Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)
1914-12-06 / 308. szám
2 ' Ettyapeach, vasárnap PESTI NAPLÓ 1914. december 6. T368. szím.T is. Románia semlegessége szinte vanszárddá merevedett ezen a héten és Salandra olasz miniszterelnök nagy semlegességi beszéde is, bárhogyan is magyarázza azt az entente, a mi javunkra szól. Az olasz ügyek jó folyamatban való tovább fejlődésére egyébként nagy biztosíték, hogy a héten érkezett Rómába az új német nagykövet, Bülow herceg, a volt birodalmi kancellár, aki korábban, kancellároskodása előtt is quirináli nagykövet volt. Németország legfényesebb diplomatáját küldte erre a most fontos helyre és biztosra vesszük, hogy a herceg jó szolgálatokat fog ott tenni nekünk. Egyáltalán a latin népek mind hevesebb és őszintébb rokonszenvvel köszöntik a mi férfias küzdelmünket, az erre valló sok bizonyíték közül példaképp felemlítjük azt a hódoló táviratot, amelyet a barcelonai egyetem tanárai intéztek a németekhez, a spanyol kultúra nevében tiltakozván az ellen, hogy a németeket valaki is barbároknak nevezze. Az utolsó belgrádi követ Belgrád elestéről A Pesti Napló haditudósítójának távirata Hadisajtószállás (Feladatok éjjel 12 órakor. Érkezett reggel 8 órakor) (A hadisajtószállás engedélyével) Báró Giesl Vladimír, volt belgrádi követünk, aki most a főhadiszállásra van beosztva, Belgrád elestéről a következőképp nyilatkozott egyik kollégám előtt: — Belgrád bevételét minden tekintetében nagy jelentőségűnek tartom. l£z a haditény talán horribilis áldozatok árán már korábban is megtörténhetett volna, a Száva felől gyilkos aknamezőkön át, de ez az időnyereség nem érte volna meg az árat. A legőszintébben csodálom J Potiorek táborszernagy sikereit, mert tudom, milyen aránytalan erővel szemben tudott elöntő fölénynyel felülkerekedni. Az újságíró Gieslnek Pasicscsal való legutolsó találkozása iránt érdeklődött. — Pasics nem igen lehetett tisztában a következményekkel. Ez meglátszott minden szaván, egész viselkedésén. Miután átnyújtotta a szerb kormány válaszjegyzékét a mi demarsunkra, hozzátette, hogy a válasz jóakaratú értelmezését feltétlen bizonyossággal elvárja attól a lovagiasságtól és korrektségtől, amely az osztrák-magyar hadsereg tábornokait jellemzi. Még hozzátette, hogy én ismételten tanúságot tettem e lovagiasságról és korrektségről belgrádi misszióm tartama alatt. Nem tudtam megállani, hogy meg ne kérdezzem a szerb miniszterelnöktől, miért nem informálja jobban saját sajtóját, amely engem folyton gyávának, hazugnak, becstelennek gyaláz? Erre a kérdésemre zavarba jött és azzal mentegetődzött, hogy a politikai viszonyok akadályozták meg abban, hogy személyemet az igaztalan vádakkal szemben megvédelmezze. Miután válaszát átvettem, elhatározásom iránt érdeklődött. Kijelentettem, hogy a hosszú választ tüzetesebben kell elolvasnom, majd én is jegyzék útján válaszolok. Ezt az iratot, amelylyel a szerb kormány pontról-pontra válaszol demarsunkra, ugyan már ismertem nagyjából, még mielőtt azt hivatalosan átadta volna nekem, különösen a legsúlyosabb részét, amelyben a gyilkosság körüli vizsgálat adatait csak feltételesen fogadja el. Mégsem akartam ekkora horderejű kérdést kizárólag felelősségemre elintézni és így tíz perc múlva küldtem el válaszomat. Így folyt le a történelmi találkozás. Az újságíró megkérdezte, hogy a háború eddigi lefolyása mennyiben igazolta megindításának szükségességét? — Ha még várunk, — felelte Giesl — okvetlenül meglepetésszerűen hátba támadnak bennünket. A háború eddigi adatai, sajnos, megdönthetetlen bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy az orosz hadsereg már hónapok óta mozgósított és a háború kitörésekor teljesen felkészült. Az orosz, a francia, az angol, a belga és a szerb között feltétlenül az utóbbit tartom legfélelmetesebb ellenségünknek. Tisztjei, legénysége, tüzérsége francia muníciója elsőrendűek. A délen operáló hadseregünknek örök dicsősége, hogy a szerbek elszánt, halálmegvető, kitűnően vezetett és tökéletesen ellátott hadseregét megtörte. L. M. Pára írta: Szirti Gyula Mintha hófehér lepedőkön lépkedtünk volna, úgy mentünk végig az éjszakai utcán kisérteti időben és egy macska, amely a falra vetette árnyékát, olybá tűnt föl előttünk, mint valami mesebeli fekete szörnyeteg. A holddal komáztunk, hívtuk magunkkal dorbézolni, néptelen és szilk sikátorokon mentünk keresztül kurjongatva. Nagyon fiatalok és nagyon zajosak voltunk, de senki sem törődött velünk és az utcai olajlámpások békésen, álmosan pislogtak körülöttünk. Egy fehérszőke hajú skót piktor, aztán egy angol zsoké, aki örökké ittas volt, és egy leány volt velünk, akit mi Párának hívtunk. Mi többiek, kezdő piktorok, költők, egy szóval diákok voltunk, akik Páris kellős közepén magyar népdalokat gajdoltunk, gulyást főztünk és jó hazai szokás szerint pénzt kértünk kölcsön egymástól. A Montmartre legszűkebb, legmeredekebb utcáin káborogtunk anélkül, hogy jobban ismertük volna a vidéket. Találomra mentünk ide-oda, mintha mindegy volna, hogy hová lyukadunk ki és hogy holnap mi lesz velünk. Fiatal embereknek ilyen gondtalan éjszakáik is vannak, amelyek mintha soha és sehol, tér és idő nélkül folytak volna le. Az ember később alig emlékszik rá vissza, hogy voltaképp hol járt, mit csinált. Csak a vak véletlen vezetett bennünket és legfeljebb az angol zsoké, aki ismerte a Montmartre összes csapszékeit anélkül, hogy magát a városrészt ismerte volna. Nappal alighanem eltévedt volna, de éjjel a korcsmák biztosan vezették őt céltalan, cik cakkos útjain. És így érkeztünk el a Szent Vincéről elnevezett utcába, amely ódon, összeroskadt festői képével a fiatal és bohém művészek titkos és kedvelt hangulattanyája volt. Alig múlt el nap, hogy egy hosszúhajú, bársony bugyogós, angol fapipás ember föl ne ütötte volna ott a sátorfáját, festőállványát. A zsoké azonban mit sem törődött a holdas, középkori hangulattal, egy sikátor felé baktatott, amelyben egy rozzant ház előtt tétován megállt. Ablaktáblái be voltak téve, egyetlen hasadékán sem szűrődött ki a lámpafény, de azért a zsoké a sötétben is kitapogatta a kilincset, mert erről ismerte meg a házat a többi sötét épület között. Aztán dörömbölni kezdett. — Szerafin! Szerafin! — ordította rezes hangon. Néhány perc múlva egyet csikordult az ajtó és egy kusza, vaskos parasztlány dugta ki rajta kócos, álmos fejét. Megismerte a zsokét és szó nélkül bebocsátotta. A zsoké tántorogva, kapaszkodva keresgélt valamit a pitvarban és „gyufát" kiabált. Valakinek a zsebében akadt egy skatulyával. Világot gyújtottunk és a zsoké nagynehezen megtalálta a szál faggyúgyertyát, amely a kis korcsma minden törzsvendége számára mindig ki volt készítve. Mintha mindig ugyanaz a vastag faggyúszál volna, amely lassan-lassan el nem fogy, míg végre egészen rá nem fekszik az örök sötétség. A korcsmában, amelynek hivatalos neve Breton Fogadó volt, amelyet azonban a