Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)

1914-10-27 / 268. szám

v 8 Budapest, te­ a PESTI KAPLÓ 1914. október 27. (268. szám.) azért adott Puskin az ő hősnőjének, hogy ezáltal a szép európai regényt oroszszá, nemzetivé­­ te­gye. A név eljutott a legfelsőbb korokig is és most már a cár leányát szólítják az egykori cseléd­né­ven. Tatjánából hercegnő lett és a hercegnő most csak nővér, egyszerű nővér, aki a bal karján vörös­keresztet hord. Az irgalom jele, amit visel, ugyanaz, mint a mi hölgyeinké, ámde a gonoszság, amely ezt a háborút megindította és amely az ő irgalmát most verejtékes munkára szólította, mégis csak az ő apjának lelki redőiből ered. Agyonlőtt rendőrellenőr A gyilkos egy rendőr (Saját tudósítónktól.) A budapesti gyil­kosságok krónikájában ritka eset az, amely hétfőn este az Egressy-úton történt. Egy rendőr megölte a feljebbvalóját, az ellenőrt, aki vele szemben szolgálati ügyben eljárt Az Egressy-ut 27-ik számú ház előtt volt Csont Domokos rendőrnek a posztja. Este Bányai Mihály rendőrellenőr szemlét tartott és a rendőrt nem találta a helyén. Későbben, tiz órakor ismét arra ment az ellenőr s ez­úttal már rátalált a rendőrre. Felelősségre vonta s miután a rendőr nem tudta igazolni távollétét, kijelentette, hogy a mulasztásért följelentést tesz ellene. Csontos könyörögni kezdett, de az ellenőr hajthatatlan maradt. Mikor a rendőr látta, hogy a följelentést nem háríthatja el, gorombáskodni kezdett s a szó­harc oda fejlődött, hogy az ellenőr elvette a rendőr kardját, hogy bekísérje az őrszobába. Elindultak. Elől a kardjától megfosztott rendőr, utána az ellenőr. Alig tettek azonban néhány lépést, a rendőr kirántotta szolgálati revolverét és kétszer rálőtt az ellenőrre. A lö­vések a mellén érték az ellenőrt, aki hang nél­kül lerogyott és meghalt. Most következik ennek a gyilkosságnak rendkívüli, érdekes részlete. Miután Csontos végzett a feljebbvalójával, felébredt benne a rendőr. Szabályszerűen intézkedni kezdett, úgy, mintha az utcán egy holttestet talált volna. Odament a legközelebbi telefonhoz és bejelentette a főkapitány­sági ügyeletesnek, hogy Bányai Mihály ellenőr holtan fekszik az utcán. Bejelentette azt is, hogy a mellébe fú­ródott golyók ölték meg s ezeket a golyókat ő lőtte bele. Jelentette továbbá, hogy minden szükséges intézkedést megtett s vár a holttest mellett, amig kijönnek érte. Pokrócot kerített, betakarta vele a holttes­tet, azután nyugodtan strázsált mellette, amig a főkapitányságról ki nem mentek. Ekkor megismételte a gyilkosság történetét, átadta a revolverét s beszállt az autóba, amely röpült vele a főkapitányságra. Epizódok kárpáti harctérről A háború krónikájából valók ezek a színes képek, amelyeket a kárpáti harcokban résztvett Szigeti László küldött nekünk. (Orosz tiszt a templomi szószéken) Ung megye egyik községébe szeptember 27-ikén vonultak be az oroszok rövid vendég­szereplésre. Október 3-ikán már kivertük őket. A ruthén lakosság körében kérdezősködtem az orosz vendégjárásról s érdekes részleteket mondtak el. Először a kozákok jelentek meg. Körül­vettek minden házat és kizavartak minden­kit a mezőre. A legénység, ami eleséget talált, mind elvitte az Isten nevében. A tisztek kissé jobban vigyáztak arra, hogy ne mondhassák őket rablóknak. Fizettek, de mennyit. Negy­ven-ötven krajcárt adtak egy libáért, vagy csirkéért, de csak sült állapotban. Mikor már mindenkit kizavartak a házakból, a falu egész lakosságát beterelték a templomba. Ott az egyik tiszt felment a szószélére és kihirdette, hogy mától kezdve a falu a cár őfelsége biro­dalmához tartozik s a lakosság már orosz alattvaló. Élénk színekkel ecsetelte ezután, hogy mennyivel jobb lesz most a helyzet. — Nem kell — mondta — annyit dol­gozni, mint most. Nem lesz