Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-15 / 165. szám

A szláv Mekka Szinte magunk se vettük észre, ho­gyan jutottunk bele, de már benne va­gyunk a szerb krízisben. Benne va­gyunk legalább is oly módon, mint az annexiós válság korában az 1908.9-iki háborús veszedelemtől zivataros télen. Nagy események komor árnyékot vet­nek előre és a bizonytalanság okozta fe­szültség a Száván innen is, túl is szinte már fölér a háborús állapottal. És ami a legborzasztóbb, bizonyosan tudjuk, tudnunk is kell: még csak elején va­gyunk a dolognak, nagyon is az elején és kínzó, gyötrelmes probléma: vájjon a Nagy Magyar Alföld gabonaaratása után nem következik-e egy másik ara­tás. A mi népünk életnek hívja a gabo­nát és: — az életet ha learatták, máso­dik aratásra nem jelentkezik-e a halál? Ez a kérdés és erre a kérdésre bizonyo­sat senki sem tud felelni és az egyetlen momentum, ami erősen a béke mellett szól, hogy Krobatin, Hazai és Georgi, szóval a monarkiának mind a három katonaminisztere szabadságon van. Nagyon az elején vagyunk a dol­goknak, ezt maga Giesl báró is kijelen­tette, a mi belgrádi követünk, akit az utóbbi napokban olyan embernek is­­merhettünk meg, akiből nem szaladgál egy tucat a mi diplomáciánkban és aki, hogy itt van és ilyenül revelálódhatik, üdítő meglepetés nekünk, noha sokért nem adtuk volna, ha elmarad az alka­lom, amely Giesl férfias erényeit így ér­vényre tudta juttatni. Báró Giesl Vladi­mir az elmúlt vasárnapon úgy viselke­dett, ahogyan a mi diplomatáink nem igen szoktak. Nem pourparler-zott, nem telefonált, nem küldött és nem is kért chiffrirozott táviratokat, hanem kemé­nyen megmondta Pasicsnak: — Ha egyetlen osztrák, vagy ma­gyar emberben baj esik, Önt és Szerbiát teszem érte felelőssé. Ez nyílt beszéd volt, olyan szó, a­mely ásvalövéssel ér fel. Ez elől kitérni nem lehet. Pasics nem hazudozhatott tovább, nem titkolhatta a merénylet­­tervet és viszont Bécs is, ha ezek után a monarkia csak egy polgárának görbül meg a hajaszála, nem raisonálhat to­vább: meg kell indítani a háborút. Eré­lyes lépéssel egy rothadt és hazug hely­zetnek vetette végét Giesl, aki ebben a percben végre önmagában mutatta meg azt a férfiút, akire mindenki vágyik eb­ben a monarkiában, a hósisakos tiroli hegyektől egészen az erdélyi bércekig. Honnan jött ez az ember? A kato­naságtól, ahol sokáig szolgált és ahol az altábornagyi rangig vitte föl. Giesl nem iskolázott, nem métterbeli diplomata. Jó szerencséjére elkerülhette a Ballplatz hivatalainak a negativizmus és az ener­­giátlanság bacillusaitól megmérgezett le­vegőjét, ő mint kész pompás dilettáns fejestül ugrott bele a forró délszláv kat­lanba, hogy emberül lefőzze a hivatáso­sakat, a professzionátusokat is. A kato­naságtól került követnek Cettinjébe, a­hol a Skutari-konfliktus alatt úgy a sar­kára állt, hogy abba megrengett a Kov­­csen-hegy is és onnan küldték aztán Bel­­grádba.­­ Ez az egész ember az élet iskolájá­ban tanult és diplomáciánkban éppen azért ő az egyetlen, aki egyenlő rangú a Csarikovokkal, a Hartwigokkal, a Nera­­tovokkal és az orosz diplomáciai testü­let többi kitűnőségeivel. És ezt jól esik megállapítani ma, Hartwig temetése napján, azon a napon, amikor az orosz követet a leghatalmasabb cár kegyelmes engedelméből ,,a testvér-szerb földbe"" temették és ezzel a pánszlávizmusnak egy új Mekkáját létesítették a belgrádi temetőben. Mert hogy Nikoláj Hartwig belgrádi sírja nagy erkölcsi tőkéje lesz a szláv agitációnak, azzal tisztában vagyunk, ugy­e. Rodostó lesz ez, a szerb és az orosz nemzet közös Rodostója, Pan­­theon, amelynek falain visszhangban fognak megtörni állandóan a szláv pro­paganda szavalatai és a szláv propa­ganda bombáinak gyilkos pukkanó zaja is. Mától fogva egy hatalmas ellensé­günkkel van több és ez: a szerb földbe temetett Hartwig. A pánszláv eszme egy nagy erkölcsi valeurt nyert és ezen nem ront az sem, hogy ezt a valeurt egy go­noszan fantasztikus mese teremtette, az a legenda, hogy őt, Hartwigot, a monar­kia ölte meg. Akármilyen becstelen mese is ez a vérvád — ezer helyen és egy­szerre támadt a szerb nép körében és be kell látni, mégis csak valami hatalmas indulat az, ami ebben az őrültségben ex- A nagyúr apja írta: Balla Ignác Nem, nem ilyennek gondolta ezt a talál­kozást! Húsz esztendeje is van már talán, hogy nem látta a fiát, aki valamikor ott játszadozott az arezzói kis vargaműhely háromlábú szé­kei között és most márványos palotájában egész szolgasereget tart, a lagúnán aranycsák­­lyás, baldachinos gondolája várja és Tiziano­­val barátkozik, aki dogokat fest és