Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)

1914-10-31 / 272. szám

8 Bulapest, szombat PESTI NAPLÓ 1914. október 51. (272. szám.) J£ megbénult Páris London és Páris szerepet cseréltek. Lon­don szórakozik, az emberek vigan élnek a háború alatt is, Párisban, az élet és az öröm fővárosában pedig: halálos némaság. Szaka­datlanul halottasmenetek vonulnak végig az utcákon. Egy kocsin több, trikolorba takart holttestet is visznek. Automobilt az egész vá­rosban nem látni. Csak néhány kopott bér­kocsit húznak ütött-kopott, sovány lovaik a dübörgő kövezeten. A gyermekek paradicsoma, a Champs Elysées, üres és elhagyott. A Park Monc­eau­ban, ahol más években ilyenkor óriási tömeg mulat, tolong, most nem látni egy élő lelket sem. A gazdag városrészekben minden ablakot redőnyök takarnak, a lakók elmenekültek. A Boulevard déltájban egy vidéki város főutcájához hasonlít. A Café de la Paix előtt néhány tiszt üldögél. A Taverne Royale köze­lében angol katonák csodálkoznak, hogy mi­lyen néma és csendes lett Páris. Még kevesebb nőt látni az utcákon, mint férfit. A kevés sé­táló arca bánatos és elgondolkozó. Páris fél a németektől. Londonban mindenütt menetelő katoná­kat látni, ezzel ellentétben Párisból szinte tel­jesen eltűnt az egyenruha. Még a városi rend­őrök is elmentek; a helyükön civilruhás őrök állnak. A háború elszólította Páris szellemi életének legkiválóbbjait is; a hatvanhét éves France Anatole is katonakabátot húzott. Az öreg Camille Pelletan, a templomok és a Vallás nagy ellenfele, klerikalista lett. A „Matin"-ban egy lángolóan lelkes cikket írt és azt ajánlja, hagyják meg az összerombolt rheimsi kathedrálist a háború után is mostani állapotában és építsenek melléje egy fényes, új bazilikát. Pelletan mint templomépítő, ki hitte volna! Borzasztó hatást tesz az emberre, ha a gyermekeket hallja beszélni. A kicsinyek tár­sadalma is lázbag ég mostanában. Izgató tör­téneteket mesélnek egymásnak, a szemük ég, a szívük dobog. Különösen a szenegáli nége­reket bámulják meg és rettenetes, emberevő történeteket mesélnek róluk. Párisban csak a gyermekek nem félnek a németektől, csak ők bíznak törhetetlenül a győzelemben! * Párisban mindenből divatot csinálnak. A háború divatja a vörös kereszt. Mint egy angol lap írja, minden nagyvilági hölgy vöröskereszt kórházat rendez be, mindenki ápolónői kosz­tümben jár. A premiereket, a szabónőnél való válogatást, tárgyalást, a sétakocsizásokat most az ápolás, a sebesültek gondozása váltotta fel. A nagyúri palotákból kirakták a drága búto­rokat, felszedték a gyönyörű szőnyegeket, fel­állítottak egy csomó vaságyat, kitettek az ab­lakba egy nagy vöröskeresztes lobogót és készen volt az új­­kórház. A legdrágább, leg­jobb kórházi berendezéseket vásárolták meg és az előkelő hölgyek maguk is ott ülnek nap­nap után a sebesültek szobájában. A vörös­kereszt kórházak száma már majdnem eléri a négyszázat. Annyira elhatalmasodott az új divat, hogy a hadügyminisztérium azokat a jelent­kezőket, akik nem tudják kimutatni, hogy komoly kórházat akarnak alapítani, vissza­utasítja. Rendeletben szabályozták azt is, hogy hová szabad kitűzni a vöröskeresztes zászlót és hogy kinek szabad viselni az ápolónők vöröskeresztes köpenyét. Így talán mégsem lesz a vörös keresztből általános őszi divat; a párisi hölgyek már kezdték hordani séta közben, a Bois de Boulogneban, automobil­kirándulásokon. De a fényesen berendezett divat­kórházak sokáig hiába vártak a sebesültekre. A nagy csatákban megsebesült katonák nagy részét az ország belsejébe szállítják, az angolokat pedig Rouenbe és onnan hajón tovább Ang­liába. A kórháztulajdonosnők végre is nem tudták elviselni, hogy a szép fehér ágyak üresen álljanak és elindultak sebesülteket keresni. A szó szoros értelmében vadásztak auto­mobiljaikon a sebesültekre. Felkutatták