Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-23 / 172. szám

2 Budapest, csütörtök 1914. július 23. (172. szám.) PESTI NAPLÓ hogy kulturszükségleteink kielégi­tésére nincs és a belátható jövőben nem is lesz pénz. Ellenben mind több és több uzsorakamat vándorol közjövedelme­inkből azoknak a külföldi tőkéseknek zsebébe, akik szégyenünket és nyomo­rúságunkat saját hasznukra kamatoz­tatják. És itt egy sajátságos jelenséget le­het megállapítanunk. Nincs társadalmi osztály és nincs ember Magyarországon, aki ne érezné a gazdasági helyzet tart­hatatlanságát. De azért a legkevesebben akadnak, éppen a gazdasági válság ál­tal legközvetlenebbül sújtottak között, akik a baj okát és a menekvés útját ott keresnék, ahol az tényleg megtalálható. Az emberek, akik jajgatva és sirán­kozva panaszolják a gazdasági állapo­tok elviselhetetlenségét, nem akarják belátni, hogy szerencsétlenségünk gyö­kere abban a kormányzati rendszerben gyökerezik, amely az egész monarchiát és különösen Magyarországot egy élő anachronizmussá teszi az európai civi­lizált államok közepette. Ebben a kormányzati rendszerben, a­melynek nincs szüksége arra, hogy pol­gáraiban a megelégedettség érzetét istá­­polja, mert hatalma a fegyverek ere­jén és az önkény ötletszerű hatalmas­kodásán alapszik; ebben a rendszer­ben, mely ostobaságaival és kapkodá­saival a külföldön eljátszotta tekinté­lyét; ebben a rendszerben, amelynek hibái és erőszakosságai azt eredményez­ték, hogy immár a világ nem bízik a mai államjogi helyzet állandóságában és fentarthatóságában; ebben a rend­szerben, mely négy év óta csak rom­bolni tudott, alkotni, kezdeményezni, koncipiálni és keresztülvinni semmi ko­molyat és jelentőset; ebben a rendszer­ben, amely korrupciójával és brutali­tásával elpusztította az emberek élet­kedvét, önbizalmát, tetterejét és a jö­vőben való reménységét s a fásult kö­zömbösség fojtó, bénító ködét borította a lelkekre. Azzal szoktak bennünket vigasz­talni, hogy a gazdasági depresszió nem csupán minket sújt, hanem általános jelenség az egész világon. Ám ez a ment­ség is hamisamért a mi gazdasági nyo­morúságunk nem áll arányban az álta­lános depresszióval. Németországot, Oroszországot, de sőt Olaszországot vagy Romániát sem teperte annyira földre a gazdasági hanyatlás, mint Ma­gyarországot és Ausztriát. A valóság az, hogy ami másutt hanyatlás, az nálunk katasztrófa; ami­ másutt válság, az ná­lunk pusztulás. Vaknak kell lennünk, hogy ennek igazi okait nem tudjuk át­látni. Most külső konflagrációkkal akar­juk elviselhetetlen belső nyomorúsá­gainkat orvosolni. Mint a régi kirurgu­sok, akik a halálos betegen, kinek ba­ját felismerni nem tudták, érvágás­sal próbáltak segíteni. Ám vegyük a legjobb esetet és gondolkozzunk kissé: elégtételt fogunk szerezni Szerbiától vagy véres összeütközésben legyőzzük, anélkül, hogy világháborúba kevered­nénk. Vájjon akkor értékeink megja­vulnak s lesz ismét munka, üzlet, hitel és keresőalkalom? Aki ebben hinni tud, az sürgesse a háborút, mert immár ott tartunk, hogy ha a fél ország belepusz­tul abba, hogy a másik felének exisz­­tenciáját biztosítsa, ezt is meg kell pró­bálni, mert különben rövidesen az egésznek vége.