Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-23 / 172. szám
2 Budapest, csütörtök 1914. július 23. (172. szám.) PESTI NAPLÓ hogy kulturszükségleteink kielégitésére nincs és a belátható jövőben nem is lesz pénz. Ellenben mind több és több uzsorakamat vándorol közjövedelmeinkből azoknak a külföldi tőkéseknek zsebébe, akik szégyenünket és nyomorúságunkat saját hasznukra kamatoztatják. És itt egy sajátságos jelenséget lehet megállapítanunk. Nincs társadalmi osztály és nincs ember Magyarországon, aki ne érezné a gazdasági helyzet tarthatatlanságát. De azért a legkevesebben akadnak, éppen a gazdasági válság által legközvetlenebbül sújtottak között, akik a baj okát és a menekvés útját ott keresnék, ahol az tényleg megtalálható. Az emberek, akik jajgatva és siránkozva panaszolják a gazdasági állapotok elviselhetetlenségét, nem akarják belátni, hogy szerencsétlenségünk gyökere abban a kormányzati rendszerben gyökerezik, amely az egész monarchiát és különösen Magyarországot egy élő anachronizmussá teszi az európai civilizált államok közepette. Ebben a kormányzati rendszerben, amelynek nincs szüksége arra, hogy polgáraiban a megelégedettség érzetét istápolja, mert hatalma a fegyverek erején és az önkény ötletszerű hatalmaskodásán alapszik; ebben a rendszerben, mely ostobaságaival és kapkodásaival a külföldön eljátszotta tekintélyét; ebben a rendszerben, amelynek hibái és erőszakosságai azt eredményezték, hogy immár a világ nem bízik a mai államjogi helyzet állandóságában és fentarthatóságában; ebben a rendszerben, mely négy év óta csak rombolni tudott, alkotni, kezdeményezni, koncipiálni és keresztülvinni semmi komolyat és jelentőset; ebben a rendszerben, amely korrupciójával és brutalitásával elpusztította az emberek életkedvét, önbizalmát, tetterejét és a jövőben való reménységét s a fásult közömbösség fojtó, bénító ködét borította a lelkekre. Azzal szoktak bennünket vigasztalni, hogy a gazdasági depresszió nem csupán minket sújt, hanem általános jelenség az egész világon. Ám ez a mentség is hamisamért a mi gazdasági nyomorúságunk nem áll arányban az általános depresszióval. Németországot, Oroszországot, de sőt Olaszországot vagy Romániát sem teperte annyira földre a gazdasági hanyatlás, mint Magyarországot és Ausztriát. A valóság az, hogy ami másutt hanyatlás, az nálunk katasztrófa; ami másutt válság, az nálunk pusztulás. Vaknak kell lennünk, hogy ennek igazi okait nem tudjuk átlátni. Most külső konflagrációkkal akarjuk elviselhetetlen belső nyomorúságainkat orvosolni. Mint a régi kirurgusok, akik a halálos betegen, kinek baját felismerni nem tudták, érvágással próbáltak segíteni. Ám vegyük a legjobb esetet és gondolkozzunk kissé: elégtételt fogunk szerezni Szerbiától vagy véres összeütközésben legyőzzük, anélkül, hogy világháborúba keverednénk. Vájjon akkor értékeink megjavulnak s lesz ismét munka, üzlet, hitel és keresőalkalom? Aki ebben hinni tud, az sürgesse a háborút, mert immár ott tartunk, hogy ha a fél ország belepusztul abba, hogy a másik felének exisztenciáját biztosítsa, ezt is meg kell próbálni, mert különben rövidesen az egésznek vége.Elolvastam a fejfára irt kevés szót (a temető őrt régen a távolba küldtem már ekkor.) Teplay Ágoston, ez állt a kicsiny alacsony fakereszten és az évek száma, ami imádott Fierigyem halott férjének az örökkévalóságnak soksok milliárd esztendejéből