Pesti Napló, 1914. augusztus (65. évfolyam, 181–211. szám)

1914-08-22 / 202. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1914. augusztus 9. (203. szám.) 5 konklávé szabadságát és a konklávén résztvevő bíborosokkal szemben a legmesszebbmenő figyel­mességet és előzékenységet fogja tanúsítani. A pápaválasztó bíborosi kollégium teljes lét­száma 70, de ritkán esik meg, hogy valamennyi hely be lenne töltve. Jelenleg 67 tagból áll a szent kollégium és ezek a nemzetek szerint így oszlanak meg: Olaszok: Vannutelli Szerafin, Vannutelli Vince, Agliardi Antal, Casetta Antal Pál, De Lai Kajetán, Neto József Sebestyén, Augelo de Pietro, Ferrari András, Golti Jeromos, Ferrata Domenico, Prisko József, Francia-Nava József, Richelmy Ágoston, Martinelli Sebestyén, Bosch Giulio, Bacilieri Ber­talan, Merry del Val, Cavallari Arisztid, Rinaldini Arisztid, Lorenzelli Benedek, Maffi Péter, Lualdi Alessandro, Gasparro Péter, Falconio Diomedes, Vico Antal, Pignatelli di Belmonte Granito, Della Volpe Ferenc, Cagiano de Azevedo Oktávián, Bis­leti Kajetán, Lugari János Babtist, Pompili Bazil, Serafini Domenico, Della Chiesa Jakab, Giustini Filippo, Lega Mihály, Tecchi Seipio. Franciák: Lucon Henrik Lajos, Andrien Pé­ter Pál, Amelte Leo Adolf, Dubillarel Ferenc Vir­gil, Roverié Antal, Billot Lajos, Sevin Hektor, Gasquet Ádám. Magyarok: Vaszary Kolos, Csernoch János, báró Hornig Károly. Osztrákok: Piff­l Ágoston, báró Skrbensky Leó, Bauer Ferenc. Németek: Bettinger Ferenc, Hartmann Félix. Spanyolok: Herreray de la Iglesia József, Aguirrey Gergely, Cos y Machio József, Almaraz y Santos Henrik. Menendez y Guisasola Viktor. Angolok: Logue Mihály, Bourne Ferenc, Be­gin Lajos (Canada). Észak-Amerika: Gibbons Jakab, Farley Mária József, O'Conell Vilmos. Dél-Amerika: Arcoverde Joachim. Portugál: Bell lisszaboni pátriárka. Belga: Mercier Desiré. Hollandi: Van Rossum. Róma, augusztus 21. Az „Italic" nevű lap megemlíti, hogy a je­lenlegi hatvanegy bíboros közül csak huszonegy vett részt a legutóbbi konklávén. A többieket Pius­­ pápa nevezte ki. Halálra kínzott magyarok Egy belgrádi magyar kereskedő elbeszélése A katonai sebesültek közt, akiket most már naponta kétszer is hoznak szerb földről, pénteken Budapestre érkezett egy polgári ruházatú sebesült is, Tangel Jenő belgrádi magyar lakos,­­ egészen különös sérüléssel, aminőt kulturnépek harcaiban nem is szoktak ejteni. Virágzó műszaki üzlete volt Belgrádban, szerb cégtársa révén pedig évekig bizal­mas viszonyban élt tekintélyes belgrádi családok­kal, állami tisztviselőkkel, katonatisztekkel is, ezért föl sem tette, hogy baja eshetik odalent. Meg­döbbentőn csalatkozott. A viszontagságairól szóló előadás, amelyet híven és teljes egyszerűséggel igyekszünk regisztrálni, a szerb viszonyokat talán minden eddigi adatnál élesebben jellemzi. — Gyanútlanul Belgrádban maradtam a demarche után is. Este még Zsifkovics volt igazságügyminiszter családjánál voltunk a cégtársammal együtt vacsorára. A harmadik vendég, Gencsics Milutin belügyminiszteri titkár még tréfálkozva kérdezte magyarul, hogy nem követem-e félelmemben a köve­teket? Akkor tudtam meg, hogy nemcsak báró Giess utazott el, hanem a többi diplo­mata is — ellenkező irányba, Nisbe. A szer­bek ügyesen komédiáztak, már jóval a vá­laszjegyzék átadása előtt Nisbe indultak az összes hatósági személyek. Megmondtam Gersicsnek, hogy én békés civil vagyok, már csak a betegségem, súlyos izületi csúzom miatt sem avatkozom semmibe, aztán sok­féle üzleti összeköttetés is Belgrádban tart, itt maradok tehát. Soha senkinek el nem hit­tem volna azokat a tényeket, amelyek saját szemem előtt kerültek aztán sorra, öt agyon­vert honfitársamat én temettettem el-Lassan végigsimította homlokát és halkuló szó­val, a beteg ember fáradt és poéntalan hangján foly­tatta tíz belgrádi nap leírását, amiből egyelőre csak némely passzusokat közölhetünk. A szerbek arra számítottak, hogy