Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-26 / 175. szám
2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ ~~ 1914. szájus 24. (175. szám.I szatért onnan, György herceg is autón száguldott végig a városon. Húsz festői egyenruhájú szerb lovas altiszt, kezében írással, kereste fel az egyes csapattestek parancsnokait, a szerb nemzeti bank pénztárát, valamint az összes minisztériumok irattárait pedig becsomagolták a Nisbe induló vonathoz. Ekkor már el volt döntve minden. Ezt már tudták a követségünkön is, ahova 3 órával az ultimátum lejárta előtt szerb részről semmiféle értesítés sem érkezett. A követség épületében mindent összecsomagoltak, nagy málhákat vittek ki a pályaudvarra és Stork követségi tanácsos, akit a szerbek különösen gyűlölnek és akiről azt hiszik, hogy ő volt minden esemény futtatója, legelőször távozott a követségből és egy irodatiszt kíséretében délután három órakor áthajózott Zimonyba. A követség udvara közben megtelt magyar és osztrák újságírókkal. Délután három óra után megjelent közöttük Giesl, aki szürke utazó ruhában és kék utisipkában volt. A követnek ez a kosztümje mindent megmagyarázott és ő mosolyogva mondta az újságíróknak: — Wie Sie tehen, bin ich reisefertig! (Amint látják, útra készen állok!) Aztán lejött az udvarra Gelliriek őrnagy, katonai attasé, aki ennyit mondott: — Az urak jól teszik, ha minél hamarább elhagyják Belgrádot. Ekkor már mindent lehetett tudni. Az utolsó órában még az orosz ügyvivő kereste fel Gieslt, aki azonban már nem volt abban a helyzetben, hogy teljesíthette azt az orosz kérelmet, amely haladékot akart a szerbek számára. A belga követ is kereste Gieslt, de követünk már őt sem fogadhatta és a német követtel is igen rövid ideig tárgyalhatott csak. Giesl arrakészen várta Pasicsot, aki pontosan öt óra harmincnyolc perckor érkezett meg a mi követségünkre, amelyet tíz perccel utóbb már el is hagyott. Ezután Giesl nyomban autóba szállt. Még csak annyit mondott az őt megintervieváló újságíróknak, hogy miután a válasz, amit Pasics hozott, nem kielégítő, ő elhagyja Belgrádot. Pasics semmit sem nyilatkozott az őt kérdező újságíróknak. És Giesl most utoljára haladt végig Belgrád utcáin. Nagy fehér autója amerre ment, sok szerb nő sírt. Ebben az országban, ahol két esztendőn belül ez már a harmadik háború, mindenki tudta, hogy a követ elutazása mit jelent. Pontosan fél hét órakor ért ki Giesl a pályaudvarra. Külsőségek következtek ezután, tablók, amelyek azonban, noha külsőségek, már történelmet jelentettek. A pályaudvarra kijöttek a Belgrádban székelő összes követek, mind megindult melegséggel búcsúzott az osztrák-magyar szövettől, egyedül az orosz és francia diplomáciai képviselő hiányzott. Jelentősége volt már ennek is. Azután elindult a vonat, amelyik Gieslt magyar földre volt viendő. Általrobogott a vonat a Száva hídján, amelyet, amire e sorok megjelentek, a szerbek talán már fel is robbantottak. Az utolsó vonat ez, amely Belgrád és Zimony között közlekedett. A belgrádi német követségen felhúzták a mi zászlónkat, ami azt jelenti, hogy aki magyar, vagy osztrák ember még véletlenül Belgrádban van (legtöbbje már napközben átmenekült Zimonyba), most a német követség oltalma alá kerül. A háború ezzel kitört. Giesl Zimonyba érkezvén, Tisza Istvánt hívta fel és jelentette neki azt, ami történt. Még néhány perc és a hírt megkapták Iseidben, ahol a felség mellett ekkor már ott voltak a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a