kijutott. Élt harminckét évet. Harminckettő a milliárdszor, milliárdhoz mérve, ez valóban a semminél is kevesebb és vájjon hány esztendeig volt - e harminckettőből férj? Meddig élhetett vele? . .. Teplay Ágoston... Teplay Ágostonné mondtam azután és csak most jutott eszembe, hogy a halott ember neve, ez minden, ami a szőke asszonyból az enyém. Még a leány nevet sem tudom és ha gondolni akarok rá, (mást sem akarok tenni ezentúl, egész életemben csak ő rá akarok gondolni), a halott férje nevét kell, hogy magamban suttogjam. Ezt most egész, világosan tudtam és hiszem, hogy ez a füleszmélés volt a legborzasztóbb, ami eladdig az életben ért. Körmöm, levett kalapom karimáját rágtam, míg kérdeztem: — Teplay Ágoston, milyen volt? Teplay Ágoston hű voltál-e hozzá, jó voltál és gyengéd, alázatosan imádtad-e őt, mint kell, hogy minden férfi imádja az én szép, szőke, finom szerelmemet? Goromba sosem voltál hozzá és durva sem? Rossz óráidban megszöktél hazulról, nehogy kedélyed nehéz fülledtségét ő rá zúdítsad feketén és a házasság köznapi alacsonnyságaival sosem mocskoltad be az ő testét? Kedvenc virágaival naponta kényeztetted-e őt Teplay Ágoston, vásároltál-e neki szép paripát és a nászúton kék tengerek fölött sétáltattad az ő lelkét? A szerelemben nem voltál! tolakodó, mint vagytok mindannyian és férfivágyaid mohóságától megkimélted-e őt, akit olyan nagyon szeretek. Azután ezt szerettem volna kérdezni: — Teplay Ágoston várjon szeretett ő téged? ■ - -De nem kérdeztem. Nem mertem. Kértem, a halott meghallja és felelni fog nekem. És gyengédségből elhallgattam ezt a mondatot: — Teplay Ágoston tudod-e, hogy a feleségedet már özvegy Teplay Ágostonnénak hívják és te halott, tudod-e, hogy halott vagy már. És irigységből elhallgattam ezt: — Teplay Ágoston a te szép fiatal özvegyed negyedórája előtt itt térdelt és szeme, amelynek sosem volna szabad sírnia, három könyet hullajtott sírod alacsony hantjára. Még sokat kérdeztem, még sokat beszéltem volna. Hiszem, hogy végre is megbarátkoztam volna a halottal és éjszaka nála haltam volna a friss sirhanl nyirkos homokján. Párnám a neve lett volna, amelyet az özvegye is visel ... Ám . . . A mezítelen friss sirhant mellett hirtelen hallhat rám, mint cirógatják egymást dédelgetőn a selymek, édes parfüm ölelte körül testemet és riadtságomban is volt annyi lélekjelenlétem, hogy helyet engedjek a visszatért özvegynek, aki friss virággal a kezében térdelt le a sir mellé. Babérleveleket hozott és nefelejtsvirágokat.. . Észrevett engem vagy sem — nem tudom. Csak láttam, hogy térdel, csak láttam, hogy imádkozik, csak láttam, hogy sir. Halkan , de mély fájdalommal sirt és finom fiatal teste úgy remegett meg egészében a bánatban, mint fiatal fa az őszesti szélben. Nemes volt, hű és éreztem, hogy nő sosem volt olyan odaadó férfihez, mint e fiatal özvegy a férje fejfájához. Szája mely arra született, hogy csak halk ígéretet adjon és fogadjon el csókban, szenvedélyesen becézte a keresztfát. Éreztem, hogy örökké fogom őt szeretni és fájdalmának földöntúli Budapest, julius 22. A bán Budapesten. Báró Skerlecz Iván horvát bán Pavlicsek titkár kíséretében Zágrábból Budapestre érkezett. A bán szerdán délelőtt bement a képviselőházba s ott hosszabb ideig tanácskozott gróf Tisza Istvánnal. Jegyzékváltás előtt Conrad Bécsben — Őrzik a hidakat — Vizsgálat a Saokor ellen — Határkonfliktus — Tisza szereplésének hatása Bécsben — A szerb válság szerdai napja fülledt, ám látszóan nyugodt volt. Előre látható, hogy ilyen lesz a csütörtöki nap is, sőt talán a péntek is hangos esemény nélkül múlik el, mert a monarkia jegyzékét esetleg csak szombaton nyújtják át a belgrádi kormánynak. Addig kínos találgatás martaléka lehet csak az idő, találgatásé, ami, sajnos, sok olyan pozitív eseményből ered, ami kevés jóval biztat Péterváradon, a monarkiának e szigorúan őrzött délvidéki várában, merényletet intéztek az egyik lőportorony ellen és az őrt álló katonát meg is sebesítették. Most azóta négyszeresre emelték az őrséget és Péterváradtól Zimonyig csendőrök és katonák őrzik a vasúti pályatest hidalt. De — mintha csak kémek és merénylők árasztanának el minket —őrzik a hidakat az ország legbelsejében is. Szolnok mellett a Zagyva-hidat csendőrök őrzik és Nagykanizsáról azt jelentik, hogy Zala vármegyében felsőbb rendelet folytán a kaszárnyákat őrzik példátlan szigorúsággal. Ezenkívül vizsgálatot indítottak az újvidéki szerb Szokol ellen, mindezek egy olyan Scharfmacher politikának tünetei, amelyekből nem igen lehet békére következtetni. Báró Conrad vezérkari főnök is fürdőzését hirtelen megszakítva, Bécsbe érkezett. A hét végén már többet fogunk tudni, de egészen bizonyosat akkorra sem. A mi jegyzékünk átadása még nem jelenti hiszen a helyzet végleges tisztázását. Pasics máris vidékre szökött Begrádból és a szerbek addig, ameddig csak tudják, húzni-halasztani fogják a válság elintézését. Harmadik helyről is érkezik majd bizonyára közvetítő kísérlet . . . A várakozási izgalomnak olyan napjai következnek még reánk, amelyek súlyát nehéz lesz elviselni. Bécsből jelentik, hogy Tisza az a kijevolta még nemesebbé tette őt. Istenem, hogyan szerethette az én királynőm ezt az embert míg élt. És sosem fog szeretni senkit sem, senki mást! Finom keze, hogy kulcsolódik most, fehér és olyan, mint a bánat szobra egy régi olasz temetőben. Kincshaját , a gyászfátyolon át is aranyosra ragyogja be a nap sugara, milyen szép és mit hazudjak neki, ha meglát és kitüntető szóval megkérdezi tőlem, mit keresek itt. Csak a virágok suttoghatnak éjszakai álom előtt olyan gyengéd szavakat, mint most ő itt a halott urának. Nagyon, nagyon, nagyon szerette azt és én nagyon, nagyon, nagyon szeretem őt. Sosem fogom megtudhatni a férje, a halott férje jó volt-e hozzá, gyengéd és megérdemli-e tőle a szenteknek és a vértanuknak ezt a nagy hűségét. Elment és észre sem vett. Alázatban kuporodtam le oda, ahol ő lépdelt az előbb. A halott iránti gyűlöletem hová tűnt már, oh? Mint koronás uramnak halk imádságban hódoltam neki és iránta tett alázatossá a reménytelen érzés, amivel csüggedten és mégis vakmerően voltam özvegye iránt. És mint a jobbágy köteles tizedét helyeztem a fejfájára e szavakat : — Soha senkit úgy nem szerettek, mint téged. A világ legnemesebb asszonya téged sirat örök bánatban, Teplay Ágoston. Papírlapra irtam e szavakat és a fejfára tűztem azt a gyászfátyol mellé. Az áprilisi szél belekapott a papirosba és úgy rázta azt, mint a fájdalom az özvegyasszony haját. A déli nap forróvá a temetőben is forróvá tette a levegőt, szerelmes bogarak lepték el a hetüket, amelyeket írtam és én eltávoztam, óvatosan vigyázva, hogy szentségtörő könnyeim ne a sirkantra hulljanak, csak mellé a földre, amely mindannyiunké, élőké és szenvedőké.