Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-26 / 175. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ ~~ 1914. szájus 24. (175. sz­ám.I­ szatért onnan, György herceg is autón szágul­dott végig a városon. Húsz festői egyenruhájú szerb lovas altiszt, kezében írással, kereste fel az egyes csapattestek parancsnokait, a szerb nemzeti bank pénztárát, valamint az összes minisztériumok irattárait pedig becsomagolták a Nisbe induló vonathoz. Ekkor már el volt döntve minden. Ezt már tudták a követségünkön is, ahova 3 órával az ultimátum lejárta előtt szerb rész­ről semmiféle értesítés sem érkezett. A követ­ség épületében mindent összecsomagoltak, nagy málhákat vittek ki a pályaudvarra és Stork követségi tanácsos, akit a szerbek különösen gyűlölnek és akiről azt hiszik, hogy ő volt min­den esemény futtatója, legelőször távozott a követségből és egy irodatiszt kíséretében dél­után három órakor áthajózott Zimonyba. A követség udvara közben megtelt magyar és osztrák újságírókkal. Délután három óra után megjelent közöttük Giesl, aki szürke utazó ru­hában és kék utisipkában volt. A követnek ez a kosztümje mindent megmagyarázott és ő mo­solyogva mondta az újságíróknak: — Wie Sie tehen, bin ich reisefertig! (A­mint látják, útra készen állok!) Aztán lejött az udvarra Gelliriek őrnagy, katonai attasé, aki ennyit mondott: — Az urak jól teszik, ha minél hamarább elhagyják Belgrádot. Ekkor már mindent lehetett tudni. Az utolsó órában még az orosz ügyvivő kereste fel Gieslt, aki azonban már nem volt abban a hely­zetben, hogy teljesíthette azt az orosz kérelmet, amely haladékot akart a szerbek számára. A belga követ is kereste Gieslt, de követünk már őt sem fogadhatta és a német követtel is igen rövid ideig tárgyalhatott csak. Giesl arrakészen várta Pasicsot, aki pon­tosan öt óra harmincnyolc perckor érkezett meg a mi követségünkre, amelyet tíz perccel utóbb már el is hagyott. Ezután Giesl nyom­ban autóba szállt. Még csak annyit mondott az őt megintervieváló újságíróknak, hogy miután a válasz, amit Pasics hozott, nem ki­elégítő, ő elhagyja Belgrádot. Pasics sem­mit sem nyilatkozott az őt kérdező újság­íróknak. És Giesl most utoljára haladt végig Bel­grád utcáin. Nagy fehér autója amerre ment, sok szerb nő sírt. Ebben az országban, ahol két esztendőn belül ez már a harmadik há­ború, mindenki tudta, hogy a követ elutazása mit jelent. Pontosan fél hét órakor ért ki Giesl a pályaudvarra. Külsőségek következtek ez­után, tablók, amelyek azonban, noha külső­ségek, már történelmet jelentettek. A pálya­udvarra kijöttek a Belgrádban székelő összes követek, mind megindult melegséggel búcsú­zott az osztrák-magyar szövettől, egyedül az orosz és francia diplomáciai képviselő hiány­zott. Jelentősége volt már ennek is. Azután elindult a vonat, amelyik Gieslt magyar földre volt viendő. Általrobogott a vonat a Száva hídján, amelyet, amire e sorok megjelentek, a szerbek talán már fel is rob­bantottak. Az utolsó vonat ez, amely Belgrád és Zim­ony között közlekedett. A belgrádi né­met­ követségen felhúzták a mi zászlónkat, ami azt jelenti, hogy aki magyar, vagy osz­trák ember még véletlenül Belgrádban van (legtöbbje már napközben átmenekült Zi­monyba), most a német követség oltalma alá kerül. A háború ezzel kitört. Giesl Zimonyba érkezvén, Tisza Istvánt hívta fel és jelentette neki azt, ami történt. Még néhány perc és a hírt megkapták Iseid­ben, ahol a felség mellett ekkor már ott vol­tak a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a közös pénzügyminiszter