Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)
1914-10-25 / 266. szám
fridipaifi wHtmlr PESTI NAPLÓ WU. oktstmr ^366. százaíf 13 Legújabb (Táviratok és telefonjelentések) A kórházvonaton 'K Pesti Napló kiküldött haditudósítójától Hadisajtószállás, október 24. (Érkezett éjjel 1 órakor.) Egy galiciai vasúti csomópont állomásán ma reggel egy rögtönzött betegszállító vonattal találkoztam, amely ezernyolcszáz sebesültet hozott. A legújabb szállítmány ez, ott sebesültek meg Przemysl körül a Magiéra—Medyka —Chyrov—Starg—Sambor vonalán vívott harcokban. A sebesült szállító vonat parancsnoka Heissig Pál kapitány, az arctere-testőrségtől. Hogy a sebesültek útközben ne éhezzenek, a kapitány bőven ellátta vonatát élelmiszerekkel: ládaszámra vitt magával sonkát, konzerveket, sajtot, teát és cukrot .A költségeket részben maga fedezi, részben bécsi barátai adták össze. Ez a vonat, amelyet végigjártam, majdnem a harcvonalig ment előre, összeszedte a sebesülteket, akiket talált és most visszamegy túl a Kárpátokon, ahonnan öt napos vesztegzár után beljebb viszi a sebesülteket. Azután visszajön. A kötéseket egyeseknél, akiknél már igen sürgős volt, rögtönzött kötözőhelyeken változtatják. A nehéz sebesülteket, a kolera- és vérhas-gyanúsakat a betegállomásokon kiveszik a kocsikból. Ezen az állomáson láttam egy kétszáz betegre berendezett kolerakórházat, amelyben azonban mindössze negyven koleragyanús volt. A kolera általában erősen csökken s még a legsúlyosabb betegek is meggyógyulnak. .A katonai és polgári orvosok munkája páratlan. Lázár Miklós Utazás a déli harctéren A levegő huszárjai A Pesti Napló kiküldött tudósítójától Tábori posta, október 24. — Huszárokkal odalent nem boldogulunk, ami a földerítő szolgálatot illeti, — mesélte a parancsnok. — A szerb terep nagyrésze, amely különben is ezer, raffináltan készült csapdával teli, olyan hegyvidék, hogy arról laikus is tudhatja: nem lovasnak való. De azért dolgozik elég huszárunk — a levegőben. Amit Szerbiában végeztek a mi repülőtisztjeink, azt igazán csak a legszebben szárnyaló fantázia tudná messziről elgondolni. Nézze meg azonban közelről a repülő osztályt, a konkrét eseményeit: hol tartanak azóta, hogy velünk együtt szálldogált az emlékezetes újvidéki versenyen. Akad már némely fait accompli, amiről be lehet számolni a nyilvánosságnak is. V: * A hegyek közt történt. A bosnyák Bjelina és Janja közt volt akkor egy fontos Flugplatz berendezve. Nagyfontosságú direktívákkal szállt föl két kipróbált ügyességű tisztünk: Schonovszki Brúnó és Schlett, Artúr főhadnagyok. A feladat: Krupanjig, végig a Jadervölgyön, mogorva hegyek fölött. Reggel kilenckor indultak a levegő huszárjai. Gyönyörűen haladtak, de alig hogy átértek a szerb határon, kezdődött a szerb tüzelés. Gyalogság, tüzérség egyaránt üldözte őket. Oda se neki. Fölebb surrantak, 1800 méterre. Ott nagy esőfelhőbe jutottak, — hogy ez mit jelent, arról már eleget lehetne regélni. Le kellett — 1200 méterre — ereszkedni. Zavluka fölött Schonovszki egy cédulára írva átnyújtotta bajtársának a vészes figyelmeztetőt: — Nézd, hátra, nem történt-e baj az oldalkormánynyal. A repülőgép ingadozni kezdett. Schlett főhadnagy hátranéz ... vizsgálódik s észreveszi, hogy az oldalkormánynál elszakadt a fődrót, összezsugorodik. a — Fuccs az oldalkormánynak! — írja a választ. Motor-defektus is történt. Kihagyással hol hat, hol öt, sőt négy cilinder működik. Jó apparátus baloldalra dől, már irányítani se lehet, a szél viszi őket Losnica felé. A