­Elolvastam a fejfára irt kevés szót (a te­mető őrt régen a távolba küldtem már ekkor.) Teplay Ágoston, ez állt a kicsiny alacsony fa­kereszten és az évek száma, ami imádott Fieri­gyem halott férjének az örökkévalóságnak sok­sok milliárd esztendejéből kijutott. Élt har­minckét évet. Harminckettő a milliárdszor, milliárdhoz mérve, ez valóban a semminél is kevesebb és vájjon hány esztendeig volt - e harminckettőből férj? Meddig élhetett vele? . .. Teplay Ágoston... Teplay Ágostonné mond­tam azután és csak most jutott eszembe, hogy a halott ember neve, ez minden, ami a szőke asszonyból az enyém. Még a leány nevet sem tudom és ha gondolni akarok rá, (mást sem akarok tenni ezentúl, egész életemben csak ő rá akarok gondolni), a halott férje nevét kell, hogy magamban suttogjam. Ezt most egész, világosan tudtam és hiszem, hogy ez a fülesz­­mélés volt a legborzasztóbb, ami eladdig az életben ért. Körmöm, levett kalapom karimáját rág­tam, míg kérdeztem: — Teplay Ágoston, milyen volt­­? Teplay Ágoston hű voltál-e hozzá, jó voltál és gyen­géd, alázatosan imádtad-e őt, mint kell, hogy minden férfi imádja az én szép, szőke, finom szerelmemet? Goromba sosem voltál hozzá és durva sem? Rossz óráidban megszöktél hazul­ról, nehogy kedélyed nehéz fülledtségét ő rá zúdítsad feketén és a házasság köznapi ala­­csonnyságaival sosem mocskoltad be az ő tes­tét? Kedvenc virágaival naponta kényeztet­­ted-e őt Teplay Ágoston, vásároltál-e neki szép paripát és a nászúton kék tengerek fölött sé­táltattad az ő lelkét? A szerelemben nem vol­tál­!­ tolakodó, mint vagytok mindannyian és férfivágyaid mohóságától megkimélted-e őt, akit olyan nagyon szeretek. Azután ezt szerettem­ volna kérdezni: — Teplay Ágoston várjon szeretett ő téged? ■ - -De nem kérdeztem. Nem mertem. Kér­tem, a halott meghallja és felelni fog nekem. És gyengédségből elhallgattam ezt a mon­datot: — Teplay Ágoston tudod-e, hogy a felesé­gedet már özvegy Teplay Ágostonnénak hív­ják és te halott, tudod-e, hogy halott vagy már. És irigységből elhallgattam ezt: — Teplay Ágoston a te szép fiatal özve­gyed negyedórája előtt itt térdelt és szeme, amelynek sosem volna szabad sírnia, három könyet hullajtott sírod alacsony hantjára. Még sokat kérdeztem, még sokat beszél­tem volna. Hiszem, hogy végre is megbarát­koztam volna a halottal és éjszaka nála hal­tam volna a friss sirhanl nyirkos homokján. Párnám a neve lett volna, amelyet az özvegye is visel ... Ám . . . A mezítelen friss sirhant mellett hirtelen hallhat rám, mint cirógatják egymást dédelge­tőn a selymek, édes parfüm ölelte körül teste­met és riadtságomban is volt annyi lélekjelen­létem, hogy helyet engedjek a visszatért öz­vegynek, aki friss virággal a kezében térdelt le a sir mellé. Babérleveleket hozott és nefe­­lejtsvirágokat.. . Észrevett engem vagy sem — nem tudom. Csak láttam, hogy térdel, csak láttam, hogy imádkozik, csak láttam, hogy sir. Halkan , de mély fájdalommal sirt és finom fiatal teste úgy remegett meg egészében a bánatban, mint fiatal fa az őszesti szélben. Nemes volt, hű és érez­tem, hogy nő sosem volt olyan odaadó férfihez, mint e fiatal özvegy a férje fejfájához. Szája mely arra született, hogy csak halk ígéretet adjon és fogadjon el csókban, szenvedélyesen becézte a keresztfát. Éreztem, hogy örökké fogom őt szeretni és fájdalmának földöntúli Budapest, julius 22. A bán Budapesten. Báró Skerlecz Iván horvát bán Pavlicsek titkár kíséretében Zágráb­ból Budapestre érkezett. A bán szerdán délelőtt bement a képviselőházba s ott hosszabb ideig tanácskozott gróf Tisza Istvánnal. Jegyzékváltás előtt Conrad Bécsben — Őrzik a hidakat — Vizs­gálat a Saokor ellen — Határkonfliktus — Tisza szereplésének hatása Bécsben — A szerb válság szerdai napja fülledt, ám látszóan nyugodt volt. Előre látható, hogy ilyen lesz a csütörtöki nap is, sőt talán a péntek is hangos esemény nélkül múlik el, mert a monarkia jegyzékét esetleg csak szombaton nyújtják át a belgrádi kormány­nak. Addig kínos találgatás martaléka lehet csak az idő, találgatásé, ami, sajnos, sok olyan pozitív eseményből ered, ami kevés jó­val biztat­ Péterváradon, a monarkiának e szigorúan őrzött délvidéki várában, merény­letet intéztek az egyik lőportorony ellen és az őrt álló katonát meg is sebesítették. Most azóta négyszeresre emelték az őrséget és Pé­­terváradtól Zimonyig csendőrök és katonák őrzik a vasúti pályatest hidalt. De — mintha csak kémek és merénylők árasztanának el minket —őrzik a hidakat az ország legbelse­­jében is. Szolnok mellett a Zagyva-hidat csendőrök őrzik és Nagykanizsáról azt jelen­tik, hogy Zala vármegyében felsőbb rendelet folytán a kaszárnyákat őrzik példátlan szigo­rúsággal. Ezenkívül vizsgálatot indítottak az újvidéki szerb Szokol ellen, mindezek egy olyan Sch­arfmacher politikának tünetei, a­melyekből nem igen lehet békére következ­tetni. Báró Conrad vezérkari főnök is fürdő­zését hirtelen megszakítva, Bécsbe érkezett. A hét végén már többet fogunk tudni, de egészen bizonyosat akkorra sem. A mi jegy­zékünk átadása még nem jelenti hiszen a helyzet végleges tisztázását. Pasics máris vi­dékre szökött Begrádból és a szerbek addig, ameddig csak tudják, húzni-halasztani fogják a válság elintézését. Harmadik helyről is ér­kezik majd bizonyára közvetítő kísérlet . . . A várakozási izgalomnak olyan napjai kö­vetkeznek még reánk, amelyek súlyát nehéz lesz elviselni. Bécsből jelentik, hogy Tisza az a kije­volta még nemesebbé tette őt. Istenem, hogyan szerethette az én királynőm ezt az embert míg élt. És sosem fog szeretni senkit sem, senki mást! Finom keze, hogy kulcsolódik most, fe­hér és olyan, mint a bánat szobra egy régi olasz temetőben. Kincshaját , a gyászfátyolon át is aranyosra ragyogja be a nap sugara, mi­lyen szép és mit hazudjak neki, ha meglát és kitüntető szóval megkérdezi tőlem, mit keresek itt. Csak a virágok suttoghatnak éjszakai álom előtt olyan gyengéd szavakat, mint most ő itt a halott urának. Nagyon, nagyon, nagyon sze­rette azt és én nagyon, nagyon, nagyon szere­tem őt. Sosem fogom megtudhatni a férje, a halott férje jó volt-e hozzá, gyengéd és meg­­érdemli-e tőle a szenteknek és a vértanuknak ezt a nagy hűségét. Elment és észre sem vett. Alázatban kuporodtam le oda, ahol ő lép­delt az előbb. A halott iránti gyűlöletem hová tűnt már, oh? Mint koronás uramnak halk imádságban hódoltam neki és iránta tett alá­zatossá a reménytelen érzés, amivel csügged­ten és mégis vakmerően voltam özvegye iránt. És mint a jobbágy köteles tizedét helyeztem a fejfájára e szavakat : — Soha senkit úgy nem szerettek, mint téged. A világ legnemesebb asszonya téged si­rat örök bánatban, Teplay Ágoston. Papírlapra irtam­ e szavakat és a fejfára tűztem azt­ a gyászfátyol mellé. Az áprilisi szél belekapott a papirosba és úgy rázta azt, mint a fájdalom az özvegyasszony haját. A déli nap forróvá a temetőben is forróvá tette a levegőt, szerelmes bogarak lepték el a hetüket, amelye­ket írtam és én eltávoztam, óvatosan vigyázva, hogy szentségtörő könnyeim ne a sirkantra hulljanak, csak mellé a földre, amely mind­­annyiunké, élőké és szenvedőké.

Next