Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-31 / 180. szám
6 Budapest, pont ez elöl jár abban, hogy szegényebb megjelenésű bevonulótól nem fogadja el az áru árát. És beálli hozzá egy szemüveges, iparosformájú ember. — Kérek egy pár fekete, jó erős és vastagtalpú, boxfűzős cipőt. Hozzája öt pár cipőzsinórt. A kereskedő egy intésére leraknak elébe öt dobozzal. — Tessék, idézi — válogatja, mérőskért — Ez jó lesz. Bepakkolják és a vevő megindul a kasszához. Szép busz koronást térit az üvegtányérra. A kereskedő tiltakozóan emeli föl a kezet. __ Pardon, urasága, pardon. Nálunk a katona most nem fizet. A vevő meghökken:— De, kérem . . . __ Már engedőimet, — vág a szavába a kereskedő, — nem lehet. Nem lehet, kérem. Nem fogadom el. __ De, kérem, én — nem vagyok katona! ! Már népfölkelése. A kereskedő kételkedőenvizsgálgatja, tamáskodik, hitetlenül rázza a fejét. Végül is a kundsaft becsületszavára fogadkozik s így nagynehezen megengedte neki, hogy fizethessen...Búcsúszó“ A főváros nagyobb útvonalain nem egy üzlet van olyan, amelyet, hogy Szombat este becsukták, ki sem nyitották. Ennek aztán a redőnyére kiragasztották a cédulát. Bevonulás miatt zárva A Fehérvári út 11. számú házban egy kereskedés tulajdonosa pedig ,búcsúszóival fordult a közönséghez. Egyszerű s megható az az írás, amelyet kirakatába akasztott: — Veszélyben a haza, nekem okvetlenül el kell mennem, tehát a közönség jóindulatába ajánlom családomat s az üzletemet, amelyet feleségem, fog tovább vezetni. Ne felejtkezzenek meg róluk, míg én a hazáért harcolok. • • Tömegestől állják körül a boltot s mióta ez a cédula megjelent a kirakatban, a meghatódott közönség özönével keresi fel a bevonuló kereskedő üzletét. (A szivarozó katona szélgetnek — s nekik nem imponál az a kartonlap, amely ott lóg minden váróterem falán, hogy„Tilos a dohányzás!“. Egy szolnoki „öreg harcos“ szivarra gyújtott, a kéklő füst vígan gomolygott, mikor odatoppant hozzá a várótermi portás: — Hé, atyafi, nem látja, hogy tilos a dohányzás?! A katona nem szól, vállat von.— Nem hallja? Tegye le azt a szivart! A katona néz, nem mozdul, a portásban forr a méreg. És fiatal hadnagy lépdegél arra. Eléje lép a portás. •— Alásan kérem, tessék megtiltani, hogy a katonák a váróteremben szivarozzanak. A hadnagy megáll, néz a portásra s néz a nyugalommal füstölő bakára. Mosolyog. Aztán benyúl a zsebébe, előveszi a cigarettatárcát, s rágyújt-A portás hümmöget, nézi a hadnagyot, nézi a katonát. Majd csöndesen megfordul és szótlanul ballag a helyére. (Áldjon meg az Isten!) Az útvonalakon egymásután érkeznek a századok. A pályaudvarokra mennek, várják őket a fűtött mozdonyok. A perronon asszonyok, a szoknyájukba szöghajú apróságok kapaszkodnak. Az egyik kocsiból kihajol egy nagybajusza, vén legény. Kinyújtja a karját, kezet fog az aszszonyával, nézik egymást szótalan, de az asszony szeméből hullanak a körvek. . A vonat megindul s visszaszól a vén legény: — Édes Erzsim, áldjon meg az Isten! ... És el ne felejtsd, amit mondtam. Ne fizess senkinek, hanem tedd félre a pénzt. A gyermekeknek pedig gondját viseld! A vonat kirobog, még feltűnik egy-egy búcsúzó intés. És az ittmaradtak ismétlik : — Áldjon meg az Isten! Az esti tüntetések udvar előtt, a Baross-téren verődött össze. Az állomásokon érkezett tartalékosokat éljenezték, s mire beértek a Rákóczi-útra, giár hátul-, mássá emelkedett a tüntető-sereg. Ember ember hátán, megakad a forgalom. Egyszerre csak lampion gyulád, egyik a másik titán. És — vájjon ki tudná számon tartani! a tömeg ötletességét — zászlót is kentenek.