is ... És nyolc óra lett és Bécs és Pest utcáit fáklyás tüntető ka­tonai körmenetek járták be a szakadó esőben. Zenekar kisérte őket. A Prinz Eugent, a Ra­­j­deczkyt és Rákóczit húzták mindenfelé. Ci­­i­vilek is jártak utánuk és Pest utcáin — ki hitte volna, hogy ez még egyszer elkövetkez­­heti­e­­ — a Kossuth-nótát is énekelték a közös hadsereg katonáinak fülébe. Az asszony és a katona írta: Színi Gyula Arten épp ama modern bécsi palota előtt­­ állt, amelynek sarokfülkéjébe az ódon és ne­vezetes „Stock im Eb­re u“ van illesztve. Ciga­rettázott és a szép asszonyokat nézte. A téli nap szokatlanul hevesen tűzött le a Graben gummikerekü kocsijaira, a párisi fűzőt viselő szilfidtermetű bécsi hölgyekre, az elegáns hu­szártisztek kék atillájára. És a levegő tele volt azzal a meleg, aranyos hímporral, amelyet mintha a nap sugarai löveltek volna szét a bé­csi aranyos froutrotkra, az Alt-Wien-porcel-­­­lánokról ismerős arcokra, az előkelő Karnt- I­nerstrasséra és a belváros többi sétaút­jára. • • • • • •­­ Artennek épp oly brutális, kiskáplári, tigrisi sikerei voltak a nők körül, mint eszményképé­nek, a nagy Bonaparténak. A világ összes em­berei közül Napóleon érdekelte őt leginkább. Könyvtára tele volt a Napóleon-irodalom leg­nevezetesebb és legritkább forrásműveivel. Artennek ezen a decemberi délelőttön külö­nös, érzékenykedő és gőgös napja volt. Az új­ságok épp aznap közölték, hogy a vezérkar élére új főnököt állítottak, egy beatsteakképű, hatalmas vörös bajuszú, kemény és egészséges katonát. Valahányszor erre a kinevezésre gon­dolt Arten, mohón, idegesen és megbántott ön­érzettel szívta cigarettáját és dühös gúnyával húzta össze félszemét. ismerte az uj főnököt, mert együtt végez­ték el a hadi iskolát és később is éveken át egy ezrednél szolgáltak. Az uj vezérkari főnök afelé kam­ét iskolai nevelésű, pontos, rendszerető, szolgálatkész és korrekt ember volt. A legna­­­­gyobb ambícióval tudta teljesíteni azokat a­­ parancsokat, amiket felülről kapott. Minden­kivel jóban volt. Soha egyetlen ártatlan meg­jegyzést nem tett a hadsereg állapotáról vagy legalább is elég ravaszul mindig véka alá rej­tette őszinte véleményét. Arten nem is csodálkozott rajta, hogy épp ez a Rappaport lett a vezérkari főnök. Némi kicsinyléssel gondolt rá, mondván magában, a vezérkari főnök béekidőben olyan, mint a szög­re akasztott kard. Bezzeg, ha baj volna, min­denki elsősorban Artenre gondolt volna. Arten egész életében nyugtalan vérű, ide­ges ember volt. Mivel nem mindig csinált tit­kot a kritikájából, katonai körökben sok ellen­sége volt. Csak a fiatalabb elemek táplálták róla azt a véleményt, hogy a hadsereg legzse­niálisabb katonája és hogy háborúban csak ő menthetné meg a bécsi katonai tudomány be­csületét. Ez a háború azonban nem akart se­­hogyan sem elkövetkezni és Arten úgy érezte magát, mint a szobrász a Szahara-siva­tagban, ahol nemcsak kamarai márvány, de talán még faragható kő sincs. Valamivel azonban kárpótolnia kellett ma­­gát a folyton elmaradó dicsőségért. Az udvar­lásban, szép asszonyok hódításában találta meg azt a terrénumot, hol szellemének fürge hajlé­konyságát, fortélyosságát, kegyetlen szívóssá­gát foglalkoztathatta és fejleszthette. * Polgári ruhában állt a „Stock im Eisen“ előtt. A gomblyukában szekfű. Sápadt arcával, rövidre nyírt szőkésfehér bajuszával, nagy, por­­cellánkék szemével, amely örökké nyugtala­nul forgott és villámokat szórt, különös keve­réke volt a tüzérlisztnek, a vidéki angol földes­­urnak, a cseh parasztnak és az ideges