szerb ágyuk még dörögnek. A gép hirtelen lezuhan 400 méter magasból, körülbelül 150 méterre az országúttól bele a kukoricásba. Orrával a földbe fúródik, a balszárny eltört, úgy áll ott, hogy a fara kimagaslik a kukorica-erdőből. Jó célpont, a szerbek folyton lövik. A főhadnagyok, isten csudája, ki tudnak ugrani, Schlett a drótok közül nehezen menekül. Három fertély tizenkettő. Mindent otthagyva kúsznak előre csak minél messzibbre a géptől, ki az országútra. Egy Volltreffer: a masinának vége. De már az országútra is vág a srapnell. Schonovszki tüzérhadnagy hátrakiált: — Az árokba, pajtás! Schielt is lehasal ott. Bumm, bumm, — két gránát. Néhány rémes perc, aztán tovább Losnica felé. Szemben kis ház tűnik föl előtte két nő, egy férfi — fehér zászlóval. Egy suhanc szalad föl a létrán, pirossal — jelt adni, ezt már tudják a mieink. Vissza hát Losnica felé, a kukoricásba, majd csak elérik a Drinát. Próbálták is átúszni, de kiderült, hogy ott több sziget, sánc, elbújt komitácsi... más utat kell találni, följebb és beljebb. Vagy ezer lépésre kis szállásra bukkannak. Három-négy ház, a tanyán egy nő gyerekkel. A szerbül tudó Schlett megkérdezi: — Hol a híd? Nem tudja az asszony. De az udvaron áll egy férfi, és lehajol, a tisztek tudják, mi következhetik ezután: revolvert szegeznek a mellének. Siránkozik a szerb, öreg ember, nem tud semmit. — Csak előre! — hangzik a parancs és hamar kiderül, hogy a vén róka mégis csak ismer utat, a kukoricásban jól kilépett úton vezeti a tiszteket, egy tisztásig. Ott szemben, a fák mögül fegyveresek tűnnek föl. — Fehér kendőt! — mondja Schlett. *•— Ha szerbek, lőnek. Nem lőttek, egy altiszt kiállt, a mi előőrseink voltak. Negyedfél órai csatangolás után a tisztek így érték el a hídfőt. Pontonos volt, ők mentek át utoljára, aztán fölszedték. Jött a híres, — később megsemmisített — Jankovich-féle szerb sereg. A viz folyt Schlettékről a nehéz aeroplánbundában, de szerencsére átértek Bjelinába s nagysúlyú jelentésüket bajtalanul átadhatták az Armee-kommandónak. Főkép emiatt pusztult el aztán pár ezer szerb. — Gyerekjáték volt ez, ahoz képest, ami idébb történt, néhány nappal későbben, — beszélte az egyik vakmerő tiszt. Botajnicában szállt föl délelőtt Schlett Artúr, Horovszky főhadnagygyal, aki a kormánynál ült. Leröpültek egészen Valjevóig s visszajövet Indijából továbbították a fontos jelentéseket. Egészen könnyedén végezték a dolgot s már délután négykor újra fölszálltak. Meg kellett nézni a szerbek hídjait a száva mentén, nyugotra szállni, egészen Szabácsig, aztán vissza, Belgrád fölé s onnan Indijába. A benzinnek már a vége felé jártak. Schlett főhadnagy egyszerre csak ülést érez a bal lábán. A golyónál mindig ez a legelső érzés. Puff, még egy. Lenéz a főhadnagy, két lyuk, sugárban ömlik a vére, föláll, hátra szól: — Kamerád, siessünk. Meg vagyok sérülve. Csupa vérben áll már. És a hátrafordulás pillanatában: két ütés a bal vállon. — Kezdtem úgy érezni, — mondta később a főhadnagy, — mintha elrepülne a balkarom. Furcsa, ugye, de így volt. Aztán, mintha ezer hangya járna ott, öt golyót kapott. Kettőt a bal lábába, oldalt a térd fölött, egy streifschuss-t a vállába, a negyediket a húsba, vállán a kulcscsontot széjjelzúzta, az 5-iket mellébe, a tüdő fölött s ez a nyaknál jött ki, félcentiméterre a nagy ütőértől. Most izgalmas percek következtek . . . És magyar földön ért földet a gép. Kukoricásba jutott, a motor erősen megsérült, a hord felületek, a merevített drótok tönkrementek. Schlett