Pesti Napló, 1915. szeptember (66. évfolyam, 243–273. szám)
1915-09-01 / 243. szám
. Szerda küldi volt elvtársait és küld mindenki mást is, akit az o ország védkötelezettségi törvénye kezébe ad. Az egykori radikális szónok hekatombákat áldoz annak a nacionalizmusnak, amelyet azért támadott fiatalkorában, hogy később ő maga válhassék annak leghirhedtebb főpapjává. Galambból ölyl, védőből uszító, ez a Briand karrierje, ez a nép ellen-ségének pályafutása. Az egészséges társadalom kilöki magából ezt a testet, a nép haragos szava fogja az uszítót küldeni a könyörtelenség mezőire, a föld halálsáncaiba, a lövészárokba, abba a gyalogjáró pokolba, a háborúba, amelynek ma ő managerje, ő, Briand és társai a többi uszítók, akik tizenhárom hónap keserűségei után sem akarnak megtérni Franciaország egyetlen mentségéhez, a békességhez. A hangulat Olaszországban Az Avanti augusztus 16-iki száma arról elmélkedik, mi lett volna Olaszországgal, ha háborút nem kezdett volna? (Quale sarebbe la situazione in Italia e senza guerra?) De csak nyolc sort írhatott, mert az olasz cenzúra irgalmatlanul „fehér ablakot" csinált a cikkből. Mi folytathatnók az olasz lap helyett, de erről eleget beszélnek az Isonzó-menti jelentések, amelyekhez nekünk nincs mit hozzátenni, elvenni annál kevésbbé. Az olasz szocialisták azonban bebizonyították a világháborúban, hogy ők tisztán látják a Salandra-Sonnino-kormánynak közönséges rablóhadjáratát, különösen a monarkia nyilvánosságra jutott ajánlata után és gondolkozik, mi lett volna, ha Olaszország semleges marad és a győzelmes volt szövetségesek mellett kitart, legalább a semlegesség dolgában? Ebben az esetben tökéletesen kielégültek volna Olaszország világpolitikai ambíciói. De megvásárolt olasz kormánynak, lapoknak és kapitalistáknak kellett a háború. Kellett a háború a Schneide-Creusot-gyár által kitartott népszerűségében egyik legelterjedtebb olasz lapnak, a Terni ágyúgyár zsoldjában levő Idea Nazionalenak, az angol pénzen élő Tribuna-nak és Giornale d'Italia-nak, különösen a Corriere dellaSera-nak, amely már a semlegesség idején is leplezetlenül „kívánatosnak és szükségesnek" mondotta az orosz szövetséget. — Dobbiamo aiutare le Russia, perché sola non potrebbe vincere a Germania. „Segítenünk kell Oroszországot, mert egyedül nem tudja legyőzni Németországot." Ugyanaz a lap itt így, mely a racconigi találkozás előtt szenzációs jelentéseket adott le az egész Olaszországban lefolyt cárellenes tüntetésekről. " A népét szolgaságban tartó cár ne merészelje Olaszország szabad földjére tenni a lábát! — írta akkor vaskos cimbetükkel az egyik tiltakozó olasz népgyűlés kifakadása alapján. Az olasz szociáldemokraták azonban bámulatos magatartást mutatnak a világháborúban. Olaszországnak semmiféle oka nem volt a háborúra s most teljes a felfordulás. Az olasz szocialisták látják, mint vásárolta meg és mint szakítja szét Anglia az olasz népet, annyifelé, ahány irányban szüksége van reá. A legolcsóbb zsoldos portéka neki az olasz katonaság, mert míg a saját zsoldosainak mintegy 150 koronát fizet havonta, addig az olasz katonáknak bebeszélték, hogy hazafiságból áldozzák fel magukat és napi három szoldót — mintegy 6 krajcárt, talán háborúban ennek a kétszeresét — kapják. Olaszországban legjobban ismerik Cavoure mondását: „Ostromállapottal minden szamár tud kormányozni az olasz szociáldemokraták mégis százszámra börtönöztetik be magukat és minél tovább tart az Olaszországra