a se­besültszállítmányokat és szinte könyörögtek egy-két sebesültért Néha roppant különös jelenetek játszódtak le. Egy elegáns, karcsú fiatal hölgy automobilja utolér a roueni or­szágúton egy sebesültszállítmányt, amely las­san vonul előre a kikötőváros felé. A hölgy kedves mosolylyal szólítja meg a szállítmányt vezető tisztet: — Kérem uram, nem engedhetne át párisi kórházam számára néhány sebesültet? — Nem tehetem, asszonyom, — mondja a tiszt — parancsot kaptam, hogy a sebesül­teket Rouenba vigyem. — De Rouen még messze van és ezek a szegény emberek olyan kimerültek! De kérem, csak két vagy három sebesültet engedjen át. Az automobilom nagyon kényelm­es és két óra alatt beérünk Párisba. A tiszt még ellentmond egy darabig, de az állhatatos szép ajkak végül is győzedelmes­kednek és a hölgy büszkén robog el sebesült­jeivel Páris felé. Így azután lassan kint meg­telnek a nagyvilági hölgyek pazar divat­kórházai is. iVWVAA^AAA/'AAAAA^VVWWV/VVvVWVWV Tüntetés a török főkonzulátus előtt Hikmet főkonzul beszéde Az amúgy is élénken élő török szimpátia erős lángra lobbant ma Budapesten arra a hírre, hogy Törökország fegyveres erejével a mi küzdelmünk mellé állott és a Fekete-ten­geren megkezdte az orosz hajóhad ellen a har­cot. Késő délután terjedt el ennek híre a fő­városban s estére már az e miatt fellobogó lelkes hangulat impozáns tüntetésben nyilvá­nult meg. A tüntetés spontán volt senki sem szervezte, csak a szivek forró érzése vonzotta a török főkonzulátus Andrássy-uti háza elé az embereket Hatalmas tömeg verődött itt össze s megkapó jelenetek játszódtak le. Az üdvözlő szónoklatra török beszéd, majd ma­gyar szó volt a válasz s szünet nélkül zúgott az éljen azokra a kijelentésekre, amelyek a magyar-török együttérzésről s immár az együt­tes harcokról szóltak. Ennek a forró hangu­lata szép estének még folytatása is lesz: az a nagyméretű demonstráció, amelyre a fővá­ros polgársága készül, hogy nagy érzéseit mél­tóképpen kifejezésre juttassa a török kormány magyarországi képviselete előtt. Az orosz-török háború kitörésének hírére pén­teken este lelkes tüntetést rendeztek a főváros utcáin és a török konzulátus épülete előtt Az ová­ciót egyetemi hallgatók rendezték s a tömeg a Rá­kóczi-útról indult nemzeti szinű lobogóval. Miköz­ben a körúton végig haladt, egyre többen csatla­koztak hozzá a sétálók közül. Végig a körúton az Andrássy-út felé haladtak a tüntetők és több száz főnyire szaporodott, amikor a török főkonzulátus­nak az Andrássy-út 61. számú házban lévő háza elé érték. A csoportból ott előlépett egy fiatalember és beszédet mondott amelyben üdvözölte a török nemzet itteni képviselőjét abból az alkalomból, hogy a török és magyar nemzetek fegyverbarát­ságra léptek és együtt küzdenek az oroszok ellen. A beszédet nagy éljenzéssel fogadták, amely még erősebb lett, amikor hire terjedt, hogy a török flotta két orosz hadihajót elsülyesztett . Éljen a török-magyar barátság! Éljenek a törökök! Halljuk a főkonzult! — kiáltották és nemsokára megjelent az ablakban Ahmed Hikmet bej főkonzul­ titkára, Brauel Nándor effendi kísé­retében. A főkonzuli török nyelven a következő be­szédet mondotta: — Elérkezett végre az az idő, amikor meg lehetett kezdeni az ellenségeskedést az igazi ellenséggel, a kultúra és az emberies­ség ellenségével, az oroszszal. A kezdet jó volt és bízva­ bízom abban, hogy ennek a háborúnak a vége is sikeres lesz. A harcból az ozmán lobogó éppen olyan tisztán és becsülettel kerül ki, mint a magyar lobogó. Éljen a magyar, éljen ez a harcias és kitűnő nemzeti Zugó éljenzés volt a felelet a főkonzul lelkesítő szavaira, amelyeket Eigyel Nándor tolmácsolt ma­gyar nyelven. A tüntetők azután megindultak a Vilmos császár-út felé a „Himnuszt" és a Wacht am Rheint" énekelve. A tömeghez csatlakozott né­hány német katona is, akik