Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-07 / 158. szám
A június hó végén Selári előfizetéseket kérjük idejekorán megújítani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennakadás ne legyen. Jéghegyek A zajló évek tengerén lomhán, félárbócra eresztett zászlóval úszik a nagy hajó, amelynek Ausztria-Magyarország a neve, amelyen mindannyian matrózok, fűtők, munkások, kormányosok és tisztek vagyunk, akik a hajó fenekén, tetején, uszályán éljük le életünket. A látóhatárt hosszú idők óta fekete felle- igek borítják, a tenger nyugtalan, hullámok tornyosulnak, elsimulnak. A monarchia pépei közel három év óta folyton azzal az érzéssel térnek nyugovóra, hogy az éj leple, a szürkület oltalma alatt a nagy hajó jéghegyekbe ütközik, összeroppan és megsemmisül. Csak az ijedős ember lát rémeket. És bennünket, hajdan büszke, bátor és gazdag Magyarország polgárait, bizony ijedőssé, rémlátóvá tett a politikai elnyomatás, a bosszúálló abszolutizmus és az általános szegénység. Jéghegyektől nem kell az összevissza tatarozott kolosszusnak, a monarchiának tartania. A ,,Pesti Napló“ a fenyegető háború hírének első kiröppenésekor, a balkáni hadjáratok kezdetén, nem megnyugtatáskép, de az európai helyzet és a nagyhatalmak erőviszonyainak ismerete és mérlegelése alapján, határozottan megcáfolta egy olyan fegyveres konfliktus lehetőségét, amelyben nekünk is aktív rész juthatott volna. Azóta még egyszer kiontott emberi vértől gőzölögtek a vad Balkán csataterei, a fegyveres beavatkozás híte, mint egy bolygó véres és kabalisztikus uszálya, újra kisértett a monarchia égboltozatán, de az események bennünket igazoltak, a mi ágyúinkra, felkészült hadseregünk szuronyaira nem volt szükség, sem a nagyhatalmi presztízs, sem gazdasági és egyéb érdekeink megvédelmezésére. Most harmadszor suhogott végig ez a gyászos keselyű a nyári jégben, a hadseregszállítóknak és a desperadó politikusoknak nem lett volna ellenére, ha a monitorok Belgráddal szemben vetnek horgonyt, hogy a szerb királyságon torolja meg az osztrák-majgyar haderő a szerajevói aljas bérgyilkosságot. Ez a háború is a beteg vagy romlott fantázia játéka marad, büntető expedícióról szó sincs, a munkapárti klubban körülhordozott véres kardnak annyi a jelentősége, mintha Tisza István képviselői a vendéglőben véres becset esznek a megszokott bécsi szelet helyett. Nem," sí háború szörnyű perspektívája • nem fenyegeti szegény, száz sebtől vérző hazánkat, ez a keserű méregpohár elmúlott tőlünk, csak az abszolút tájékozatlanság, vagy a dőreség foglalkozhatik még a gondolatával is. A legnagyobb rosszal tehát nem kell számolnunk, de lelkiismeretlenek vol- nánk önmagunkkal szemben, ha ennek határozott leszögezése után boldogan és jó ilyen szép asszony mellett csőszt kell tartani. János, ha ilyesmi fülébe jutott, vállat vont. Szó szellő, amely amint jött, úgy el is múlik. Vasárnap az eperfa alatt ölték meg az ebédet. Hátul a kert illatozott, fölöttük madarak énekeltek. Ebéd után Piros nyújtózkodott a széken, mint az álmos macska. Aztán az urához fordult, elégedetten lélegzenénk fel. Az egész monarchia, de különösen Magyarország gazdasági élete holtpontra jutott. Nincs vállalkozási kedv, nincsenek sem kedvező, sem kedvezőtlen konjunktúrák, a külföldi tőke, a tisztességes hitel forrásai elkerülnek, a nagybankok tartalékalapjaikat szaporítják, mint soha még, a pénz kiszivárgott, eltűnt, meglapult, hol az az Aladin, aki csodalámpája fényképeit rája irányíthatná. Szegények vagyunk és a szegénység az egyes embernek, az egész nemzetnek súlyos betegsége. Nemcsak a szegény ember, a szegény nemzet is rosszul táplálkozik, elerőtlenedik, gerinctelenné válik, elveszti öntudatát, önbizalmát, jövőjébe vetett hitét. Ma a szegénység epidémiája már Magyarországon kívül egész Európában dúl, a tőkedús Franciaországban éppen úgy, mint az iparát százszorosan kamatoztató német birodalomban. A nemzetek gazdasági versenyében a monarchia soha sem repült, mindig kullogott, mert a népeiben rejlő erők szabad, szárnyalását megakadályozta a féltékenység, ostoba tradíció, az