seregünk azonnal behatol orszá­gukba. A topcsideri park mögött és huszonöt-har­minc kilométerre Belgrádtól várták volna a mi csa­patainkat iszonyú „meglepetések", új erődítvények, amelyeket csak két évvel ezelőtt kezdtek speciális módon építeni. Minthogy pedig a mieink nem in­dultak meg ebbe a csapdába, a kumodrazi és még közelebbről a topcsideri katonák gyorsan, titokban visszatértek Belgrádba, főképp a Kalimegdanba, amelyet kitűnő orosz ágyukkal raktak meg. — A magyar tüzérség — beszélte a ke­reskedő — igazán lovagiasan dolgozott: a diplomáciai fertályt, a Terrazziát, ahol a konak van, a kórházak tájékát látnivalóan kímélte. Mikor aztán a szerbek odaátról kapott áruló fényjelzések alapján nemcsak zimonyi exponált és fontos részeket kezd­tek bombázni, hanem más — itt bővebben nem ismertethető — magyar városokat és községeket is, akkor megkapták a méltó vá­laszt. Mindenfajta rend kezdett már fölbom­lani. Katonák végigjárták a várost detektív­asszisztenciával és fölkutatták a magyaro­kat. Nagy, szerb nemzetiszínű szalagot kel­lett átkötni a vállukon s eleinte azt hitték a magyarok, hogy újabb hajón átviszik őket Zimonyba, mert egy csapatban ugy kisér­ték őket a vámház elé. Innen lövöldözni kezdtek a túlsó partra, majd gyorsan behú­zódtak a vámházba, de a magyarokat kint hagyták s rálőttek mindazokra, akik szin­tén a vámházba akartak menekülni. Magyar golyók pusztították így a parton rekedt ma­gyarokat, miközben a szerb banditák hátul röhögtek. De nem sokáig, mert utóbb a vám­házat is bombázták Zimonyból s mielőtt valamennyi szerb kifuthatott onnan, rommá lőtték a hosszú, terjedelmes épületet. Más­nap és harmadnap újra magyar vadászatra indultak a szerbek, elrabolták a magyar és német követségtől kapott segítőpénzeket, aztán számos magyart kínoztak és meg is gyilkoltak. Félek, hogy ötezernél több ma­gyar fog a legiszonyúbb sorsra jutni. Augusztus kilencedikéig láthatta a belgrádi magyar kereskedő, hogyan intézkednek az elha­gyott, védtelen magyarokkal szemben. Az ostrom­lott városban már aztán tűrhetetlenné vált a tartóz­kodás s elhatározta, hogy cégtársával együtt Bel­grádot elhagyja. —­ Az­ volt a tervem, — folytatta a kereskedő — hogy társammal együtt Obre­novácsba utazom, ahol malmot építtettünk és ahová társamnak bátyja többféle érté­keinket, üzleti könyveinket s jelentékeny összegű készpénzünket is már előbb magával vitte. Gondoltam, hogy ott szép nyugodtan leszámolunk, aztán Zabrezsen át visszaté­rek Magyarországba valahogyan. Cégtársam a legnagyobb készséggel tett minderre vonat­kozóan ígéretet. Egy kis kerülővel, Uinkán át indultunk oda, ahol váratlanul súlyos föl­tételeket szabott a cégtársam. Obrenová­cson kiderült, hogy tönkre, vagyok téve, egy fillért sem ad, kitört belőle a vadrác. Puszta életemért kellett már könyörögni. Éjszaka megrohantak, amikor a malomirodában aludtam, ismeretlen szerbek, agyba-főbe vertek, aztán késsel is nekem támadták ... megcsonkítottak. Ugy' látszik, azt hitték, hogy egészen végeztek velem s az volt a leg­főbb szerencsém, hogy kézi gyógyszertára­mat, amely a pamlag alá volt dugva, nem bántották. Bármennyire kínlódtam, annyi erem maradt, hogy a vérzést elállítsam. A szúrás pedig, amelyet szívemnek szántak, nem ártott m­eg, a rövid jatagon félrecsúszott ezüst­tárcámon és csak a hónom alatt ért könnyedén. Órákig feküdtem elhagyottan, később tudtam meg, hogy teljes huszonhat óráig. Akkor lövöldözés riasztott fel, a mal­mot ostromolták — magyarok, akik hősi rohammal elfoglalták Obrenovácsot.., A megkínzott ember rágyújtott egy cigarettára és elgondolkozva hallgatott, — nagyon hosszú szü­net után így fejezte be: — Csak a cigaretta volt az, aminek hiányát igazán gyötrőn éreztem sokáig. A sebem gyorsan gyógyul s ez egyáltalán nem fontos, — kivált ahoz képest, amit odalent láttam-hallottam. Föltétlenül szükségesnek találja minden hozzáértő a genfi konvenció fölfüggesztését részünkről