Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-29 / 301. szám

fcapStSa^a''tMtt, több mint egy félszázaddal ezelőtt, szenvedett Jávától nyugatra egy kis szi­geti partján- Rövidesen ura és királya lett e sziget­nek -B^-csodálatost;éppen Anglia nem háborgatta a sci­nikát. Nagyatyja rabszolgáivá tette a sziget la­kóit és gyönyörűen megműveltette velük a szigetet. Kijavította hajóját és kereskedelmi összeköttetést esített a külfölddel. Háremet rendezett be magá­na­k , napról-napra nőtt a vagyona. Legidősebb uunokájá­t Londonban és Oxfordban neveltette, s énre hagyta trónját és vagyonát...­­A­mikor Rósz fejedelmet megismertem, 48 éves lehetett. A­ fejedelem csupa világfájdalom volt, de ezt megmagyarázta ellentétekkel teli élete. Furcsa dolog is­­lehet évekig félvad népek közt élni s ak­kor néhány hónapra Londonban, Trouville-ban és Porisban szórakozni... "A legutóbbi időben kábelállomást is létesítettek a­­ Kókusz-szigeteken, de hazautazni még most is csak úgy tud a fejedelem, ha előbb Jávába utazik tehát kibérel egy hajót. A legtöbb gondot okozta a fejedelemnek a há­­zasság-kérdés. Gyakran megkérdezte tőlem: — Tud-e olyan hölgyet, aki hozzám jönne cs Inát feleségül vehetnék? !Tarmészetesen előttem is megoldhatatlannak­­tetszett ez a kérdés. Mert hol az az előkelő fehér J­enő.!,aki beleegyezne, hogy évekig a Kókusz-sziget­e-Iken uralkodjék? ... Penangban elváltunk egymástól. Több hét ,tudva, amikor a Kaiser Friedrich fedélzetén Co­jiociboból .Ausztráliába utaztam, a hajóról megpil­lantottam a Kókusz-szigeteket a távolban és drót Jane Hh­ili táviratban üdvözöltem a fejedelmet.­­* Azóta nem gondoltam rá, egész mostanáig, ahogy az Emden az ő „birodalma" partján ment­­ tönkre. Most legalább váratlanul társasághoz jutott IKrig Rosz... .wwwwvw* jjfiqi:: ÉSsfeHi niísfi:^ lom fal i «PS: i:i5:01 mm náihaellefi A háborús Franciaországban Lena Zamboni, az ismert nevű Parisban élő bécsi festőnő írja a „Reichspost" hasábjain a következő sorokat. Szereltem Parist, amely hosszú éveken át teret nyújtott tevékenységemnek, ahol sok barátra talál­tam, akik pályámon önfeláldozóan segítettek. Sze­rettem­­ ezt az életvidám, szépségre, örömre szomjas nagy várost. Szeretem most is, pedig a hadüzenet után egészen megváltozott. Nemcsak Páris, hanem egész Franciaország, az egész francia nép ka­raktere. Éppen készültem nyárra hazautazni, mikor ki­tört a háború. Kétségbesetten járkáltam pályaud­varról pályaudvarra, rendőrségre, konzulátusra, hogy hazajuthassak, de hiába. Azután megjelent a hirdetmény, amelynek értelmében minden külföldi alattvalónak a rendőrségen kellett jelentkeznie. Mindannyian egy cédulát kaptunk, amelyen az állt, hogy kiutasítanak a köztársaság területéről. Hogy hová menjünk, hogyan utazzunk el, azt senki nem mondta meg. Aki a háború első napjait Bécsben töltötte, alig tudja elképzelni, hogy mennyire átalakította Párist a hadüzenet első híre. A zenét betiltották, még a zongorázást is. A közeli közlekedés szinte teljesen megszűnt és a viszonyok csak hetek múlva javultak, mikor hirtelen betanított női kalauzok vették át a munkát. Minden házon nemzeti lobogó lengett, az utcákon éneklő, lármás tömegek jár­káltak. Mindazonáltal valami nyugtalanság, valami aggodalom szállta meg a várost. Mindenki azt hitte, hogy a szocialisták energikusan tiltakozni fognak a háború ellen, de tudtommal, komolyabb tiltako­zás nem történt. Csak a mozgósítás első napjaiban lázadozott néhány bataillon legénysége, de ezeket a mozgalmakat kegyetlen szigorral fojtották el. A sajtó óriási eréllyel és következetességgel igyekezett a népet a háborúra fellelkesíteni és a né­metek ellen ingerelni. Hihetetlen gyalázkodások és rágalmak jelentek meg a párisi lapokban a néme­tekről, osztrákokról és