Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)

1914-10-02 / 243. szám

pénzt. Franciaországban minden megállt, csak a gyűlölet uralkodik. A 6 heti ott tartózkodásunk — dacára, hogy a kimélet papiroson biztosítva volt nekünk — 6 évi rabszolgaság volt és kaptunk a 6 hét alatt mi is annyi gyűlöletet, amely 6 évre is sok volna. Szerencsém volt, hogy a Marsnak jó lelke volt megosztani velem azt a sok kínos szenvedést, amelyekben egyik a másikat vigasztaltuk és bátorítottuk, lelkemre mondom, hogy e kínokat sem ő, sem én egyedül nem bírtuk volna ki. Most az élet, igaz nehezebb, de legalább szabadok vagyunk, ha nyomorgunk is és nem üldöznek, mint vadakat a nagy műveit országban. Itt vagyunk tehát Spanyolországban, San Sebastianban, itt legalább senki sem üldöz. Igaz, senki sem érti szavunkat, sem mi a spanyolokét, de hát valahogy megleszünk. Csak attól félünk, hogy ma holnap ők is a franciák mellé állnak és mi újra ki leszünk téve a gyötrelmeknek. Hogy mi lesz velünk, nem tudjuk, az Isten az erősnek ad igazat, a gyöngékkel nem törődik, ha a háború nem fordul békére egyhamar, akkor nagy baj lesz mindenfelé, földönfutók leszünk. Sem Franciaországba nem engedtek hazamenni, sem nem mehetünk haza Magyarországba, mert elfognak az úton valahol, nem tudunk egyebet csinálni, mint simni szerencsétlen sorsunk felett. Ha Spanyolország nyugodt marad, akkor mi is itten valahogy eltengődünk, míg a háborúnak vége lesz, azután valahogyan rendezzük a dolgainkat. Addig is talán valami munkát szerezhetünk, — mert muszáj —, pedig nehéz lesz, mert a munka itt is szünetel. Bár csak soraim valahogy eljutnának . . . .-re, az volna a legfőbb kívánságom, legalább tudják meg, hogy életben vagyunk. Napló az északi harctérről Ismert kézből kaptuk az alábbi érdekes sorokat. Orosz és galiciai földön több csatában részes magyar tiszt írta a közvetlen hangú, őszinte naplót. Szeptember 10. Egyszer van ennivaló, máskor nincs. Sokszor ha van is főzve valami, nem lehet enni, mert 40—50 km.-eket kell menetelni. Az utakon — a sok szekér és gyalog lovasembertől végig emelkedő por van, ugy hogy 1—2 órai menetelés után kész péklegényekké változnak az emberek. A vizzel is elég rosszul állunk! A kutak száma nagyon kevés, s ha meglepi a katonaság, ugy kihúzza egy pár perc alatt, hogy egész kis homoktengert iszik meg az ember egy pohár vízzel. A falvakban semmit sem lehet venni, egyszerűen nincs, mert a boltok be vannak mind zárva, vagy már a katonák mindent megvettek. Kenyeret a legnehezebb szerezni, mert egyes falvakban nem tudnak kenyeret sütni. Szarvasmarha az van elég, mindenki szívesen eladja, csak legyen, aki megvegye. 50 forintért már 2 éves tehenet lehet kapni. A múltkor egy 8 hetes borjút vettem 9 forintért. Csak a megölés, bőrlehúzás, feldarabolás, megfőzés kíván sok időt, annyira, hogy az elmondott eljárások mindegyike külön-külön 2—3 faluban megy végbe. A szemeim égnek a portól, szakállam van vagy 2 cm. hosszú. Nappal még csak meg vagyunk valahogyan, de az éjjeleket szívesen odaajándékoznánk akárkinek. El-el nézem néha, mint röpül egyik srap kell a másik után s mint robban széjjel rakéta gyanánt tüzesen s gyújtja fel a falut vagy erdőt. Először csak füst tör fel, később aztán megjelenik a láng is. Körülbelül 4—5 nappal ezelőtt 4 emberrel meneteltem a már 1 nappal előbb előre ment Abteilung után egy faluba. Közben valamiképp oroszok kerültek elő s mikor egy erdőhöz értünk, mely az úttól körülbelül 200—300 lépésnyire kezdődött, tüzet adtak le reánk. Előttem vagy 100—150 lépésre körülbelül 60 huszár is volt. Ezek meglátva, hogy az erdőből kozákok lépnek ki, mire teljes rohamot intéztek ellenük. A miatkor sikerült pár skatulya szardíniát vennem egyik boltban. Ezeket