Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-06 / 308. szám

2 ' Ettyapeach, vasárnap PESTI NAPLÓ 1914. december 6. T368. szím.T is. Románia semlegessége szinte vansz­árddá merevedett ezen a héten és Salandra olasz mi­niszterelnök nagy semlegességi beszéde is, bár­hogyan is magyarázza azt az entente, a mi ja­vunkra szól. Az olasz ügyek jó folyamatban való tovább fejlődésére egyébként nagy bizto­síték, hogy a héten érkezett Rómába az új né­met nagykövet, Bülow herceg, a volt birodalmi kancellár, aki korábban, kancellároskodása előtt is quirináli nagykövet volt. Németország legfényesebb diplomatáját küldte erre a most fontos helyre és biztosra vesszük, hogy a her­ceg jó szolgálatokat fog ott tenni nekünk. Egy­általán a latin népek mind hevesebb és őszin­tébb rokonszenvvel köszöntik a mi férfias küz­delmünket, az erre valló sok bizonyíték közül példaképp felemlítjük azt a hódoló táviratot, amelyet a barcelonai egyetem tanárai intéztek a németekhez, a spanyol kultúra nevében til­takozván az ellen, hogy a németeket valaki is barbároknak nevezze. Az utolsó belgrádi követ Belgrád elestéről A Pesti Napló haditudósítójának távirata Hadisajtószállás (Feladatok­ éjjel 12 órakor. Érkezett reggel 8 órakor) (A hadisajtószállás engedélyével) Báró Giesl Vladimír, volt belgrádi köve­tünk, aki most a főhadiszállásra van beosztva, Belgrád elestéről a következőképp nyilatkozott egyik kollégám előtt: — Belgrád bevételét minden tekinteté­ben nagy jelentőségűnek tartom. l£z a hadi­tény talán horribilis áldozatok árán már ko­rábban is megtörténhetett volna, a Száva felől gyilkos aknamezőkön át, de ez az idő­nyereség nem érte volna meg az árat. A leg­őszintébben csodálom J Potiorek táborszer­nagy sikereit, mert tudom, milyen arányta­lan erővel szemben tudott elöntő fölénynyel felülkerekedni. Az újságíró Gieslnek Pasicscsal való leg­utolsó találkozása iránt érdeklődött. — Pasics nem igen lehetett tisztában a következményekkel. Ez meglátszott minden szaván, egész viselkedésén. Miután átnyúj­totta a szerb kormány válaszjegyzékét a mi demarsunkra, hozzátette, hogy a válasz jó­akaratú értelmezését feltétlen bizonyosság­gal elvárja attól a lovagiasságtól és korrekt­ségtől, amely az osztrák-magyar hadsereg tá­bornokait jellemzi. Még hozzátette, hogy én ismételten tanúságot tettem e lovagiasságról és korrektségről belgrádi misszióm tartama alatt. Nem tudtam megállani, hogy meg ne kérdezzem a szerb miniszterelnöktől, miért nem informálja jobban saját sajtóját, amely engem folyton gyávának, hazugnak, becste­lennek gyaláz? Erre a kérdésemre zavarba jött és azzal mentegetődzött, hogy a politikai viszonyok akadályozták meg abban, hogy sze­mélyemet az igaztalan vádakkal szemben meg­védelmezze. Miután válaszát átvettem, elha­tározásom iránt érdeklődött. Kijelentettem, hogy a hosszú választ tüzetesebben kell el­olvasnom, majd én is jegyzék útján vála­szolok. Ezt az iratot, amelylyel a szerb kor­mány pontról-pontra válaszol demarsunkra, ugyan már ismertem nagyjából, még mi­előtt azt hivatalosan átadta volna nekem, különösen a legsúlyosabb részét, amelyben a gyilkosság körü­li vizsgálat adatait csak fel­tételesen fogadja el. Még­sem akartam ek­kora horderejű kérdést kizárólag felelőssé­gemre­ elintézni és így tíz perc múlva küld­tem el válaszomat. Így folyt le a történelmi találkozás. Az újságíró megkérdezte, hogy a háború eddigi lefolyása mennyiben igazolta megin­dításának szükségességét? — Ha még várunk, — felelte