Szerbiával szem­ben, ahol nemcsak alattomos támadások érik katonáinkat, hanem valósággal perverz fantáziára valló kegyetlenkedések is. Ezeken kívül pedig — részben női ruhába öltözött — komitácsik, aláaknázott utak, titokzatos veszedelmek hosszú sora várja mindenütt csapatainkat. Egészen különös bizonyítékait tapasztaltam a magyar katona eszességének, amelylyel ki tud fogni a legagyafúrtabb szerben is. Nyugodt vagyok aziránt, hogy, kellő módon meg is boszulják a Belgrádban, Obrenovácson és másutt ok nélkül és válo­gatott gazsággal halálra kínzott magyarokat. Magam negyvenöt ilyen holttestet láttam. Zabrezsen és a már szlavóniai Boljevcsén át ju­tott haza a belgrádi kereskedő s a hosszú utján lá­tott többi eseményről külön cikkben referálunk még. Ezek a példátlan adatok föltétlenül bizonyít­ják, hogy a szerbek iránt való kímélet­ oktalan ál­humanizmus volna. Old Reporter. wvwvwwvvwwwvvvvvvwwwvv­.^ Olaszország magatartása A közönséget nemcsak nálunk, de egész Európában az a kérdés nyugtalanítja legjob­ban, milyen magatartást fognak tanúsítani a jövőben azok az államok, amelyek egyelőre semlegesen viselkednek. Különösen Japán és Olaszország viselkedésére volt kíváncsi a világ. A messzi keleti szigetország már elvetette a koc­kát róla, Ázsia Franciaországáról ma már épp úgy lehullott a lepel, mint a grand' natoni­ról. Ilátra van még Olaszország, amely bár a hármasszövetség tagja, eddig nem érezte köte­lességének, hogy kilépjen a legszigorúbb re­zervából. A Frankfurter Zeitung római levelezője augusztus 7-én levelet írt lapjának s levelé­ben megvilágította az olaszok álláspontját. Az olasz hivatalos tényezők, köztük­ Di San Giu­liano külügyminiszter egész a semlegességi nyi­latkozat közzétételéig el voltak tökélve, hogy eleget tesznek szövetséges kötelességüknek és hasonló szellemű instrukciókat kaptak a ber­lini és bécsi olasz nagykövetek is. Augusztus elsején azonban megtörtént az olasz semleges­ségi nyilatkozat, amely — különösen a laiku­sok között — nagy csalódást keltett. Pedig Olaszország tartózkodó magatartását könnyen meg lehet érteni, csak ismerni kell az ország történetét, népének pszichológiáját, alkotmá­nyát, politikai pártjait, tisztában kell lenni a háborús konfliktus előzményeivel és végül azt is meg kell gondolni, hogy Olaszország még nem készült el egy esetleges háborúra. Aki mindezekkel tisztában volt, nem hihette, hogy Olaszország végső kényszer nélkül könnyen rá fogja magát szánni a háborúra. Olaszország tehát semleges maradt és hogy egyelőre az is akar maradni, azt bebizo­nyította akkor, amikor elfojtotta a francia­párti tüntetéseket. A katonai intézkedések, amelyeket Olaszország eddig foganatosított, nem kötötték meg az olasz kormány kezét. A mozgósítás lefolyását nem is siettetik, de azért a kellő időben fegyverben fog állani ötszáz­ezer emberük. A csapatokat Felső-Olaszor­szágban, Alessandria és Pádua mellett kon­centrálják, a flottát pedig Szardínia északi csú­csához, a m­addalenci vizekre rendelték. A berlini lapok megjegyzik, hogy Olaszor­szág semleges magtartása nem tetszik Fran­ciaországnak és Angliának és Franciaország Angliával együtt mindent megpróbál, hogy, Olaszországot eltántorítsa korrekt, semleges magatartásától. Ez nagyon természetes és el lehet képzelni, hogy az angol és francia diplo­mácia még fenyegetésekkel is nyomást iparko­dik gyakorolni az olasz kormányra. De sokkal elhatározóbb lesz Itália ma­gatartására, ha a németeknek sikerül döntő győzelmet aratni a franciák felett, mert az ola­szok a hazug angol és francia lapokból egyre csak „francia győzelmekről" olvsh­attak eddig. Most Metznél megtörtént a döntő német Győ­zelem s a franciák súlyos vereségéből bizo­nyára okulást szereztek az olaszok is arról, melyik szövetség biztat több reménynyel, több haszonnal. Most már nem lehet kétséges, hogy Olaszország végkép régi szövetségesei, Németország és a monarkia mellé fog állni.

Next