világvá­rosi dandynek. Katonaember polgári ruhában szemmel láthatólag idegenül érzi magát. Arten a keselyűszemével már messziről megismerte azt a szivárványruhájú elegáns asszonyt, akinek a termete, ez az exotikus vi­rágszál, messze kivált a többi közül. A szép asszony Graben felé tartott és Arten igyeke­zett feltűnés nélkül, de szívósan a nyomába jutni. Az asszony légyottra jött és mégis úgy lát­szott, mintha hirtelenül menekülni akarna Ar­ten elől. Talán meggondolta a dolgot vagy megijedt a sok embertől? De hiába, a nagy taktikus elől többé meg nem szökhetett. Amint javában igyekezett, hogy mindenféle zeg­zugos mellékutcán elosonhasson, az egyik kis utca fordulójánál eléje állt Arten és mosolyogva szólt: — Végre megfogtam! A szép asszony a kicsi kezét alig alig tette bele a katona vasmarkába. Idegesen nézett kö­rül, hogy nem látják-e és halkan szólt: — Baj van, Arten... A férjem mindent tud. Ma reggel arcul ütött. Félek, hogy nagy botrány lesz ebből. Leginkább magát féltem, a katonai karrierjét... Arten elsápadt, de csak egy pillanatra. Nyomban csaknem fölvidult az arca. Szerette az izgalmat, a bonyodalmat és érezte, hogy vál­ságos és döntő perc előtt állt. Ismét szembe kell néznie a burkolt képű sorssal. Ismét ösz­­sze kell szednie minden hidegvérét, lelemé­nyességét, hadvezéri képességét, minden lap­pangó szellemi és testi kvalitását. Az orrlyukai kitágultak és kis pálcájával hevesen verdeste a bokáját. — Mondjon el mindent, Ildién ... — vóia Belgrád a döntés előtt Az ultimátum hatása Belgrád, július 25. Belgrád ma teljesen nyugodt képet nyújt; a nép csöndes, egy borzasztó depresszió ural­kodik mindenen. A lapok, amelyek még két nap előtt vadul agitáltak, föltűnően nyugodt hangon tárgyalják az eseményeket. A szerb kormány nem közölte a lapokkal a jegyzéket, úgy, hogy a belgrádi sajtó csak tegnap dél­után, a budapesti lapokból tudta meg az ulti­mátum szövegét. Az energikus hang nagyon le­verő hatást tett a közönségre. Különösen sú­lyosnak találták, hogy a monarkia közegei szerb területen vizsgálatot folytassanak, hogy a monarkia által megjelölt egyéneket egysze­rűen eltávolítsák a hadsereg kötelékéből, hogy a monarkia által előírt napiparancsot adjanak ki, hogy a Narodna Obranát föloszlassák. után hat óráig válaszolnia a monarkia jegyzékére. Arról beszélnek, hogy a minisztertanácsban egészen k­omolyan foglalkoztak azzal az ötlettel, hogy a Pasics-kor­mán­y beadja lem­ondását és­ az a lemondás még ma délelőtt bekövetkezik. Azt hi­szik ugyanis, hogy ha a kormány tényleg lemond, az tárgytalanná teszi a negyvennyolc órás termi­nust, mert a felelős kormány nélküli Szerbiát nem lehet kötelezni arra, hogy két napon belül adja meg válaszát. Ezek a verziók azonban tárgyi alappal nem bírnak, csak a politizáló belgrádi utca kohójában főzték ki őket, de az emberek az egész városban •­ . - készpénznek veszik. Lemond a kormány ? Zimony, július 25.. A hajnali órákban az a hír terjedt el Belgrádi­ban, hogy:*« szerb kormány puc­csal akarja elérni azt, hogy ne kelljen az ultimátumban megszabott negyvennyolc órai határidőn belül, tehát ma dél­—— W ! ■!!»/** Békét remélnek Zimony, július 25. Belgrádban semmi rendzavarás nincs. Általá­ban remélik a békét és hiszik, hogy Pasicsne­k mégis sikerül olyan megoldási módot találni, amely elégtétel lesz a monarkiának, de nem lesz Szerbiára nézve túlságosan megalázó. Egyre többen mond­ják, hogy elég volt két háború, a tavalyi és a két év előtti, amely győzelmet hozott ugyan, de meg­tizedelte a nemzetet.

Next