uralmon lévő oligarchia, a megbéklyózott sza' badság. ■ a amelylyel úgy bántak mindenkoron, mint a harapós szelindekkel, láncon tartották és szájkosarat kötöttek reá. Ami boldogabb népeknek fáj, nekünk kínszenvedés, amit gazdagabb népeknél a vállalkozási kedv depressziójának hívnak, annak nálunk koldusszegénység a neve. Magyarországnak évek óta nem volt jó termése. Kilátásaink most sem biztkén lépegetett az asszonya oldalán, fácánkakasok szoktak így büszkélkedni a párjuk mellett. A vendéglő oldalán már szólott a muzsika, nekipirkadt párok seregiek s hogy, keresztül fúrták közöttük magukat, csodálkozást keltettek. Piros megállóit a menyecskék és lányok táborában, János a vadszőlő-lugas felé tartott, az ívek közé, ott leült, a kovács barátságosan kezelt vele, a szabó nagy örömmel paskolt a tenyeréhez a vendéglős ritka szerencséjének mondotta, hogy is betéved hozzá. A kovács mindjárt borral kínálta, a szabó szivarral. Koccintottak, aztán beszélgettek, hogy az idén jó a termés, a parasztok több ruhát csináltatnak, több kocsit javíttatnak, de János osztrigáltjai is kelendőek lesznek. Aztán a szabó : — Ritkán jársz közibünk. Talán csirkét köttet véled az asszony, hogy mindig otthon ülsz ? János vállat vont, tovább ittak. A fülei megpirkadt s melegen tüzelt, kicsit vidámodott, a szeme ragyogott. A kovács a szabóhoz: Szép asszony otthon tartja az embert. Piros szépasszony. János rábólintott. Hallgattak, megint ittak s újból a termés került szóba. A táncnézők serege meghullámzott, mint mikor búzatáblán a szél nyargal végig.A lányok csipkés zsebkendőjükkel megsérülték az arcukat, a blúzukon megigazgatták a rozmaringot. Ferenc gyöll. A Ferenc. Mint legszilajabb legény volt Vasárnapi muzsika Írta: Damó Oszkár Esztergályos volt, a műhelyében éppen hogy a padja, meg ő maga elfért, de járt vele annyi munka, hogy éhség sohse hántolta őket, ügyvéddel, végrehajtóval nem akadt dolguk. Senki nem tudott messzi földön oly szépen esztiigálni, mint ő. Gyerekeknek csigát, malomkereket, legényeknek pipa szárat és késnyelet, lányoknak tükörhöz kereklapot osztrrgált és a vásárokról mindég teli bugyellárissal értek haza. Az asszony maga is fabrikál, olcsó se , szemből tündérruhákat aggat a fababákra s amerre csak vásárokra jártak, mindenütt ismerték őket. — Nyilván, magáról mintázta a babákat ez az asszony, azért olyan kelendősek, — mondták a vásárosok. És dicsérték. Hogy a szeme, mint a kék ég, vagy mély vizű tó, az orcáját meg, alighanem herbaltával mossa. — Angyalt csodált meg vele az anyja, így az öregebbek. János nem igen hederílett rájuk, csak néha megszorult a szíve, ha férfiak, városbéli urak is, éles pislogással nézték az asszonyt, aki néha nevetett, néha huncutul nézett, de hazafelé tartva, az illatos erdőszélen mindég szent őszinteséggel omlott az ura karjába. Voltak irigyek, akik azt a véleményt hangoztatták, hogy Délután muzsika lesz a vendéglő udvarán. János még cseresznyézett, föl se nézett a tányérról. Az anyja a pitvarajlóban fülkérzett, ő felelt. — Te sohse szoktál muzsikára járni. Aszszonynak már nem is való. Piros a tányérokat szedte össze, a morzsákat leszólta a verebeknek. Befelé haladtában megállóit. — Mégis . . . Eccer jó volna. János csöndesen szólott az asztalvégről: — Ha akarod, mért ne? Ha kérte volna tőle, hogy minden vásáron költse rája a keresetét, azt is. Ha kérte volna, hogy hasítson ki a szivéből és legyen bársony tenyerére, azt is. Tehát felöltöztek. János az uj pantalóját, bársony mellényét öltötte magára, felhúzta a csikorgós cipőjét. Piros selyembe öltözött s hogy a litániáról megindultak a nagyvendéglő felé, meg a jegyző is utána nézett. János husz_ 65-ik évfolyam, 158. szám. APSRÓ HIRDETÉSEK Akt Egyes áró « fillér, vestagabb betűvel H3 fmér Hirdetések milliméter számítás* sal, dijszabás szerint Megjelenik hettó kivételért! naponkint BLŐNZEZÉSZ Arak-egész ívr*____22 kar. — fitt. félévre — 16 „ — „ Negyedévre — — 3 „ — » Egy hóra—-------2 „ ® »• | Egyes »áss________0 ®* Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Kedd, julUS 7. Lapunk mai száma 28 oldal