drágaság. Egy zsák finom lisztet hat koronáért fogtok kapni, fél liter pálinkát három krajcárért, a házakat a cár, a jó atyuska, aki mindig gondoskodik népéről, újra fel fogja építtetni. Ne féljetek, jó dolgotok lesz! Ezután szélnek eresztették őket, azzal a fenyegetéssel, hogy ha egy orosz katonának csak a haja szála is megörbül, felégetik az egész falut. A legtöbb kárt a falu egyetlen zsidó családjának okozták. — Talán elvitték mindenüket? — Semmit sem vittek el, hanem minden edényemben főztek — panaszolta a lengyel zsidó asszony. — Most minden edényem tréfli, nem tudok főzni. Mi lesz velem! A harmadik napon jöttek azután a mieink és az oroszok isielve hagyták el az atyuska nevében elfoglalt falujukat új alatt­valóikkal együtt. (Kis gyermek a golyóesőben) Előőrsnek küldtek ki azzal a feladattal, hogy lehetőleg még aznap érjünk el egy ki­jelölt várost. Kiindulási helyünktől a város mindössze huszonkét kilométerre volt, ami, ha valami közbe nem jön, öt-hat órányi utat jelent. Mikor elindultunk, nem gondoltam semmi rosszra, hiszen az ember mindig a leg­jobbat hiszi, de meg bátorított az a tudat, hogy ilyen nagy feladat elé állítottak. Büszkém mentünk előre. Nem voltunk sokan, mind­össze huszonhatan. Hét óra felé elértük az első falut. Eddig egyáltalában nem történt semmi, nem láttunk egyetlen oroszt sem. Amint azonban az első házakat elértük, mint az égből az eső, egy­szerre úgy hullott reánk a golyó. Az ellensé­get nem láttuk, a harcot felvenni úgy sem tudtuk volna, hiszen nagyon kevesen voltunk Beugrottunk a házak közé és óvatosan, ud­varról udvarra vonultunk előre keresni az el­lenséget hogy megállapítsuk az erejét. Vagy tizenöt házon nagynehezen még keresztülver­­gődtünk, ak­kor azonban lelőtték két embe­rünket Beláttuk, hogy tovább menni az ilyen golyózáporban teljesen céltalan dolog. Behú­zódtunk egy házba és az ablakok mögül, a falu lakosságával vártuk, hogy mi lesz, hová fejlődnek a dolgok. Kint pedig hullott a golyó mint a záporeső. Ekkor különös dolog történt. Az egyik házból egy három-négy éves kis leány, mintha mi sem lenne odakint, nyugodtan kiment az utcára és az út közepén egy üveggolyóval kez­dett játszani. Megrémültünk s minden óva­tosságról megfeledkezve, az ablakból reákiál­­tottunk, hogy jöjjön be. De nem mozdult, nem­ értette a nyelvünket Körülötte pedig csak ugi porzott a föld a lecsapódó golyóktól. Szo­rongva lestü­k, mikor ért egy golyó s a leányka csak játszott tovább. Háromnegyed óráig tar­­tott ez az izgalom, akkor azután a kis leány megunta a dolgot és szépen, nyugodtan vis­­szament a házba. Egy óra múlva, amikor beláttuk, hogy tovább menni lehetetlen, elhatároztuk, hogy visszatérünk az ezredünkhöz. Óvatosan, ah­o­gyan jöttünk, házról-házra surrantunk. Mikor keresztülmentünk azon az úton, amelyen a leányka játszott, kis csapatunk öt emberét ta­lálták el az ellenség golyói. WVWWW'vWWVV^'lA'V\''/WVVWVAA/VV Kérjük azokat a t. c. előfizetőin­­ket, akiknek előfizetése október 1-én lejár, hogy a lap megrendelését minél előbb megújítani szíveskedjenek. A PESTI NAPLÓ előfizetési ára a magyar korona országaiba, Alusztriába és Boszn­ia­ Herczegovinába : Egy hóra 2.SO korona Negyedévre 3­8.— „ Fél évre 16.— „ Egész évre 32.