“ Fölzeng ájtatos csöndben a Himnusz. A végső akkordok után lerepül a kalap minden fejről és mint hatalmas menydörgés, röpül az ég felé. . . .. •Éljen a király! Éljen a hadsereg! Éljen a háború! . . A belgrádi győzedelmes ágyúzás hírét éljenzik, önkéntes szónokok akadnak, akik fanatizmussal mondták beszédeiket. (Tárogató az erkélyen) Az a tömeg kilenc órakor ért a Rákócziuton az Erzsébet-körúthoz. Itt már egy másik tüntető ármádia várta őket. Egy-két perc alatt nyolc-tízezer főre növekedtek, hogy mozdulni nem lehetett. Egymás hegyin-hátán az emberek, selymes hölgyek, elegáns urak. Csakugyan az érett, komoly elemeknek volt ez a tüntetése. Sétabotok, retikülök emelkedtek a levegőbe, valahányszor fölcsattant a kiáltás: — Le Szerbiával! Le a király gyilkosokkal! A tüntetők első soraiban valóságos zászlóerdő hajladoz. A közös kávéházak terraszairól székeket hoztak, négy ponton is mondottak beszédeket ismeretlen, önkéntes szónokok. És a tömeg szinte türelmetlenül várt minden szót. A beszédek alatt minden mondat után sokáig hullámzott a kiáltások moraja : — Éljen a király ! —■ Vesszen Szerbia ! Egyszerre csak a Rákóczi-út és Dohányutca között az egyik palota első emeleti erkélyén lámpák fényei villannak, mindenki arra néz. A lárma, lelkes vagy dühödt kiáltások zsivaja elül. És most, szinte mintha az égből szólana, tárogató harsan az erkélyről. Hogy ki volt, nem tudni. Nem is kereste senki, ki fújja oly busán a tárogatót. De a hangja belemarkolt a szívekbe. Először hús kurucnóták zengtek a tárogatóból, majd a Himnusz, a Szózat és a Kossuth-nótát. Mindenki levett kalappal hallgatta. S aztán az óriás tömeg kétfelé oszlott. Az egyik rész lefelé haladt a Rákóczi-úton, a másik tovább ment az Erzsébet körúton és megállóit az Oktogon-téren, ott egy negyedóráig tüntetett s befordult az Andrássy-utca. (A klubhelyiségek előtt) A pályaudvarok perronjait, sőt várótermeit is ellepik a katonák. Nyugalommal üldögélnek, betolnia kell magát. Rohanunk az Európa-kávéház elé: üres székek csapata fogad bennünket, a város kihalltnak látszik. Mindenki igyekszik a vasúti állomás felé, rémhírek szállnak szájról-szájra. A mozgósítás miatt nem mennek többé a vonatok, csak katonák utazhatnak . . . vagy az utolsó személyszállító vonat most reggel indul Pest felé, azontúl nincs utazás . . . A postán még egy táviratot akarok feladni. — Van arcképes igazolványa? — kérdi a postahivatalnok.— Mert ha nincs, nem vehetjük fel a táviratát. Felmutatom az igazolványt és átadom a táviratot.— Hogy hívják önt? Megmondom a nevemet, beírja a könyvbe. — Honnan jön? Hová megy? Amikor mindezekről felvilágosítást nyer, az ügyem rendben van. Mögöttem kétségbe-s esett csoportok állanak, az ő távirataikat nem továbbították, arcképes igazolványt hijján. A fiumei vasúti állomáson már tisztába jövök azzal, miért oly kihalt a város. Itt tolonganak az emberek ezrei, részben utasok, részben kiváncsiak. Hallatlan káosz uralkodik. A podgyászok sárű halmokban hevernek az állomás elütt és benn a várótermekben kevés a hordár, aki kezelésbe vegye őket, a javát már mind elvitték katonának. Az arcokon kétségbeesés és aggodalom ül. Izgalmas látás-futás mindenfelé, az emberek egymást lökdösik, asszonyok jajveszekelnek, gyermekek sikongatnak, veszekedő hangok nyüzsAlig esteledett, amikor a város főbb útvonalain és gócain tömegek verődtek össze, hatalmas áradattá növekedtek és megindultak zászlók alatt tüntetni a háború mellett, öt hatalmas tábor indult a ragyogó világítási útvonalakon. Jobbról és balról a nemzetiszinű zászló, középütt hatalmas táblákon:— Éljen a király! — Vesszen Szerbia! ■— Éljen a hármasszövetség.