dicstelen, eredménytelen és céltalan háború, annál fenyegetőbben viselkednek az olasz szocialisták. Ez a lelkiállapot annál erősebben fog fokozódni, minél gyorsabban száll el a nyár, mely az olasz népnek úgyszólván egyetlen életeleme. A háború csak az olasz hadseregszállítóknak hozott hasznot; a nép legnagyobbrészt az idegenforgalomból él, melynek évi jövedelmét kétmilliárd Urára teszik. A nyomor és munkanélküliség óriási az Avanti szerint — a délolasz nép azonban nem harcias és egy darab kenyérért nem áldozza fel az életét, ha azt a háborúban való részvétel utánérheti csak el. S milyen hadsereg lesz ebből az elemből, ha besorozzák őket? Ha a felsőolaszországi ezredek, az olasz hadsereg legjava paralizálódik, Lamarmora tábornok custozzai katasztrófája egész biztosan meg fog ismétlődni. A Corriere della Sera katonai szakértője nem tudja kivonni magát a katonai tisztán, látás alól s így lépten-nyomon tökéletes ellentétbe jut a lap páratlanul korrupt tulajdonosával, Torre gróffal. Míg kénytelen elismerni a központi hatalmak csodálatos eredményeit addig Torre legutóbb is arról ír, hogy „Olaszországnak "küzdenie kell egy győzelmes germánizmus ellen". Mit mondanak ehez azok az olasz hazafiak akik harmincnégy éven át Németország és a monarkia oldalán látták Olaszország nemzeti függetlenségének biztosítékát! Olaszország mindent Németországnak köszönhet. Goethetől és Gregoroviustól kezdve Mommsenig és Baedekerig valósággal németek fedezték fel Olaszországot. Szedán után elfoglalhatták Rómát, Königgrätz után Velencét. Az olasi kereskedelmet és ipart német kéz szervezd meg. Az olasz kormány bűneit a nép rettenetesen megszenvedi Olaszországban. A szénhiány miatt már eddig is egész vidékek gyára beszüntették munkáikat, a gyorsvonatok pedig mintegy hat hete egyáltalán nem közlekedhetnek. Anglia most, hogy beugratta Olaszországot, dróton rángatja, kénye-kedve szerint ötmilliárdot ígért, mint más államoknak, egés országrészeket ígért mint más államoknak, semmit nem tart be, mert nincs meg hozi sem az anyagi, vagy fizikai lehetősége, sem a akarata, még kevésbbé a bőkezűsége. ötmiliárdot ígért Anglia az olasz kormnynak. A PESTI NAPLÓ 1915. szeptember L I Archibald csalódása Írta: Zsoldos László Van nekem egy író ismerősöm. Igaz, hogy nem sokat irt még életében, és amit irt is, az sem valami sok, hanem azért mind a két műve ott fekszik brokátselyem kötésben az Íróasztalán. Egyik az íróasztal jobboldalán, másik a balon. És a két könyv közt a középen (de az már nem az asztalon, hanem az asztal mögött pompás bőrkarosszékben) maga az író. Festeni való kép ! Nos, ennek az író ismerősömnek a kettő közül egyik műve, cím szerint „A kökörcsin", humoros regény, a másik pedig „A fegyenc oldalági rokona" részben szentimentális, részben pediglen tragikus. Nem az én roszmájúságom, hanem pusztán a véletlen különös játéké az oka, hogy keresve is ritkán lehet találni szomorúbb, sőt elkeserítőbb olvasmányt Archibald „A kökörcsin" című humoros művénél (a szóban forgó írót tudniillik Archibaldnak hívják) és legalább én, a magam nyárspolgári eszemjárásával már régen kacagtam annyit és olyan jóízűen, mint amikor Archibald „A fegyenc oldalági rokona, társadalmi regény az életből merítve" került a kezembe. Archibald némelykor megszólítással szokott kitüntetni (de ezt sem akármikor, hanem kizárólag csakis olyan alkalmakkor, amikor találkozunk), s ilyen esetekben rendszerint karonfog és el nem bocsát maga mellől