Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-15 / 165. szám
A szláv Mekka Szinte magunk se vettük észre, hogyan jutottunk bele, de már benne vagyunk a szerb krízisben. Benne vagyunk legalább is oly módon, mint az annexiós válság korában az 1908.9-iki háborús veszedelemtől zivataros télen. Nagy események komor árnyékot vetnek előre és a bizonytalanság okozta feszültség a Száván innen is, túl is szinte már fölér a háborús állapottal. És ami a legborzasztóbb, bizonyosan tudjuk, tudnunk is kell: még csak elején vagyunk a dolognak, nagyon is az elején és kínzó, gyötrelmes probléma: vájjon a Nagy Magyar Alföld gabonaaratása után nem következik-e egy másik aratás. A mi népünk életnek hívja a gabonát és: — az életet ha learatták, második aratásra nem jelentkezik-e a halál? Ez a kérdés és erre a kérdésre bizonyosat senki sem tud felelni és az egyetlen momentum, ami erősen a béke mellett szól, hogy Krobatin, Hazai és Georgi, szóval a monarkiának mind a három katonaminisztere szabadságon van. Nagyon az elején vagyunk a dolgoknak, ezt maga Giesl báró is kijelentette, a mi belgrádi követünk, akit az utóbbi napokban olyan embernek ismerhettünk meg, akiből nem szaladgál egy tucat a mi diplomáciánkban és aki, hogy itt van és ilyenül revelálódhatik, üdítő meglepetés nekünk, noha sokért nem adtuk volna, ha elmarad az alkalom, amely Giesl férfias erényeit így érvényre tudta juttatni. Báró Giesl Vladimir az elmúlt vasárnapon úgy viselkedett, ahogyan a mi diplomatáink nem igen szoktak. Nem pourparler-zott, nem telefonált, nem küldött és nem is kért chiffrirozott táviratokat, hanem keményen megmondta Pasicsnak: — Ha egyetlen osztrák, vagy magyar emberben baj esik, Önt és Szerbiát teszem érte felelőssé. Ez nyílt beszéd volt, olyan szó, amely ásvalövéssel ér fel. Ez elől kitérni nem lehet. Pasics nem hazudozhatott tovább, nem titkolhatta a merénylettervet és viszont Bécs is, ha ezek után a monarkia csak egy polgárának görbül meg a hajaszála, nem raisonálhat tovább: meg kell indítani a háborút. Erélyes lépéssel egy rothadt és hazug helyzetnek vetette végét Giesl, aki ebben a percben végre önmagában mutatta meg azt a férfiút, akire mindenki vágyik ebben a monarkiában, a hósisakos tiroli hegyektől egészen az erdélyi bércekig. Honnan jött ez az ember? A katonaságtól, ahol sokáig szolgált és ahol az altábornagyi rangig vitte föl. Giesl nem iskolázott, nem métterbeli diplomata. Jó szerencséjére elkerülhette a Ballplatz hivatalainak a negativizmus és az energiátlanság bacillusaitól megmérgezett levegőjét, ő mint kész pompás dilettáns fejestül ugrott bele a forró délszláv katlanba, hogy emberül lefőzze a hivatásosakat, a professzionátusokat is. A katonaságtól került követnek Cettinjébe, ahol a Skutari-konfliktus alatt úgy a sarkára állt, hogy abba megrengett a Kovcsen-hegy is és onnan küldték aztán Belgrádba. Ez az egész ember az élet iskolájában tanult és diplomáciánkban éppen azért ő az egyetlen, aki egyenlő rangú a Csarikovokkal, a Hartwigokkal, a Neratovokkal és az orosz diplomáciai testület többi kitűnőségeivel. És ezt jól esik megállapítani ma, Hartwig temetése napján, azon a napon, amikor az orosz követet a leghatalmasabb cár kegyelmes engedelméből ,,a testvér-szerb földbe"" temették és ezzel a pánszlávizmusnak egy új Mekkáját létesítették a belgrádi temetőben. Mert hogy Nikoláj Hartwig belgrádi sírja nagy erkölcsi tőkéje lesz a szláv agitációnak, azzal tisztában vagyunk, ugye. Rodostó lesz ez, a szerb és az orosz nemzet közös Rodostója, Pantheon, amelynek falain visszhangban fognak megtörni állandóan a szláv propaganda szavalatai és a szláv propaganda bombáinak gyilkos pukkanó zaja is. Mától fogva egy hatalmas ellenségünkkel van több és ez: a szerb földbe temetett Hartwig. A pánszláv eszme egy nagy erkölcsi valeurt nyert és ezen nem ront az sem, hogy ezt a valeurt egy gonoszan fantasztikus mese teremtette, az a legenda, hogy őt, Hartwigot, a monarkia ölte meg. Akármilyen becstelen mese is ez a vérvád — ezer helyen és egyszerre támadt a szerb nép körében és be kell látni, mégis csak valami hatalmas indulat az, ami ebben az őrültségben ex- A nagyúr apja írta: Balla Ignác Nem, nem ilyennek gondolta ezt a találkozást! Húsz esztendeje is van már talán, hogy nem látta a fiát, aki valamikor ott játszadozott az arezzói kis vargaműhely háromlábú székei között és most márványos palotájában egész szolgasereget tart, a lagúnán aranycsáklyás, baldachinos gondolája várja és Tizianoval barátkozik, aki dogokat fest és