festők sokkal trágárabb névvel illettek, nem fogadott bennünket senki, nem kelt föl miattunk senki és még a lompos szolgáló is, aki ajtót nyitott, nemsokára mélyen horkolt, mintha valami bennrekedt szúnyog sírt volna ki sötét kamrájából. A zsoké faggyúgyertyával a kezében otthonosan járt-kelt, kihúzogatta a fiókokat, talált hideg sültet, nyers tojást, csak kenyeret nem tudott felfedezni sehol. Ellenben megtalálta a kis hordót, amely teli volt almasborral és műértő kézzel verte csapra. Amikor egy csomó faggyúgyertyát is talált, amik az üstöküknél fogva voltak összekötözve, teljes volt a diadalunk és örömünk. Nem telt bele tíz perc és már csordultig volt minden pohár, az emberek pedig, mint pajkos ördögök ugrándoztak ide-oda a gyertya vöröses-sárga fényében. Az egyetlen házas széket a társaság egyetlen nőtagjának, Párának adták oda, nem udvariasságból, hanem azért, mert nem tudtak a nővel mit csinálni. Pára nem volt senkinek sem a szeretője és a skót piktor a gavallér szerepét csak a féle „noblesse oblige"-ből töltötte be mellette. Pára nem is ment nőszámba. A férfiakkal együtt ivott, dorbézolt és nem kívánt a maga számára semmiféle külön tekintetet. Pajtás volt, sőt cimbora, de sohasem trágárkodott. És az volt különös benne, hogy soha egy pillanatra sem veszítette el a nőiességét és mégsem tekintették nőnek. Senki sem volt. Pára volt. * Hogy mi a foglalkozása, mi a keresete Párának, azzal senki sem törődött. Fiatal emberek nem szokták kutatni egymás dolgait, megélnek a jég hátán is, úgyszólván semmiből és mindent lehetségesnek tartanak, még az ötnapi szakadatlan koplalást is. Ha az em Farkasházy kapitány Augusztus óta hány nappalt és éjszakát dideregtem galíciai pályaudvarokon? Mindig egyazon kép: katonákat visznek fel, sebesülteket hoznak le. A sínek mellett áll az ember és ismerőst keres. Egyszer a nevemet kiáltották egy robogó vonatból, egy kéz integetett sokáig, amíg el nem vesztettem a szemem elől.. A sebesült az igazi tábori posta. Néhány parolit látva a sebesült katona előverte, lyukas, véres köpenyen, mindig dobogott a szivem. — A hadnagy úr, vagy százados úr él-e még? A bekötözött, sápadt vitéz elgondolkozik. Hogy él még? Előbb magához kell térnie. A sebesült attól a pillanattól, hogy vonatra rakták, sok mindent elfelejt, mint a holdkóros, úgy ődöng ismeretlen városokban, már a családját látja, az asszonyt, a kis cselédeket, bármilyen lassan, de közelükbe viszi a gőzös. Így lestem tizenkilences vadászokra. Október elején Neu-Landeeben egy hosszú vonaton ráakadtam egyre. Szelíd, szomorú gráci fiú volt a vadász, szalmán feküdt, a lábát érte srapnell szilánk. — Farkasházy kapitány alatt szolgált? Felragyogott a szeme. — Hogyne! Alexander Farkasházy ... És rajongva dicsérte a kapitányát. Ahogy csak katonák tudnak lelkesedni derék, emberséges tisztjeikért. Hogy együtt verekedtek kablin alatt, már Ivangorodot bombázták, amikor vissza kellett jönni. Most is Oroszországban hagyta a kapitányt, de ha a lába meggyógyul, megy ő vissza, majd megmutatják a tizenkilences vadász-zászlóalj, meg Farkasházy kapitány. Nincs annak semmi baja, a karját ugyan átlőtték, fel sem vette, masíroztak tovább. — Jókedvű a kapitány? Azt nem mondhatja, inkább szótlan, magába zárkózott, de helyén van ám a szíve. Két hónapja ennek a találkozásnak, azóta nem hallottam a finom, előkelő tisztről, akinek sorsát oly meleg, szeretetteljes érdeklődéssel kutattam. Ma olvasom, hogy farkasházi