magyarokról. Soha nem hit­tem volna, hogy egy kultur­nemzet sajtója ilyen alávalóvá válhatik. Később megjelentek Páris felett a német re­pülőgépek. Bombáik nap nap után borzasztó pusz­tításokat műveltek, a nép rettegett, de jókedvét azért nem veszítette el. A lapok megírták, hogy délután nem tanácsos ernyő nélkül az utcára menni, mert a fejére eshet egy bomba a levegőből. Az emberek nevettek és óriási tömegek figyelik a német repülőgépek mozgását. Páris izgalmas napo­kat élt át, de később még izgalmasabbak követ­keztek. Kimondhatatlan erőfeszítés árán, rengeteg utánjárással sikerült megszereznem az utazási en­gedélyt és boldogan indultam hazafelé. Harminc óráig utaztam, míg megérkeztem Lyonba. Azt hit­tem­, hogy rövid pihenő után tovább mehetek Svájcba, de a párisi rendőrfőnök útlevele ellenére is letartóztattak, papírjaimat elrabolták és hat na­pig fogvatartottak. Párisi barátaimnak sürgönyöz­tem, hogy lépjenek közbe az érdekemben. Egyikük sem hagyott cserben, de minden fáradozásuk hiába­való volt. Sorsomat nem kerülhettem el, elküldtek en­gem is a foglyok központi táborába. Két apache-al és két utcai leánynyal együtt egy harmadosztályú vasúti kocsiszakaszba szállítottak be és Le Puy-ba vittek. Innen katonai fedezettel Chartreuse-be men­tünk, egy régi karthausi barát­ kolostorba, ahol már mintegy hétszáz deportáltat találtunk. Nem­csak németek és osztrák-magyarok voltak köztük,­­ hanem angol, belga és francia gonosztevők is. Bor­zasztó heteket töltöttünk ezen a rettenetes h­elyen. A régi épületben hemzsegtek a patkányok, nem kap­tunk egy kis szalmát sem, hogy azon alhassunk, az élelmünk penészes kenyér és víz volt. Ha őreink, az egyszerű katonák nem szántak volna meg és néha nem osztották volna meg velünk a saját en­nivalójukat, talán éhen haltunk volna. Az idő min­dig hidegebb lett, a szerencsétlen foglyok legtöbb­jének nem volt egy meleg ruhadarabja, soknak még cipője sem volt. Ez volt a büntetésünk, azért, hogy megbízzunk ennek a nemzetnek a civilizá­ciójában és kultúrájában. A testi nyomornál talán még elviselhetetlenebb volt a lelki szenvedés. Folytonosan fenyegettek, tru­nyoltak minket, naponta hallottuk, hogy még ezt a bánásmódot sem érdemeltük meg és hogy egy puszta szigetre fognak vinni valamennyiünket. Egyik szerencsétlen egyszer panaszt tett a had­nagy előtt , ez rákiabált : — Mit mond ? Nincs megelégedve a bánás­­ ­ volt, hol nem volt... (Egy szo­morú asszony mond­t­a el a vidám, gondtalan, boldog, kis fiának.) . Igen, király volt. De tudod kicsikém, ő volt te'legszegényebb király a világon. A birodalma nem sietett nagyobb, mint ez a falu, s az alattvalói ; nehéz csizmáikban jártak, akárcsak azok a­­brácsák, akik apuskához jönnek be az irodába, a finisfja is csizmát viselt. De nem ám fényes, ragyogó, Virága bőrből valót, óh nom, s arany sarkantyút sem hordott a sarkán . . . S néha bizony — szo­mara dolog ez, de mindent el kell, hogy mondjuk róla folt is akadt a csizmán. Nagyon ne sajnáld­­,­Wigyrp, hiszen öreg bácsi volt már s azoknak az ilyesmi nem nagy szomorúság. Hanem a szegény királykisasszony! ... A sze­gény királykisasszony, annek nem volt koronája, s­em volt semmije, csak egyszerű, olcsó, magavarrta ba­kácskája . . . Ne­kd fájt a nyomorulást. Neki fájt­otz élet Sokszor sírt. Hosszú, téli estéiken a királyasszony kintt ült a konyhában; a szolgálók és más alattvalók tollat fosztottak, vagy tarka, cifra babszemeket fejtettek ki a csörgő, száraz héjból; dalolgattak és beszélget­itek. Az öreg király rágyújtott hosszúszárú csibuk­jára, kihozatta a trónusát — viaszkosvászonnal volt bevonva, kisfiam — ide a többiek közé, kényelme­sen elhelyezkedett, s nagy füstfelhőket eregetve, fié®le a vidám munkát. Adomákat mondott, nagyo­­kat nevetett rá és fölhajtott