örömmel vették ki ré­szüket az új szövetségesnek rendezett tüntetésből. NAPI HÍREK Óda Aladinhoz © Aladin, a te csodalámpásod világít­son soraim fölé. Varázsold elém a Bosz­porusz éjszakáját, amelynek ezeregyéni fényei fölött sápadtan kél a félhold és halovány sugarai megsimogatják a kar­csú minaretteket és az ájtatos templo­mokat, amelynek falaira a Korán mondásai vannak írva, megcsillogtatják a kerti szö­kőkút vízgyöngyeit, amelyeknek harmatá­ban a hárem asszonyai keresnek üdü­lést az édes rózsaméz és a bódító hashish után . . . Mesélj nekem a kelet csodáiról, amelyek közt kifutottak a páncélos hajók, fe­délzetükön a fezes legénységgel, hogy a Fe­kete-tenger ámuló kebelén elsü­lyesszenek orosz hajókat és bombázzák Szebasztopolt, mint egykor régen, amikor Leb Nikolajevics Tolsztoj mint fiatal hadnagy először szívta magába a szebasztopoli osztromnál a puska­por, a csatatér és a Háború vérszüzeinek­ illatát. Aladin! csoda történt: — a beteg félhold, amely már olyan volt, mint egy ópiumtól fel­puffadt hulla, újra kifényesedett az Arany­szarv fölött, diadalmasan vérszinüvé lett és mint görbe kard sújt le a Fekete-tenger vi­zein krimiai és kaukázusi oroszokra, cserke­szekre, kozákokra, tatárokra . . . Aladin! Csoda történt: — a szultánok ara­beszkes sírjaikban felkönyökölnek és réve­dezve néznek a lófarkas zászlókra, amelyeket újra diadalvihar szele lenget, mint a janicsá­rok és mamelukok hősi idejében, amikor a testvér magyar nemzet is nyögte a Szolimá­nok hadverő lángeszét. Aladin! — tegnap volt-e az, hogy zsákmá­nyoló balkáni vitézek a drinápolyi mecset ereklye-mellényét, amely a Korán szuráival volt tele írva, nyugateurópai városokban hor­dozták körül, hogy elkótyavetyéljék? Tegnap volt-e az, hogy a müezzin éneke az erkélyről oly panaszosan zengett, mintha egy hősi nemzet utolsó perceit siratná? Tegnap volt-e, hogy a magyarnak bolgár testvérei, mint va­lami lávafolyam, ömlöttek és perzseltek végig a nagy Szolimán egykori európai birodalmán? Tegnap volt-e a vitéz anatóliai csapatok ösz­szeomlása? Dedeagacs? Kirkilissze? Aladin! Nagy dolgok történnek a világon, talán nagyobbak, mint az Ezeregyéjszakában. Újra fölragyogott a magyar vitézség üstököse és újra a kelő diadal fényében sziporkázik a félhold, de most közel egymás mellett, szinte testvériesen ... Aladin, mi szeretjük a törökö­ket magyar költőinkön, a v.Szondi két apród­ján", a Jókai regényein keresztül is, mert meg­szerettük belőle hősi, nagy multjukat és bol­dogok voltunk, mikor békénk és tes­téri szere­tetünk jeléül diszkardot vihettünk Sztam­bulba, az ozmanlik szultánjához és tőle cse­rébe visszakaptuk a mi régi Korvináinkat. Aladin! — mily különös világvégzet lehet az, amely összébb és közelebb hozta egymás­hoz a két vitéz nemzetet, amelynek Rusztem­jei és Zrínyijei most ugyanazon eszme lobo­gója alatt küzdenek? Mi lesz ebből az öreg világból, amely minden sarkán recseg, ropog, repedez? Megindult barázdáiból kikél-e a vér­mag nyomán az áldásos béke vetése, a diadal és a békés napi munka aranynapja, amely pi­rosabbra varázsolja a magyar Alföld barna legényeinek arcát és a nagy Törökország fiai szemében újra kilobbantja a boldogság, meg­elégedés büszke tüzét? Aladin! A csodalámpásodnál is nagyobb csoda lobog ma minden kis lakás villany­gyertyájában és az emberi elme legszéditőbb találmányai közt érhettük meg, hogy sok ez­redéves harci dicsőségünk, elfelejtett vitézsé­günk ujra felragyog Európa népeinek ámuló szemei előtt! Aladin, nem halt meg az, aki él! Sz. Gy. NAPIREND. Naptár: Szombat, október 31. — Róm. kat.: Farkas pk. — Protestáns: Reform. em. — Görög-orosz: okt 18.Lukács ev. — Izraelita: (5675.) Markhesvan. 11. — A nap két reggel 6 óra 40 perc­kor, nyugszik este 4 óra 44 perckor. — A hold két dél­után 3 óra 31 perckor, nyugszik éjjel 3 óra 59 perckor.

Next