kiszállt, még gyalog ment egy kicsit, aztán összeesett. Szeneskocsin bevitték az indijai néposkolába, amelyből kórházat csináltak. De jöttek a szerbek, tovább vitték hát autón Újvidékre, ahol a zárda kórházba került. Hallatlanul SZÍVÓS ez a karcsú, szelid, borotvált arcú főhadnagy. Ez volt a 19-ik bravúros repülése. A karja még föl van kötve, de már nézegeti a masinákat . . . Schonovszki főhadnagygyal együtt megkapta az aranyérmet, — signum laudist, — a katonai érdemkereszt szalagján. A II. repülő osztály Baar főhadnagy parancsnokságával olyan bravúrokat produkált itt, amelyeket — egyelőre javarészükről hallgatni kell, — majd a hadi-aviatika csodáiként emlegetik. Tábori Kornél Játék * Labdát fognak rúgni vasárnap délután az egyik fővárosi versenypályán. A hálót keresi mohón a labda ugyanakkor, amikor Galiciábanhadseregünk, mint valami birkózó óriás, fogja, szorongatja, átnyalábolja az oroszt és fojtja belé az életet. Játékos szenvedelem borzongatja meg a labda szökkeléseit ügyelő közönséget, míg Szerbiában minden talpalatnyi helyet csurgó vérért, drága piros vérért kell megvásárolni. Ha ebből a szögből nézné valaki a német és magyar fiúk mérkőzését, istenkáromlásnak hallhatná azt a riadalmat, amelyet a goal az emberek melléből kiszakít. Holott nem az. Bármilyen mélyre is markolt bele életünkbe a háború, az élést magát meg nem változtatta. Aki labdarúgáson és másfajta játékon méltatlankodni tud, az evésen, a nevetésen, az őszi napban való sütkérezésen szintén fönnakadhat. Mi eszünk, iszunk és asztalbontás után jó szivarkára gyújtunk, holott harctéren lévő katonáinknak nincs módjukban a higiénikus étkezés szabályait követni. Mi rendes ágyban alszunk, kényelmesen sétálunk, udvarolunk, keveset megszóljuk embertársainkat is, szóval éljük azt az életet, amelyből katonáinkat kiragadták. Ne éljük hát ezt az életet, csak azért, mert háború van és mert — ha szívünket ki is szakítjuk — nem bírjuk azt a csatatérre odavarázsolni? Böjtöljünk-e, öltsünk szőrcsuhát, fejünkre hintsünk hamut, háljunk hideg kövön, mindaddig, míg a háború véget nem ér? ... A TartusTeök logikája szerint így kellene cselekednünk. A józan ész azonban mást mond. Ez azt mondja, tegyünk meg mindent, ami a hadbavonultak kényelmére és egészségére szükséges. Adjunk oda, amit csak tudunk, hogy lelkiismeretünk vádlólag ellenünk soha föl ne léphessen. De azt az életet, amit oda nem adhatunk, ami itt marad, azt éljük le mi magunk munkában, derűsen, Istenbe és győzelembe vetett bizalommal. Ez az élet nem kívánja tőlünk, hogy aszkéta módra mindig csak egyetlenegy pontra irányítsuk gondolatunkat. Nem kívánja azért, mert az élet soha sem áll elő lehetetlen követelésekkel. Még ott messze a harcmezőn is pattog a tréfa, fölcsendül a kacagás, szárnyára eresztődik a nóta, mert az élet még a halál árnyékában sem engedi magát lefátyoloztatni. Hát itthon tagadja meg majd magát? Itt engedjen jogaiból és itt tűrje, hogy arcáról a pirosságot letörüljük? Bármit is mondjanak az álszenteskedők, nevetünk, érdeklődünk, élvezzük az ősz bágyadt fényét, a fák rozsdavörös koronájára rámosolygunk, a lehullott levelek pedig nem az elmúlást juttatják eszünkbe, hanem azt, hogy a tavasz csak a levelekből szőtt szennfedélen keresztül tud föltámadni. Ebből a szögből a labdarúgó mérkőzés nem tetszhetik frivolnak. Még ha valami tingli-tangliszerű látványosság lenne, még akkor is találhatna mentséget a maga számára, de mérkőzési mivolta egyenesen a háború kézpét idézi föl Okosság, ügyesség, ^featJélgapfe]