo­rodását vérbe fojtsák, elég egy villanyos gomb megnyomása és kipattan hüvelyéből a vagdal­­kozó brutális rendőrkard. Ezt is elvégezték. Mil­liókat és milliókat présel ki e sanyargatott or­szágból a nemzeti munkapárti szabadalmazott törvénygyár. Ehez is van kedvük és idejük. De hogy Magyarország miniszterelönke ma­gához citálja a közvád képviselőjét és megsér­tett becsületének jogos felháborodásában kiadja ezt a parancsot: engem a közvagyon tisztesség­telen kezelésével vádoltak, nem tűröm, hogy nem hónapokig, de napokig is rajtam száradjon e vád, ehez Lukács Lászlónak nincs ideje vagy talán bátorsága? És csodálatos, ez a fényesen funkcionáló munkapárti apparátus csak akkor tagadja meg a rosta szerepét, amikor a Désy Zoltán mentelmi jogának felfüggesztéséről van szó. Hirdették a­­ lapok a mentelmi bizottság ülésének idejét. Tárgy:­a Désy Zoltán ügye. És a jó mnongók, a fi­i mun­­gók nem jöttek el. Az ülés nem volt határozat­képes. No lám! Mikor arról volt szó, hogy az ellen­zéki képviselőket raz utcára kidobálni ''segítsenek, minő serények voltak; és mikor a saját mi­niszterelnökük becsületének megreparálásáról van szó — a hetedik hónap után — ak­kor szépen otthon maradnak. Remélem, legköze­lebb talán újból összejönnek és akkor már ha­­­­tározatképesek is lesznek? Példátlan és a mi viszonyainkra nézve mély­ségesen szomorúan jellemző az, hogy a közélet fórumán, minden feszélyezés nélkül, korlátlanul kényuraskodik egy olyan ember, akinek vállait egy ily súlyos vád terhe nyomja! Most a mi tollainkat is fogva tartja a nehéz­­külpolitika­i helyzet, és nekem sem lesz kelle­mes látvány, hogy ilyen időkben ilyen vád ke­ressen és találhasson bizonyítást Magyarország miniszterelnöke ellen! Ezért mi nem vagyunk felelősek! Egy kis hadnagynak, aki a mosónéjának­ a számláját vagy a házi bankárjának uzsoraváltó­­ját napra ki nem egyenlíti, elveszik a fényes csillagát, arany bojtját. De Magyarország miniszterelnökének, aki­nek arcába vágják, hogy közpénzekből, lopott és panamázott, szabad egy ily vádat hónapokon át nyugodtan hurcolni, — mehet fürdőzni a hűvös Tátrába, az enyhet adó külföldre; várhatja a de­legációkat, lesheti a háborút, megérheti tán a világbékét is és nem kérdik meg tőle: Mein lie­ber Freund! Sind Sie wirklich ein Panamist? Szóval a kis hadnagynak nem szabad adós­nak lenni a maga hitvány száz koronájával,­­ Magyarország miniszterelnöke azonban élhet hónapokon át deficentiábtan a becsület­ terén. Vagy talán azért nem keresik az elveszett jószágot, mert itt is preparálni kell még dolgo­kat és embereket, hogy megtalálhassuk?! Hja! kérem, a becsület, az nem képviselő­­választás. Ez vagy van, vagy nincs! És végre valahára­ tudni szeretnék, hogy Magyarország miniszterelnökének van-e hát ? krákogott, sőt még Jeromos is fázósan dörzsölte ki szeméből a tarkarokolyás lányokat és bár­­sonycipős menyecskéket. Isten nevében, induljunk — szólt Sza­­niszló és keresztet vetett. — Az út hosszú, Isten adjon erőt hozzá. Nekivágtak a fagyos, síkos mesgyének. Ne­héz munka volt. Csak ügygyel-bajjal tudtak előre haladni, hol egyik, hol másik bukott orra s egy­szer Szaniszló vadászkürtje beleesett egy hó­­kupacba, alig tudtak rátalálni. Helylyel-közel se kelletett ü­kn­ek, a fáradtság gorombán nyomta le őket. A szél szirűin fújta a havat arcukba, és mire szürkülni kezdett, kimerülten telepedtek le egy utszéli, kopott Krisztus-feszület alá. — Nem hittem, hogy ilyen messze esik az első falu — szólt Boldizsár és visszagondolt a feleségére, aki most a búbos kemence mellett ül és várja, hogy este legyen. — Öreg legény vagyok én már — dörmögte a vadászkin­­tös. — Talán bolondságot is követ­tem el, hogy erre az útra vállalkoztam. Csak Jeromosban volt még egy kis élet. — Ei, muzsikáljunk egyet — indítványozta — ez majd fölmelegít. Nem szabad mindjárt csüg­gedni! Az út végén