királyokat, pápákat. Húsz esztendeje is van talán, hogy nem látta a fiát és azóta Pietro, aki nagyúri kegyében szülővárosáról Aretinonak nevezi magát, hiába hívta áradozó, pecsétes levelekben apját, a kis szürke arezzói vargát, hogy költözzön hozzá, palotájában királyi sorsa lesz. Nem ment. Nem akart a nagyúr teddide, tedd oda, nevetséges apja lenni, aki csak azokból a morzsákból él, amelyet a fia tisztelői hullatnának neki, könyörületből juttatván egy-egy barátságos szót az öreg, tehetetlen figurának. Amíg a bikicset meg az árt forgatni tudja, nem szorul senkire, még a fiára sem! De aztán az úr táncolni kezdett remegő kezében, a dikics is reszketőn fúrta meg az öltés helyét a borjúbőrön, a tímár is már csak kedvetlenül hitelezett és az öreg arezzói vargának egyre kevesebb dolga akadt. Amikor perig nem dolgozik az ember, ráér gondolkozni. És ő ilyenkor a fiára gondolt, egyre, egyre többször gondolt rá és végre már mindég csak őt látta maga előtt: a fiát, a híreset, a nagyot, akitől még a veneziai sizek, a dogé, de még talán a Szentatya is fél, mert amikor a téntába mártja kalamusát, emberek és országok élete fölött ítélkezik. A fia, az ő fia ... aki,fia még olyan nagyúr is lett, alázatos szeretettel írta hozzá a leveleket és kérte, szinte könyörögve kérte, hogy költözzön az ő palotájába. Húsz esztendeje, hogy nem látta a fiát. És most már nem akadt munka a kis vargaműhelyben. Kikopott belőle. Kivénhedt belőle. Most már mehet megpihenni a fiához. Hát el is ment. Gyalogszerrel tette meg a nagy utat és ruhája, de még a szakálla is poros volt a padovai országút fehér porától, amikor megérkezett Veneziába, a fia palotájába. A szolgák, inasok kinevették, amikor azt mondta, hogy ő az apja Messer Pietro Aretinonak. De a fia, a nagyúr, aki tiszesztüdeje nem látta, az első pillanatban megismerte. Alázatosan megcsókolta a kezét, maga mellé ültette a lakomára terített asztalhoz és büszkén mondta: — Csakhogy megelégelted a szegénységet! Már régóta vártam, hogy eljösz hozzám. De te büszke vagy, mint én, a fiad. Nem szeretsz elfogadni semmit, csak adni szeretsz. Nos, itt, nálam azt is megteheted. Az én aranyaimból az is futja. Sok a szegényem, de az aranyam talán még több. Egyetlen koldus sem megy el tőlem üres kézzel. Pedig van nap, amikor Venezia minden koldusát megvendégelem. Itt, a palotámban a legszebb, a legnagyobb teremben asztalt terítetek a szegénységnek. És ezentúl te leszel a szegények istápolója és a Lázárok lakomáin te ülsz majd az asztalfőn. Az arezzói varga csak hallgatott, ő még jóformán szóhoz sem jutott. Az a világoskék selyemruhájú, aranyláncos-tőrű nagyúr, aki szemben ült vele, még egyetlen szóval sem kérdezte, hogy: no, mi újság otthon? Folyvást csak magáról, az ő gazdagságáról, hatalmáról beszélt. Nem is volt kiváncsi semmire, hogy hát mi is történt otthon, mint is éldegélt eddig az apja? Az összetöpörödött, reszketős kezű kis öregember idegenül érezte magát a fia palotájában, a fia mellett. Nem ezt várta. Hogy mit, azt talán maga se tudta. De érezte, hogy nem ezt. És érezte azt is, hogy soha, soha nem tudja majd magát megértetni a fiával. És az a büszke nagyúr — az ő fia — még mindig csak beszélt. Kinevezlek a szegényeim kormányzójává, gyámjává, fejedelmévé. Ezentúl te fogsz gondoskodni róluk. És nem kell, de nem is szabad fukarkodnod. Itt van egy zacskó arany. Már ma megkezdheted az adakozást... Aranykarikákban finom selyemfonál fűzve szorosra a bő zacskó száját és az aranypénzek lágyan csengtek össze, amikor Arctino az asztalra dobta a zacskót. . — És ha elfogyott, csak szólj! Az öreg arezzói varga maga elé nézett. Nem nyúlt a pénz után. Arra gondolt, hogy ha neki valaha is lett volna ennyi pénze, mennyi, de mennyi nagyszerű borjúbőrt vehetett volna ... És akkor milyen finom sarukat csinálhatott volna ... A kis műhelyét is kicsinosíthatta volna... így pedig még most is adós a tímárnak, amiért hogy kicserzette annak az elesett marhának a bőrét, amit hitelbe vett — még tavaly — a korcsmárostól és még máig sem fizette meg ... ---------------------------------------------------------------——--------1 65-ik évfolyam, 165. szám. APRÍRÓHIRDETÉSEK ÁRAI. Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel IS felér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. ELŐFIZETÉSI ÁRAK . Egész évre___32 kor. — fül. Félévre_____16 „ — M Negyedévre _ _ 8 „ — „ Egy hóra---------2 „ 80 „ Egyes szám _ 12 fll. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Szerda, július 15. Lapunk mai száma 28 oldal