addig, amíg egymásután le nem nyelem a legközelebbi regényeire vonatkozó összes terveit. Ennélfogva vajmi kevéssé lepődtem meg rajta, midőn múltkoriban egy budai hús gesztenyefasorban váratlanul és hátulról, mondhatnám: orvul ismét belecsimpajkodott a karomba, smiután jobb lábáról ügyesen átugrott a bal lábára, hogy egyformán lépjünk) panaszos hangon a következő tanulságos dolgot beszélte el nekem: — Képzelje, tisztelt számellenőr úr, mi történt velem azóta, hogy utoljára találkoztunk! Minthogy ekkora képzelő tehetséggel, fájdalom, nem áldott meg az Isten, egyszerűen kérdőleg tekintettem reája.— Nos, — fűzte a szót Archibald, — tisztelt számellenőr úr ezt úgysem fogja magától sosem kitalálni, hát inkább elmondom. S már mondta is, szóról-szóra úgy, miként az itt olvasható. * ön tudja, hogy hivatásomnál fogva mily előszeretettel vájom bele magamat a publikum lelkületébe, amelybe vérbetli író mindig ugy néz, akár a tükörbe. A köz lelkületében én folytonosan a magam egyéniségét keresem s éppen ezért megbecsülhetetlen élmény rám nézve, ha olyan emberekkel érintkezhetem, akik olvasták a műveimet, s akikben ennélfogva közvetlenül észlelhetem a hatást, melyet az író a közre gyakorol, ön elhiheti nekem, hogy már számos esetben találkoztam olyan műveit egyénekkel, akik olvasták a műveimet; sajnos azonban, ezek mindnyájan személyes ismerőseim voltak, s így sohasem foglalhattam el velük szemben az ismeretlen, csöndes, hogy úgy mondjam: titkos megfigyelő álláspontját (— Igen, a megfigyelő! — suttogtam fohászszerűleg, hasonló elnevezésű jeles elmekórtani intézményünkre gondolva), aki napfényre csalhatja az olvasó lelkéből mindazt, amit az, mint a jó spongya, olvasmányaiból magába szitt. Nem, az én olvasóimból nem lehetett kicsalnom a spongya titkait, vagyis a regényeimről szerzett impressziókat, mert éppen személyes ismeretségünkre való tekintetből valamennyien zárva tartották előttem olvasói lelkük fenekének mélységes kellheit. Egy részüket a meghatottság nem egedte nyílt vallomástételre, (hogy tudniill szemtől szemben állnak egy ilyen férfiúval mint én), más részüket pedig, a selejtesebb elemet egyszerűen, a sárga irigység. Könnyű ezek után most már elgondolni önnek, hogy micsoda titáni gyönyör járta a keblemet akkor, amikor nemrégiben vasútól utaztamban egy rokonlélek látogatására, kupéban egy bájos hölgyet találok magamma szemközt, amint kényelmesen hátravervém magamat az ülésen, az én „Kökörcsin" cími humoros regényemet olvasta. Nem tagadom, ahogy a könyv külső tábláján szemembe ötlött nyomtatásban ez cím, hogyArchibald: A kökörcsin humoros regény egy kötetben, J— nos, attól a pillanattól fogva valami külnös, eddig még soha nem érzett izgalom fogt el egész valómat. — Ember! — szóltam magamhoz gondolatban. .— Archibald, nézd, téged olvasnak! Belesüppedtem az ülés bőrpárnájába, némán ráfüggesztettem a szemem az olvasásba merült hölgyre. Erős dohányos vagyok, s borzasztón szerettem volna rágyújtani (megjegyzendő, csak ketten voltunk a szakaszban) — nem tettem, mert máskülönben engedelme kellett volna félnem őnagyságától a szivarcízásra, s ezzel, ha csak pillanatra is, de manthatatlanul elvontam volna a figyelmét a „Kökörcsin"-ről. Hát, kérem, csak nem fogoa kizavarni a tulajdon olvasómat a legjobb hangulatból, amelyet írói vénám egész lüktetésével alapoztam meg a számára? Nem. Lemondtam a dohányzásról , figyeltem. Olvasóm hangulata valóban méltóvolt a „Kökörcsin" felsőbb rendű humorához