királyokat, pápákat. Húsz esztendeje is van talán, hogy nem látta a fiát és azóta Pietro, aki nagyúri kegyében szülővárosáról Aretinonak nevezi magát, hiába hívta áradozó, pecsétes levelek­ben apját, a kis szürke arezzói vargát, hogy költözzön hozzá, palotájában királyi sorsa lesz. Nem ment. Nem akart a nagyúr tedd­­ide, tedd­ oda, nevetséges apja lenni, aki csak azokból a morzsákból él, amelyet a fia tisz­telői hullatnának neki, könyörületből juttat­ván egy-egy barátságos szót az öreg, tehetet­len figurának. Amíg a bikicset meg az árt for­gatni tudja, nem szorul senkire, még a fiára sem! De aztán az úr táncolni kezdett remegő kezében, a dikics is reszketőn fúrta meg az öltés helyét a borjúbőrön, a tímár is már csak kedvetlenül hitelezett és az öreg arezzói vargá­nak egyre kevesebb dolga akadt. Amikor pe­r­ig nem dolgozik az ember, ráér gondolkozni. És ő ilyenkor a fiára gondolt, egyre, egyre többször gondolt rá és végre már mindég csak őt látta maga előtt: a fiát, a híreset, a nagyot, akitől még a veneziai sizek, a dogé, de még ta­lán a Szentatya is fél, mert amikor a téntába mártja kalamusát, emberek és országok élete fölött ítélkezik. A fia, az ő fia ... aki,fia még olyan nagyúr is lett, alázatos szeretettel írta hozzá a leveleket és kérte, szinte könyörögve kérte, hogy költözzön az ő palotájába. Húsz esztendeje, hogy nem látta a fiát. És most már nem akadt munka a kis varga­­műhelyben. Kikopott belőle. Kivénhedt belőle. Most már mehet megpihenni a fiához. Hát el is ment. Gyalogszerrel tette meg a nagy utat és ruhája, de még a szakálla is poros volt a padovai országút fehér porától, amikor megérkezett Veneziába, a fia palotájába. A szolgák, inasok kinevették, amikor azt mondta, hogy ő az apja Messer Pietro Aretinonak. De a fia, a nagyúr, aki tisz­esztüdeje nem látta, az első pillanatban megismerte. Alázatosan meg­csókolta a kezét, maga mellé ültette a lako­mára terített asztalhoz és büszkén mondta: — Csakhogy megelégelted a szegénységet! Már régóta vártam, hogy eljösz hozzám. De te büszke vagy, mint én, a fiad. Nem szeretsz el­fogadni semmit, csak adni szeretsz. Nos, itt, nálam azt is megteheted. Az én aranyaimból az is futja. Sok a szegényem, de az aranyam talán még több. Egyetlen koldus sem megy el tőlem üres kézzel. Pedig van nap, amikor Venezia minden koldusát megvendégelem. Itt, a palotámban a legszebb, a legnagyobb terem­ben asztalt terítetek a szegénységnek. És ezen­túl te leszel a szegények istápolója és a Lázá­rok lakomáin te ülsz majd az asztalfőn. Az arezzói varga csak hallgatott, ő még jóformán szóhoz sem jutott. Az a világoskék selyemruhájú, aranyláncos-tőrű nagyúr, aki szemben ült vele, még egyetlen szóval sem kérdezte, hogy: no, mi újság otthon? Folyvást csak magáról, az ő gazdagságáról, hatalmáról beszélt. Nem is volt kiváncsi semmire, hogy hát mi is történt otthon, mint is éldegélt eddig az apja? Az összetöpörödött, reszketős kezű kis öregember idegenül érezte magát a fia palotá­jában, a fia mellett. Nem ezt várta. Hogy mit, azt talán maga se tudta. De érezte, hogy nem ezt. És érezte azt is, hogy soha, soha nem tudja majd magát megértetni a fiával. És az a büszke nagyúr — az ő fia — még mindig csak beszélt. Kinevezlek a szegényeim kormányzó­jává, gyámjává, fejedelmévé. Ezentúl te fogsz gondoskodni róluk. És nem kell, de nem is sza­bad fukarkodnod. Itt van egy zacskó arany. Már ma megkezdheted az adakozást... Aranykarikákban finom selyemfonál fűzve szorosra a bő zacskó száját és az aranypénzek lágyan csengtek össze, amikor Arctino az asz­talra dobta a zacskót. . — És ha elfogyott, csak szólj! Az öreg arezzói varga maga elé nézett. Nem nyúlt a pénz után. Arra gondolt, hogy ha neki valaha is lett volna ennyi pénze, mennyi, de mennyi nagyszerű borjúbőrt vehetett volna ... És akkor milyen finom sarukat csi­­nálhatott volna ... A kis műhelyét is kicsino­síthatta volna... így pedig még most is adós a tímárnak, amiért hogy kicserzette annak az elesett marhának a bőrét, amit hitelbe vett — még tavaly — a korcsmárostól és még máig sem fizette meg ... ---------------------------------------------------------------——--------1­ 65-ik évfolyam, 165. szám. APRÍRÓHIRDETÉSEK ÁRAI. Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel IS felér Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. ELŐFIZETÉSI ÁRAK . Egész évre___32 kor. — fül. Félévre_____16 „ — M Negyedévre _ _ 8 „ — „ Egy hóra---------2 „ 80 „ Egyes szám _ 12 fl­l. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky­ utca 12. Szerda, július 15. Lapunk mai száma 28 oldal

Next