most mint rezerve-porciókat féltve őrzöm, gondolva a még bekövetkezhető rosszabb napokra. Ha sok az ennivaló, sokat eszünk, de ha nincs, vagy nem jut idő rá, úgy igazán a minimális mennyiség is elég. Például a múltkoriban két napon keresztül szardiniát ettem s pedig naponta csak 1 dobozzal, melyben csak 3, legfeljebb 4 halacska lehetett, és mégis teljes erőben voltam. Szeretnék nem többet, csak egy napot otthon tölteni, azután megint folytatnám, ahol elhagytam. Az időjárás igazán végtelenül kedvező. Eső alig van, esős szeles vihar eddig csak egyszer volt. Csak az egész ősz ilyen kedvező legyen! Mikor kötik meg már a békét? Hogy állunk a németekkel együtt? Mi itt semmiről sem tudunk, újság nincs és ezzel pont! Jól érzem magam, egy kicsit meg vagyok ugyan hűlve, köhögök is néha-néha, egyébként minden rendben van. Sovány, poros, piszkos vagyok, de semmi bajom nincs, s ez a fő. Ezt a levelet négy napig írtam. Szeptember20. Felhőszakadáskor teljesen átáztunk, kisebb esőnél pedig felületesen leszünk csak nedvesek s vagy a kisütő nap szállt meg, vagy a masírozás közben a szél viszi el a vizet rólunk. A megázás és megszáradás közti időt fázással, remegéssel. Isten nevének mindenféleképem kimondásával töltjük. Nagyon kevés időm van s heteken keresztül a szabad ég alatt aludva igazi nyugalommal legfeljebb két óra hosszat töltök, ezt is félálomban, dideregve, fázva. Mindenkor, ha csak írásra alkalom kínálkozik, irok, de az elküldés elég nehezen megy. .. • Mikor a szép lovacskám augusztus 17-én éjjel megvadult, nagy oka volt rá. Gépfegyverrel és később a koromsötét éjszakában rendes fegyverrel tüzeltek ránk. Négy lovamat agyonlőtték, egy pár emberem is fönynyebben megsebesült, egynek a sapkáját, másiknak a hónaalja alatt a köpenyét lőtték keresztül. Képzelheti, hogy örültek ezek virradatkor, mikor látták, hogy mint járt közel a golyó hozzájuk. A gazdátlan lovak szanaszét szaladgálnak a vak éjszakában, így fogtam azután én is uj lovat magamnak. Szegény azonban nem sokat hordozott a hátán, mert négyöt nap múlva izületi gyuladást kapott s megsántult, én pedig átadtam azután az egyik község birájának. A harmadik lóra nemsokára azután tettem szert. Hatalmas, erős, egészséges és igazán nem kényes állat, eddig még csak meg sem halt, nem köhög, mint a többi. A tanácsot, hogy éjszakára vegyek föl meleg inget, szívesen követném, de hol, mikor vegyem rám? Nem is vagyok olyan türelmetlen, úgy tudok tűrni, hogy csoda! * Megvertük a szerbeket? . . . Mikor kötnek a franciák és németek békét?! Semmi háborús újságot nem tudok elutazásom óta. Oly jól esne már egy kis pihenés. A hósapkát és haskötőt mindenesetre szívesen veszem, legalább a fejem meg a hasam nem fog megfázni. A srapnelleket én is jól ismerem, 18—20 darabot lőttek a fejünk fölé egyszer s Isten csudája, csak három sebesült meg, holott szerény számításom szerint egyikünknek sem lett volna szabad életben maradnia ... Úgy jön, mint a rakéta, tompán, félelmesen fütyülve, láthatatlanul, s csak mikor egy roppanással széjjelrobban, tüzkéve alakban lesz látható és érezhető. Alig lehet kibírni. Az egyik levelezőlapomon említett derék-megroppanás rettenetes fájdalma — bár 30—40 kilométereket lovagoltam naponta — lassan kint elmúlik. Már körülbelül tíz kilót fel is tudok emelni, sőt a cipőmet is be tudom fűzni, fel is tudom húzni, noha tevékenységemet ilyen irányban vajmi ritkán veszem igénybe. Hihetetlen kevés nyugalommal élünk egyik napról a másikra. Az időjárás nagyon rossz! Már napok óta esik az eső. Átázva, fázva, lucskos cipőkkel változtatjuk a helyünket és helyzetünket. Az esőben főleg az a kellemetlen, hogy rettenetes szél is fúj. PESTI NAPLÓ 1914. október 5. T243. szám.) 9 Adakozzunk a Magyar Vörös