pénz, dicsőség és szép leány­zók várnak ránk. Elkezdtek zenélni. A közelben szundikáló nyulak ijedten kerekedtek föl, egy szarvas éppen köztük futott el, a foglyok csapatostul rebbentek föl, csak a varjak nem ijedtek meg, pár ölnyi magasra szálltak és onnét néztek le kiváncsi, éhes szemmel a három szegény városi zenés­zre. Reggel tovább folytatták útjukat. Egy ma­gas,­ cukorsüveghez hasonló dombon kellett á­t­­kapaszkodniok, az oldala síkos volt, mint az üveg. Ötször is visszacsúsztak, m­íg egy lépést tudtak előre haladni, Szaniszlónak elszakadt a csizmája, kim­arju­lt a lába, a barátai gályákra fek­tették és úgy vitték tovább. Boldizsár nagyokat nyögött, a klarinétos is hallgatag horgasztotta le fejét. Íg­y ballagtak megint estig, mikor végre faluhoz értek. Bekopogtattak az első házba, szállást kértek. A paraszt nagy fütykössel kezében jött ki az ud­varból és mérgesen nézett rájuk. — Talán nem is vagytok jó járatban — szólt a mellét kifeszítve. — Jó lesz, ha máshova men­tek! Láncos kutyáim vannak — tette hozzá szi­gorúan és nagy lépésekkel ment vissza a házi­kóba. Végigjárták a falut, még a cigánysort is, de sehol se kaptak szállást. Irigy és félénk emberek laktak errefelé. — Talán muzsikáljunk nekik egyet — indít­ványozta Boldizsár és leoldotta hátáról a nagy­bőgőt. — Ettől jobb kedvük lesz és megkönyö­rülnek rajtunk. El­kezdték tehát húzni, szivük mélyéből, az éhes és fáradt ember bus, nagy érzésével, de nem volt benne köszönet. Az éjjeli­őr haragosan toppantott eléjük alabárdjával s a­mi a legkeser­vesebb volt, a falu kuvaszai, ahány csak volt, veszettül kezdtek vonitani és végül is diadal­masan túlharsogták, őket. Gyorsan összeszedték tehát sátorfájukat és tovább mentek. Lefeküdni nem mertek, féltek, hogy megfagynak és szomorúan bólogatva cipel­ték hátukon a sánta vadászkü­rtöst, aki egyre arra kérte társait, hogy keressenek valahol pa­pot. De pap az egész környéken nem volt, egy kóbor cigány, akivel a keresztúton találkoztak, azt mondta, hogy a pap a negyedik községben lakik, ha ugyan azóta meg nem halt. Barátaim — szólt Szaniszló egyszerre — tegyetek le és ne törődjetek tovább velem. Úgy­ érzem, végem van, én már többé nem látom a falumat. Mondjátok meg a feleségemnek, mint jó keresztény haltam meg. — Ne beszélj bolondot — dörmögött a klari­nétos — tovább viszünk, akárhogyan is. A fele­séged majd elbánna velünk, ha nélküled jönnénk haza. Hallgatag vándoroltak a sötét éjszakában. Hajnal felé újabb csapás érte őket. Boldizsár megbotlott és légárait a mélységbe, amely feke­tén húzódott el a hófehér út mellett. A két másik zenész fogva fogta hallotta, hogy zörög le a test a fagyos göröngyökön, fiatal bokrokon, aztán valahonnét messziről, a mélységből megszólalt a nagybőgős. — Isten veletek — kiáltotta fel vékony han­gon — én megkaptam a magamét. Menjetek to­vább az Úr Krisztus nevében! Szaniszló ijedten ült le e szavakra, de Jero­mos ledobta zöld kabátját, lebocsájtkozott a sza­kadékba és verejtékes küzdelem árán fölhozta véresre zúzott társát. Most már két sebesült volt s­őt magát is kirázta a hideg. De a klarinétost nem faragták gyönge fából, nem esett kétségbe, egy fiatal akáctól szánkót tákolt össze, ráfektette bajtársait, majd a vadászkü­rtöt, a nagybőgőt és kis kutyájával együtt nyugodtan húzta őket a távoli piros tornyok felé.­­ Másnap megint faluhoz értek. Bár nem volt már sok reménységük az emberek jóindulatához, beköszöntöttek az első bogárhátú kunyhóba és szállást kértek. Az apró szobában, a padló kö­zepén feküdt a gazda és nem mozdult meg. — Atyámfia az. Urban — szólt a vadászkür­tös­­— könyörülj meg rajtunk, szegény városi zenészeken.­ Budapest, november 30. A boszniai tartománygyülést feloszlatják. Szerajevóból táviratozzak nekünk, hogy a tartománygyűlés tegnapi ülése éjfélig eltartott. A szerbek obstruálással lehetetlenné akarták

Next