közös pénzügyminiszter is ... És nyolc óra lett és Bécs és Pest utcáit fáklyás tüntető katonai körmenetek járták be a szakadó esőben. Zenekar kisérte őket. A Prinz Eugent, a Rajdeczkyt és Rákóczit húzták mindenfelé. Ciivilek is jártak utánuk és Pest utcáin — ki hitte volna, hogy ez még egyszer elkövetkezhetie — a Kossuth-nótát is énekelték a közös hadsereg katonáinak fülébe. Az asszony és a katona írta: Színi Gyula Arten épp ama modern bécsi palota előtt állt, amelynek sarokfülkéjébe az ódon és nevezetes „Stock im Ebre u“ van illesztve. Cigarettázott és a szép asszonyokat nézte. A téli nap szokatlanul hevesen tűzött le a Graben gummikerekü kocsijaira, a párisi fűzőt viselő szilfidtermetű bécsi hölgyekre, az elegáns huszártisztek kék atillájára. És a levegő tele volt azzal a meleg, aranyos hímporral, amelyet mintha a nap sugarai löveltek volna szét a bécsi aranyos froutrotkra, az Alt-Wien-porcel-lánokról ismerős arcokra, az előkelő Karnt- Inerstrasséra és a belváros többi sétaútjára. • • • • • • Artennek épp oly brutális, kiskáplári, tigrisi sikerei voltak a nők körül, mint eszményképének, a nagy Bonaparténak. A világ összes emberei közül Napóleon érdekelte őt leginkább. Könyvtára tele volt a Napóleon-irodalom legnevezetesebb és legritkább forrásműveivel. Artennek ezen a decemberi délelőttön különös, érzékenykedő és gőgös napja volt. Az újságok épp aznap közölték, hogy a vezérkar élére új főnököt állítottak, egy beatsteakképű, hatalmas vörös bajuszú, kemény és egészséges katonát. Valahányszor erre a kinevezésre gondolt Arten, mohón, idegesen és megbántott önérzettel szívta cigarettáját és dühös gúnyával húzta össze félszemét. ismerte az uj főnököt, mert együtt végezték el a hadi iskolát és később is éveken át egy ezrednél szolgáltak. Az uj vezérkari főnök afelé kamét iskolai nevelésű, pontos, rendszerető, szolgálatkész és korrekt ember volt. A legnagyobb ambícióval tudta teljesíteni azokat a parancsokat, amiket felülről kapott. Mindenkivel jóban volt. Soha egyetlen ártatlan megjegyzést nem tett a hadsereg állapotáról vagy legalább is elég ravaszul mindig véka alá rejtette őszinte véleményét. Arten nem is csodálkozott rajta, hogy épp ez a Rappaport lett a vezérkari főnök. Némi kicsinyléssel gondolt rá, mondván magában, a vezérkari főnök béekidőben olyan, mint a szögre akasztott kard. Bezzeg, ha baj volna, mindenki elsősorban Artenre gondolt volna. Arten egész életében nyugtalan vérű, ideges ember volt. Mivel nem mindig csinált titkot a kritikájából, katonai körökben sok ellensége volt. Csak a fiatalabb elemek táplálták róla azt a véleményt, hogy a hadsereg legzseniálisabb katonája és hogy háborúban csak ő menthetné meg a bécsi katonai tudomány becsületét. Ez a háború azonban nem akart sehogyan sem elkövetkezni és Arten úgy érezte magát, mint a szobrász a Szahara-sivatagban, ahol nemcsak kamarai márvány, de talán még faragható kő sincs. Valamivel azonban kárpótolnia kellett magát a folyton elmaradó dicsőségért. Az udvarlásban, szép asszonyok hódításában találta meg azt a terrénumot, hol szellemének fürge hajlékonyságát, fortélyosságát, kegyetlen szívósságát foglalkoztathatta és fejleszthette. * Polgári ruhában állt a „Stock im Eisen“ előtt. A gomblyukában szekfű. Sápadt arcával, rövidre nyírt szőkésfehér bajuszával, nagy, porcellánkék szemével, amely örökké nyugtalanul forgott és villámokat szórt, különös keveréke volt a tüzérlisztnek, a vidéki angol földesurnak, a cseh parasztnak és az ideges