— Éljen a háború! Állandó és megszűnni nem akaró volt csütörtök este is a tüntetés. Az első felvonulás tömege a keleti pályagése hullámzik, senki nem törődik a másik érdekével, a napszámosok és vasúti szolgák koffereken és kalapskatulyákon gázolnak, a tömeg igyekszik kijutni a perronra. Sűrű oszlopban várakoznak az utasok. A rendet néhány határőr igyekszik fentartani köztük- Mindenkinek a szeméből izgalmas csillogás szikrázik. Várják a beérkező vonatot, mint prédára, úgy lesnek rá, hogy majdan megrohanják és elfoglalják. Azok a boldogok, akik az első sorban állhatnak. Egy úri asszony azonban kissé lehűti a biztonságuk tüzét. — Hiába, kérem, — mondja, — tegnap reggel óta akarok haza utazni Budapestre , három vonat is elment azóta utasokkal teljen, én egyikre sem juthattam fel, bár mindig az első sorban álltam. Kérem, a hátul állók a fejünkön, a testünkön keresztül törtek előre, valósággal letéptek bennünket, gyengébb asszonyokat, a vonat lépcsőjéről, ők feljutottak a vonatba, nekünk már talpalattnyi VNy sem jutott. Megérkezett, a vonat, néhány utas ki■ állt belőle, amire megmozdult a tömeg. Egyszerre ellepték a kocsikat, már egymás hátán szorongtak a szakaszokban,és a folyosókon, amikor a lentmaradt utasok még százával igyekeztek rákapaszkodni a kocsi hágjásójára. De már késő volt. Szemfüles kalauzok és rendőrök már lezárták az ajtókat. Leírhatatlan volt a tolongás, síró asszonyok és jajveszékelő gyermekek könyörögtek a bocsátásért a kupékba, dühöngő férfiak to-porzókostak az úttesten heverő podgyászokon,és a kétségbeesés, a palmizntását érte el. Ebben. Az a tömeg, amely a Rákóczi-úton haladt lefelé, útjában legközelebb találta az országos függetlenségi párt klubhelyiségét, ahol nagy éljenzésben tört ki. A másik tömeg az Andrássy-úton haladt végig. Itt csatlakozott hozzájuk a harmadik a pillanatban egy üres kocsit csatoltak a vonathoz, a tömeg meg akarta rohanni. Azonban erélyes határőrök, állták útjukat. . — Ez a kocsi szalonkocsi, ~ ~ mondták. —. csak a méltóságos urnak szabad beszállani. A méltóságos úrcsakugyan ott állt a vágányokon és néhány ismerősével, akiket udvariasan meghívott szalonjába, beszállt a kocsiba. Az emberek dühe nem ismert határt. Valaki felismerte a méltóságos urat és felkiáltott hozzá: — Üzletvezető úr! Mégis csak hallatlan eljárás, hogy önök néhányan egy egész termes kocsit foglalnak el, amikor beteg asszonyok és kicsiny gyermekek hiába, könyörögnek egy kis helyett. Az üzletvezető úr — nem tudjuk, ki volt — hűvös kötekedéssel válaszolt: — Nagyon sajnálom! Bénáért volna ön is huszonnégy órával ezelőtt különkocsit. És a vele levő fiatal urak és hölgyecskék gúnyosan mosolyogtak hozzá. • A nép akaratán azonban megtört az uralm exkluzivitása., mert csakhamar megrohanták a kocsit és boldog-boldogtalan foglalt magának egy csipetnyi helyet legalább a folyosókon. Ügyesebb urak az ablakon másztak be a vonatba, majd hölgyeket is ezen a szokatlan úton segítettek be a szakaszokba. Nagynehezen még két kocsit csatoltak a vonathoz és miután az étkezőkocsit is okkupálták, másfél órai késéssel elrobogott velünk a vonat. Kilenc óra helyett éjfél után érkeztünk meg Budapestbe. . PESTI NAPLÓ 3914. július 31 (ISO. szám.)