egy-egy pohár olcsó ,Piros bort. Ilyenkor sírt a királykisasszony. Behúzódott a­­kis szobájába, lekuporodott a kopott szőnyegre,­­tenyerébe hajtotta a fejét és sírt. A kályhában pal-Itogoffl égett a jó, száraz fa, duruzsolt, fénylett, meg akarta vigasztalni a királykisasszonyt. De nem bírta megvigasztalni ; a királykisasszony csak akkor hagyta abba a sírást, mikor már minden könnyét elhullatta. Akkor aztán fölállott, az ablakhoz ment és né­zett ki a havas, fehér éjszakába. Puha hólepellel volt bevonva odakint mindem. Fehér házaik fehér kéményeiből lassan szállott ki a füst, s úszott im­bolyogva, mint libegő, szürke fátyol. Parányi abla­kokból tompa, sárgás fény áradt. S­­ez volt az ösz­szes szín. Egyéb minden fehér, minden fehér. Milyen szép ez, gondolta a királykisasszony, milyen szép ez a fehér világ. És, óh, micsoda gyö­nyörűség volna most egy márványpalotából nézni. Nagy, illatos teremből drága, sügvedő szőnyegein állva, puha, fehér selyem­sálakba burkolózva . . . És azután haszinü hermelinbundában ezüstszánra ülni, siklani, repülni messze-messze. Más vidéket látni, új arcokat, ismeretlen szépségeket . . . A konyhában nagyon nevettek valamin, betört a zaj a kis szobába s a csönd szépsége elsuhant. A királykisasszony a hideg ablaküveghez nyomta a homlokát. Most már uj könnyekkel a szemében vergődött szomorú sorsán. — Mért nem vagyok szegény szolgálóleány — sóhajtotta. — miért születen­ szegény királykis­asszonynak. Miért nem tudok kint nevelni a töb­biekkel, miért látom folyton a szegénységünket, még akkor is, miikor nem nézem. Mert nem bírom már megtagadni az őseimet, gondtalan, finom ős­anyámat, akik minden kincsüket a szépség ölébe hajigálták, hogy bámulhassák, hogy csünghessenek rajta csodáló szemmel, s aztán­­ nekem hagyták a szemeiket. Semmi mást. ... Ne aludj, kis fiam, most már jön a királyfi. Nem felejtkezem meg róla többé ,hogy mesét mon­dok neked. Szép tavasz lest, kis fiam. Zöld volt már min­den, fák, mezők, s tavaszi virágok állata szállt a le­vegőben. A fecskék is megjöttek, s vidáman kering­tek a házak fölött. A szolgálók és egyéb alattvalók most a kertben dolgoztak; a királykisasszony ügyelt fel rájuk. A király nagy írásokat forgatott a poros irodában. Néha pattogó mondatokat diktált a kor­mányzójának. Ez volt a királyfi, kis fiam. Még a királynál is szegényebb ember. Nem tellett neki aranyos men­tére, szürke, kopottas kabátot viselt és fakó nyak­kendőket. Ha el akarod képzelni, csak gondolj az írnok bácsira, kis fiam. De ő nem szomorkodott és nem sírt, mint a királykisasszony. Jókedvű volt mindég, csupa egészség, erő, fiatalság. Az életet ta­lálta legfőbb szépségnek, s egyébbel nem sokat törődött. Egyszer az öreg király elment a király­asszonynyal látogatóba. A királykisasszony olvasott egy hűvös szobában, de aztán kicsalta a jó, meleg napsugár. Az ud­varra jött, k­iállott a napra, s né­zett két hancúrozó cicát. Az aranyos sugarak végig­ömlöttek karcsú alak­ján, s rózsaszínűre festették fehér arcát. A királyfi is fázott a söld­ irodában és kijött ő is melegedni. Észrevette a királykisasszonyt, aki háttal állott neki, megrezzent és vissza akart menni az irodába. A királykisasszony büszkén és hidegen beszélt mindég vele, ha néha egy-egy pillanatra össz­et­al­álko­ztak. De a királykisasszony most hirtelen feléje for­dult s a királyfi annyira szépnek látta, hogy nem bírt bemenni. Különben már nem is lehetett volna. Egy kicsit remegve indult hozzá, hogy köszöntse. De eszébe jutott a fiatalsága, az ereje, a szépsége, s alázatosan bár, de diadalmas arccal haj­lott meg előtte. És mikor a királykisasszony büszkén, hide­gen rápillantott, belemosolygott a szemébe. A ki­rálykisasszony szelíden hajtotta meg a fejét .. - »ESTI NAPLÓ '^TI. november "2*

Next