Giesl — okvetlenül meglepetésszerűen hátba támad­nak bennünket. A háború eddigi adatai, saj­nos, megdönthetetlen bizonyítékát szolgál­tatták annak, hogy az­ orosz hadsereg már hónapok óta mozgósított és a háború kitöré­sekor teljesen felkészült. Az orosz, a francia, az angol, a belga és a szerb között feltétle­nül az utóbbit tartom legfélelmetesebb ellen­ségünknek. Tisztjei, legénysége, tüzérsége francia muníciója elsőrendű­ek. A délen ope­ráló hadseregünknek örök dicsősége, hogy a szerbek elszánt, halálmegvető, kitűnően ve­zetett és tökéletesen ellátott hadseregét meg­törte. L. M.­ ­ Pára írta: Szirti Gyula Mintha hófehér lepedőkön lépkedtünk volna, úgy mentünk végig az éjszakai utcán kisérteti időben és egy macska, amely a falra vetette árnyékát, olybá tűnt föl előttünk, mint valami mesebeli fekete szörnyeteg. A holddal komáztunk, hívtuk magunkkal dorbézolni, néptelen és szilk sikátorokon mentünk keresz­tül kurjongatva. Nagyon fiatalok és nagyon zajosak vol­tunk, de senki sem törődött velünk és az utcai olajlámpások békésen, álmosan pislogtak kö­rülöttünk. Egy fehérszőke hajú skót piktor, aztán egy angol zsoké, aki örökké ittas volt, és egy leány volt velünk, akit mi Párának hív­tunk. Mi többiek, kezdő piktorok, költők, egy szóval diákok voltunk, akik Páris kellős köze­pén magyar népdalokat gajdoltunk, gulyást főztünk és jó hazai szokás szerint pénzt kér­tü­nk kölcsön egymástól. A Montmartre legszűkebb, legmeredekebb utcáin káborogtunk anélkül, hogy jobban is­mertük volna a vidéket. Találomra mentünk ide-oda, mintha mindegy volna, hogy hová lyukadunk ki és hogy holnap mi lesz velünk. Fiatal embereknek ilyen gondtalan éjszakáik is vannak, amelyek mintha soha és sehol, tér és idő nélkül folytak volna le. Az ember később alig emlékszik rá vissza, hogy voltaképp hol járt, mit csinált. Csak a vak véletlen vezetett bennünket és legfeljebb az angol zsoké, aki is­merte a Montmartre összes csapszékeit anél­kül, hogy magát a városrészt ismerte volna. Nappal alighanem eltévedt volna, de éjjel a korcsmák biztosan vezették őt céltalan, cik cakkos útjain. És így érkeztünk el a Szent Vincéről el­nevezett utcába, amely ódon, összeroskadt fes­tői képével a fiatal és bohém művészek titkos és kedvelt hangulattanyája volt. Alig múlt el nap, hogy egy hosszúhajú, bársony bugyogós, angol fapipás ember föl ne ütötte volna ott a sátorfáját, fest­őállványát. A zsoké azonban mit sem törődött a holdas, középkori hangulat­tal, egy sikátor felé baktatott, amelyben egy rozzant ház előtt tétován megállt. Ablaktáb­lái be voltak téve, egyetlen hasadékán sem szűrődött ki a lámpafény, de azért a zsoké a sötétben is kitapogatta a kilincset, mert erről ismerte meg a házat a többi sötét épület kö­zött. Aztán dörömbölni kezdett. — Szerafin! Szerafin! — ordította rezes hangon. Néhány perc múlva egyet csikordult az ajtó és egy kusza, vaskos parasztlány dugta ki rajta kócos, álmos fejét. Megismerte a zsokét és szó nélkül bebocsátotta. A zsoké tántorogva, kapaszkodva keres­gélt valamit a pitvarban és „gyufát­" kiabált. Valakinek a zsebében akadt egy skatulyával. Világot gyújtottunk és a zsoké nagynehezen megtalálta a szál faggyúgyertyát, amely a kis korcsma minden törzsvendége számára mindig ki volt készítve. Mintha mindig ugyanaz a vas­tag faggyúszál volna, amely lassan-lassan el nem fogy, míg végre egészen rá nem fekszik az örök sötétség. A korcsmában, amelynek hivatalos neve Breton Fogadó volt, amelyet azonban a festők