világvárosi dandynek. Katonaember polgári ruhában szemmel láthatólag idegenül érzi magát. Arten a keselyűszemével már messziről megismerte azt a szivárványruhájú elegáns asszonyt, akinek a termete, ez az exotikus virágszál, messze kivált a többi közül. A szép asszony Graben felé tartott és Arten igyekezett feltűnés nélkül, de szívósan a nyomába jutni. Az asszony légyottra jött és mégis úgy látszott, mintha hirtelenül menekülni akarna Arten elől. Talán meggondolta a dolgot vagy megijedt a sok embertől? De hiába, a nagy taktikus elől többé meg nem szökhetett. Amint javában igyekezett, hogy mindenféle zegzugos mellékutcán elosonhasson, az egyik kis utca fordulójánál eléje állt Arten és mosolyogva szólt: — Végre megfogtam! A szép asszony a kicsi kezét alig alig tette bele a katona vasmarkába. Idegesen nézett körül, hogy nem látják-e és halkan szólt: — Baj van, Arten... A férjem mindent tud. Ma reggel arcul ütött. Félek, hogy nagy botrány lesz ebből. Leginkább magát féltem, a katonai karrierjét... Arten elsápadt, de csak egy pillanatra. Nyomban csaknem fölvidult az arca. Szerette az izgalmat, a bonyodalmat és érezte, hogy válságos és döntő perc előtt állt. Ismét szembe kell néznie a burkolt képű sorssal. Ismét öszsze kell szednie minden hidegvérét, leleményességét, hadvezéri képességét, minden lappangó szellemi és testi kvalitását. Az orrlyukai kitágultak és kis pálcájával hevesen verdeste a bokáját. — Mondjon el mindent, Ildién ... — vóia Belgrád a döntés előtt Az ultimátum hatása Belgrád, július 25. Belgrád ma teljesen nyugodt képet nyújt; a nép csöndes, egy borzasztó depresszió uralkodik mindenen. A lapok, amelyek még két nap előtt vadul agitáltak, föltűnően nyugodt hangon tárgyalják az eseményeket. A szerb kormány nem közölte a lapokkal a jegyzéket, úgy, hogy a belgrádi sajtó csak tegnap délután, a budapesti lapokból tudta meg az ultimátum szövegét. Az energikus hang nagyon leverő hatást tett a közönségre. Különösen súlyosnak találták, hogy a monarkia közegei szerb területen vizsgálatot folytassanak, hogy a monarkia által megjelölt egyéneket egyszerűen eltávolítsák a hadsereg kötelékéből, hogy a monarkia által előírt napiparancsot adjanak ki, hogy a Narodna Obranát föloszlassák. után hat óráig válaszolnia a monarkia jegyzékére. Arról beszélnek, hogy a minisztertanácsban egészen komolyan foglalkoztak azzal az ötlettel, hogy a Pasics-kormány beadja lemondását és az a lemondás még ma délelőtt bekövetkezik. Azt hiszik ugyanis, hogy ha a kormány tényleg lemond, az tárgytalanná teszi a negyvennyolc órás terminust, mert a felelős kormány nélküli Szerbiát nem lehet kötelezni arra, hogy két napon belül adja meg válaszát. Ezek a verziók azonban tárgyi alappal nem bírnak, csak a politizáló belgrádi utca kohójában főzték ki őket, de az emberek az egész városban • . - készpénznek veszik. Lemond a kormány ? Zimony, július 25.. A hajnali órákban az a hír terjedt el Belgrádiban, hogy:*« szerb kormány puccsal akarja elérni azt, hogy ne kelljen az ultimátumban megszabott negyvennyolc órai határidőn belül, tehát ma dél—— W ! ■!!»/** Békét remélnek Zimony, július 25. Belgrádban semmi rendzavarás nincs. Általában remélik a békét és hiszik, hogy Pasicsnek mégis sikerül olyan megoldási módot találni, amely elégtétel lesz a monarkiának, de nem lesz Szerbiára nézve túlságosan megalázó. Egyre többen mondják, hogy elég volt két háború, a tavalyi és a két év előtti, amely győzelmet hozott ugyan, de megtizedelte a nemzetet.