— „ a „Divatszalon"-nal együtt negyed­évre 1O korona SO fillér­­ szeli asszonyka sírt. Valaki panaszkodott, hogy tegnap Ostendében még azt is eltagad­ták, hogy „ők" Gentben vannak, ma reggel pedig kihirdették, hiogy meneküljön, aki tud. „ők" már Furnes-ban és Brüggeben vannak. Hol van a belga hadsereg? Mások nevettek. Vasárnap óta az angol hajókon. És az ango­lok? Az angolok! Meghökkennek. Egy utas ki is jelenti, hogy itt valami nagyon piszkos dolog történhetett. Tovább megy a vonat? Visszamegy? Itt marad? Én Ostendébe akartam menni. A brüsszeli fiatal asszonynyal és négy másik Utassal leszálltunk és gyalog mentünk to­vább. Az út hosszabb volt, mint gondoltuk. Lassan kint sötét lett. Már egy órája men­tünk. Ostende sötéten, szürkén nyújtózkodott a félhomályban a távoli tengerparton. Lát­tak, amint két hajó kifutott a kikötőből. Egy őrjárat jött velünk szemben. — Mit akarnak? — Ostendébe megyünk. — Forduljanak vissza! Az egyik utas elmondta, hogy a belga seregbe akar beállni. Előszedtük az útleve­leinket. Hiába. A katonák egyszerűen vissza­lökdöstek. Nem is tárgyaltak többet. Idege­sen, némán kémlelték a ködös, sötét vidéket. Mintha attól félnének, hogy az elmosódott, szürkülő lombú fák hirtelenében német ulá­nusokká változnak. Megindultunk visszafelé. A vonat már nem volt az állomáson. Nem is indult több. Ostendébe senkinek nem szabadott bemenni. Mi öten mentünk tovább a pocsolyás ország­úton Blankenberge felé. Az egyik belgának adtam egy hollandi forintot, hogy hozza a brüsszeli asszony táskáját. Körülöttünk nyüzsgött, tolongott a népvándorlás. Egy alávaló spekuláció áldozatává esett, nyomo­rult, szerencsétlen nép menekült. Mindkét flamand tartomány lakossága ott rohant, jaj­veszékelt az országúton. A nehéz, erős flan­driai lovak is kimerülten emelgették a lá­baikat. M megeredt az eső és egyhangú moraj­jal zuhogtak a kövér cseppek. Két fiatal pap a k­ezében vitte a táskáját. Egy fiatalember a hegedűjét hozta a vállán. Egy fehérruhás, kivágott cipős fiatal lány közönyösen, fásultan lépett bele a mély pocsolyába. Gyémánt-nyakékes, elegáns höl­gyek hallgatva gázoltak át a locs-pocson, piszkosan. Egy asszony egy szép, színes vi­rágú vázát cipelt­e a vállán. Sokáig tanakodott, hogy mit mentsen meg: a ruháit, vagy a sző­nyegét. Végül is a vázát találta legbecse­sebbnek. Az eső szünet nélkül zuhogott. A brüsszeli asszonyka cipője rongyos volt, a fáradtságtól már lépni is alig tudott. A karomat ajánlottam neki. Rám támaszkodott és édesen mondta: kedves barátom. Egy asszony egy összecsukott ágyat cipelt magával. Végül nem birta tovább, letette az út közepén, ráült és elkezdett keser­vesen sírni. Körülötte részvétlenül nyüzsögtek az emberek és sűrü cseppekben hullt az eső . . . Egy faluban megpihentünk. Kaptunk ká­vét és egy nagy­­kalácsot Azután mentünk to­vább. Sötét éjjel volt már. Végül egy kis falu templomában találtunk szállást. A földre hat sorban szakmát hintettek, a menekülők előzőn, lőttek minden kis helyet. Mellettünk egy fekete selyemruhás hölgy feküdt a szalmán, ki­­merülten, sárosan. Egy padban egy kövér férfi ült és aludt. A szalma hangosan zizegett a mozgolódó emberek alatt, a levegő tűrhetetle­nül nedves volt és meleg. Mégis azonnal elalud­tam, amint lehajtottam a fejem. Reggel korán felkeltem. A brüsszeli asz­szonyka mélyen aludt, kimentem az utcára és egy pocsolya vizében megmostam az arcomat Az állomásra mentem, de vonat nem indult. Gyalog indultam el az országúton. Egyszerre egy vonat robogott el mellettem, rogyásig meg­rakva menekülőkkel. Visszamentem az állo­másra és vártam két, három óra hosszat. Végre megint jött egy vonat. Egy nyitott teherkocsiba befurakodtam. Mellettem állt egy belga ka­tona, fegyverét vállán hozta. Egy férfi valami viccet mesélt el, az antwerpeni ostrom napjai-­ ról. A körülállók nevettek és ők is mondtak új vicceket. Az egész után nevettek. Sluisban a belga katona kiszállt és megkérdezte: Hollan­diában vagyunk? — Igen. Meg volt mentve Egy hollandi katona lépett hozzá és udvarias­san elvezette. A belga menekültek nem is néztek oda, valamennyien természetesnek tar­tották ezt a gyávaságot. A kis hollandi várost teljesen elöntötték a menekülők. Az utcákon, a templomokban, az iskolákban, a csatorna kis hajóin szalmát hintettek el, és mindenütt em­berek hevernek, alszanak.

Next