sokkal trágárabb névvel illettek, nem fogadott bennünket senki, nem kelt föl miattunk senki és még a lompos szolgáló is, aki ajtót nyitott, nemsokára mélyen horkolt, mintha valami bennrekedt szúnyog sírt volna ki sötét kamrá­jából. A zsoké faggyúgyertyával a kezében ott­honosan járt-kelt, kihúzogatta a fiókokat, ta­lált hideg sültet, nyers tojást, csak kenyeret nem tudott felfedezni sehol. Ellenben meg­találta a kis hordót, amely teli volt almasborral és műértő kézzel verte csapra. Amikor egy csomó faggyúgyertyát is talált, amik az üstö­küknél fogva voltak összekötözve, teljes volt a diadalunk és örömünk. Nem telt bele tíz perc és már csordultig volt minden pohár, az emberek pedig, mint pajkos ördögök ugrándoztak ide-oda a gyer­tya vöröses-sárga fényében. Az egyetlen há­zas széket a társaság egyetlen nőtagjának, Párának adták oda, nem udvariasságból, ha­nem azért, mert nem tudtak a nővel mit csinálni. Pára nem volt senkinek sem a szeretője és a skót piktor a gavallér szerepét csak a féle „noblesse oblige"-ből töltötte be mel­lette. Pára nem is ment nőszámba. A férfiak­kal együtt ivott, dorbézolt és nem kívánt a maga számára semmiféle külön tekintetet. Pajtás volt, sőt cimbora, de sohasem trágár­kodott. És az volt különös benne, hogy soha egy pillanatra sem veszítette el a nőiességét és mégsem tekintették nőnek. Senki sem volt. Pára volt. * Hogy mi a foglalkozása, mi a keresete Párának, azzal senki sem törődött. Fiatal em­berek nem szokták kutatni egymás dolgait, megélnek a jég hátán is, úgyszólván semmi­ből és mindent lehetségesnek tartanak, még az ötnapi szakadatlan koplalást is. Ha az em­ Farkasházy kapitány Augusztus óta hány nappalt és éjszakát dideregtem galíciai pályaudvarokon? Mindig egyazon kép: katonákat visznek fel, sebesülte­ket hoznak le. A sínek mellett áll az ember és ismerőst keres. Egyszer a nevemet kiáltották egy robogó vonatból, egy kéz integetett sokáig, amíg el nem vesztettem a szemem elől.. A sebesült az igazi tábori posta. Néhány parolit látva a sebesült katona előverte, lyukas, véres köpenyen, mindig dobogott a szivem. — A hadnagy úr, vagy százados úr él-e még? A bekötözött, sápadt vitéz elgondolkozik. Hogy él még? Előbb magához kell térnie. A sebesült attól a pillanattól, hogy vonatra rak­ták, sok mindent elfelejt, mint a holdkóros, úgy ődöng ismeretlen városokban, már a csa­ládját látja, az asszonyt, a kis cselédeket, bár­milyen lassan, de közelükbe viszi a gőzös. Így lestem tizenkilences vadászokra. Október ele­jén Neu-Landeeben egy hosszú vonaton rá­akadtam egyre. Szelíd, szomorú gráci fiú volt a vadász, szalmán feküdt, a lábát érte srapnell szilánk. — Farkasházy kapitány alatt szolgált? Felragyogott a szeme. — Hogyne! Alexander Farkasházy ... És rajongva dicsérte a kapitányát. Ahogy csak katonák tudnak lelkesedni derék, ember­séges tisztjeikért. Hogy együtt verekedtek kablin alatt, már Ivangorodot bombázták, amikor vissza kellett jönni. Most is Orosz­országban hagyta a kapitányt, de ha a lába meggyógyul, megy ő vissza, majd megmutat­ják a tizenkilences vadász-zászlóalj, meg Farkasházy kapitány. Nincs annak semmi baja, a karját ugyan átlőtték, fel sem vette, masíroztak tovább. — Jókedvű a kapitány? Azt nem mondhatja, inkább szótlan, ma­gába zárkózott, de helyén van ám a szíve. Két hónapja ennek a találkozásnak, azóta nem hallottam a finom, előkelő tisztről, aki­nek sorsát oly meleg, szeretetteljes érdeklődés­sel kutattam. Ma olvasom, hogy farkasházi

Next