Kereszt egyletnek NAPI HÍREK Az Idő Csütörtökön változékony, szeles és hűvös idő volt. Az északi részekről gyenge fagyokat jelentettek. Kevés eső az északi Felföldeken, Erdélyben, az Alföld keleti határrészein, meg Pest megyében esett. Több helyen dér is keletkezett. A hőmérséklet maximuma 21 C fok (Crkvenicán), minimuma 12 C fok (Rozsnyón). Péntekre hőemelkedés és túlnyomóan száraz idő várható. Sürgöny-prognózis: Melegebb, száraz. Timófné és a kultura Már megint egy olyan lakásról írok, arra kifelé, — azt hiszem, bátran elhagyhatom részletes leírását, hiszen olvasóim már az unalomig ismerik meghatott szavaimat és jelzőimet külvárosi interieurök megrajzolásából, — szóval i..egint egy olyan lakás, csak még szegényesebb, olyan nyomor, csak még nagyobb, de a megszokott négy gyerek helyett hat gyerek ezúttal és persze mind fiatalabb nyolc évesnél és — mert van még egy „és" az" apa nem vonult be, hiába tetszett azt hinni, h°gyagyis jön mindjárt a jó államsegély és minden rendben lesz. Ezúttal az apa csak munkanélküli, néha keres napszámba három koronát, aztán megint semmit egy hétig- Te- hát nem államsegély jön, hanem legfeljebb hat népkonyha jön és csuda lesz, ha öt korona jön és némi élelmiszer. De ezt, Isten őrizz!" nem szentimentális panaszképp mondom, ha' nem csak; ugy: hozzátartozik a milieu-rajzhoz, kell nekem. S Timóthé maga pedig egy kedves, kimerül Murillo asszony — ha gazdagabb lenne, bizo-nyára hisztériás volna, — akinek szappanra se telik, pedig ugyancsak meg kéne nála sikálni: a konyhát, szobát, a gyerekeket, mindent és mindenkit. A lábasokhoz már nagyon oda- ragadtak az utolsó főtt étel maradványai és a meleg vízhez fa kell vagy szén, vagy gázrehhaud, — ezt magunknak mondom, tiszta-' ságszerető úrinőknek, akik ugy haragszunk a piszkos szegényasszonyra, aki lusta. Tehát csevegjünk egy kicsit Timótnéval és ő legalább jól kipanaszkodja magát, mert még ezt se teheti ma büntetlenül az ember,mindig a szavába vágnak olyanok, akik még nagyobbakat mondanak. „Mit, hogy munkanélküli az ura? És akié elesett a csatában? Vagy nyomorék lett? Vagy meg se esküdött vele, itthagyta négy családdal és asszony legyen a talpán, aki talál ma új embert, aki annyi gyerek mellett összeáll vele! Vagy mit szóljon az, akire rámaradtak az ura régi gyerekei is, mi?" Eh, hiszen nem lehet még csak panaszkodni se itt hátul, a második udvarban, amelynek oldaláról nyílik az a folyosó, melyben Timóték laknak. De nekem lehet panaszkodni, nagyon jó grófnő vagyok, úgy elhallgatok, meghallgatok minden panaszt, akár egy félóráig is, és csak bólogatok hozzá ezzel a jóságos, angyali fejemmel, ni. Mi, grófnők egyáltalában mind nagyon angyali lények vagyunk. — Mert tetszik tudni, én megérdemlem a felkarolást, mert azért nem vagyok a legutolsó, — mondja végül Timótné. — Az embernek azért, ha szegény is, megvan a maga kis műveltsége. Az uram, amíg keresett, minden héten megvett egy képeslapot, hol az egyiket, hol a másikat és olvastuk együtt. Én a költeményeket szeretem, meg a jó elbeszéléseket, az uram a tudományosat. De azért néha a regények is oly szépek, ha nem volt meg a folytatás, kitaláltuk, tessék elhinni, nincs szebb, mint a műveltség. És ez is úgy hiányzik nekem, ez a jó „elgondolkozni való", mert bizony a legszükségesebbre sincs pénzünk, nemhogy hetilapra. Ránézek az asszonyra, körülnézek a szobában, a gyerekek az ágyon, a földön kuporognak (nincs hely a szomszédos napközi otthonban), egyiknek kukoricacsutkát adott egy szomszédasszony, azt rágja, — és ahogy nézem Timótnét, a szobáját, az életét, és képes hetilapjára gondolok, elszégyellem magam. Aki nem tudok hinni az elgyötört, felrúgott kultúra haladásában, irodalom, művészet értékében, aki kegyetlenül megváltad