Pesti Napló, 1929. november (80. évfolyam, 249–273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

2 Péntek­ PESTI NAPLÓ ciákat, egyesek és nemzedékek életmunkáját. Visszafizetünk és visszafelé űzetünk. És az is­­fizet, akinek már semmije sincs. Mert hiszen ő azt fizeti, hogy már nem­ tud fizetni. Hogy tőkéje elolvadt, munkája eredménytelen lett.­­ Exisztenciája összeomlott. Micsoda fizetsé­gek! És nemcsak anyagi, hanem morális te­rületeken is. Hány tisztességes ember ingott meg. Hány becsületes ember vetemedik •olyanra, amit megvetett és lenézett nemcsak azelőtt, de amit megvet és lenéz ma is, de ami elől gondhajszolta idegekkel, megrokkant •ellen­­állási képességgel nem tud kitérni. Hány ember van ma, aki nem tud kezet szo­rítani önmagával, nem mer tükörbe nézni, utálkozva ü­l asztalhoz és utálkozva fekszik n ágyba. Azután itt vannak a nagy tizedek, ami­ket, leadunk szellemi téren is. A folytonos re­ménytelen kenyérhajszában, agyafúrt lét kü­z­delemben hány intelligencia merül ki, hány ru­szta ész homályosodik el. Hogyan lehet igazsággal követelni, hogy ilyen emberek ki tudjanak könyvet olvasni, hangversenyre­­járni, képtárt látogatni. Honnan az Isten sze­relmére vegyék azt a nyugalmat és azt az érdeklődőképességet, amivel követni tudják irodalom, művészet és tudomány új, meredek­­in­tja­it. Ahoz, hogy valaki jó olvasó, jó közön­ség legyen, mindenekelőtt önzetlenség kell.­­•Tulajdon életének felfüggesztése, a más szel­lemébe és a más lelkébe való áhítatos beleme­rülés. Altruizmus. A világ dolgaival való tö­­­rődés. De hogyan­­törődjék ma egy ember dol­gaival annak a világnak, amelynek legkisebb gondja is nagyobb, mint az, hogy az embe­rekkel törődjék. Idegek elfoszlanak, gondolkozások elzü­l­­­lenek, jellemek elromlanak. Mert az emberek nem születnek rossznak, az emberek csak rosszá lesznek. És ez a mai élet a­ rosszaság, az önzés, a kőszívűség iskolája. Ne csodáljuk. Süllyedő csónakokon mindig megmutatkozik a brutalitás, apokaliptikus idők és események mindig és mindenütt kitermelik a fenevadat. Európa évek óta a gazdasági és morális vi­lágháború állandó veszedelmében — pericu­lum perpetuum — él. Hát, még Magyaror­szág, amelyet ez a mai világdepresszió amúgy is teljes gazdasági kimerültségében ért. Mert hogy ez az ország mártíriumos esz­tendei után helyreálljon, ahol egy világföl­lendülésre lett volna szükség.. Egy öt föld­részre szóló konjunktúrára, hogy itt helyre­álljon a gazdasági egyensúly és kiheverjük a háborút, a forradalmakat, az inflációt és de­flációt, műkonjunktúrát, és nagyon is igazi, nagyon is valódi dekonjunktúrát. Mi már annyit fizettünk a háborúban, hogy nem tu­dunk tovább áldozni. Ez egy gazdaságilag is teljesen kiélt országterület, amelynek jó kon­stellációkra volna szüksége, új piacokra és amelyet hihetetlenül sújt ez a mai állapot, amikor egy általános depresszió , közepette régi piacainkat és gazdasági kapcsolatainkat is elvesztettük. Dolgoznunk kell­­.- takarékoskodnunk, hogy valahogy átevickéljünk ezen a több mint évtizedes átmeneten, ezen a­ végnélküli ideiglenességen, ezen a terminus nélküli gaz­dasági provizóriumon. Népünk minden jő "erényére,­­amelyek­ közül első sorban áll a ta­tár-török-német időkben megedzett türe­lem, van szükség, hogy megússzuk azt, ami most van és aminek, sajnos, sehol nem látjuk végét. Végtelen novemberi köd az eladóso­dott magyar földek fölött. Hosszú, zimankós november. Aggodalmas élet. Minden napja küzdelem és verejtékezés. De nem hagyjuk magunkat. Nem szabad. Gyermekeink van­­nak, unokáink lesznek. Itt nemzedékeknek kell elkövetkezniök, új életek­­fognak fakadni és új életek virágba borulni. Egyszer mégis csak lesz tavasz itt, friss áprilisi szél, m­eleg napsütés. A környék írta: Szomory Dezső A Dráva­ utcában, ahol Kandurffy tanár úr lakott, alig járt ember éjnek idején. Az egész környék és szomszédság, az egész lát­határ ami nyílott itten, üres telkek sivársá­gával, őrkunyhókkal és szeméttelepekkel, egyenesen odatartozott Kandúr­ff­y tanár úr egyéniségéhez, jelleméhez és lelkéhez, vagy inkább ő tartozott, a maga eleven életével, e szomorú tér merevségéhez, amely fölött egy roskatag égboltozat, kietlen végtelenségében, kis szürke felhők csordáit hajtotta a Duna fölött, a budai hegyek felé. Érezni lehetett a Kavandorffy tanár úr sorsát azokban a kifür­készhetetlen mélységeiben is, melyek szinte ki­jelölték számára, úgyszólván ősidőktől fogva, még azt a városrészt is, utcát, környéket s szomszédságot s magát a házat is, az emele­tet s a lakást, ahol élnie és meghalnia kell, ahogy a költő mondja. Mert ahogy érezni le­hetett, hogy nem lakhatott másutt csak itt, szinte végzetszerűleg nem lakhatott másutt csak itt, hasonlóképpen érezni lehetett, hogy itt is fog meghalni a Dráva-utcában. Érezni lehetett, hogy ezen a házsoron a Dráva-utcá­ban, egy-egy üres telek pusztaságává­ a sor­ban, csak éppen abban a házban lakhatott ahol lakott, hogy ki volt zárva, hogy másutt lakhasson mint abban a börtönablakos s vö­röstéglás házban, ami az egész sorban a leg­gyászosabb volt. Érezni lehetett, milyen köönnyű volna megtalálni a tanár urat, ház­szám nélkül is, ebben az utcában. Érezni le­hetett, hogy nem pusztán csak lakik itten, hogy nem tartozik a lakók átlagához, akik számára még van jövő, még van egy más hely, egy más utca, egy más épület a világon, mlég van egy terv, egy remény, egy gondolat, egy érzés, hogy egyszer talán másutt fognak lakni. Érezni lehetett, hogy nemcsak itt lakik, de itt is él az egész életével, abban a végérvé­nyes, abban a kiolthatatlan értelemben, abban a kilátástalan jövendőségben, ahogy egy szó él benne egy tölgyfában. Érezni lehetett az egész lényét, gyökerestől, idekötve,az egész lel­két idetapadva, lehatároltam ehet a drávauccai lakáshoz, nemcsak a lakáshoz, de magához a házhoz, a ház alkatához, a vörös téglákhoz s börtönablakokhoz, traverzekhez s rabld­­alak­hoz, a szí­k lépcsőhöz, vasrácshoz, ajtókilincs­hez és levélszekrényhez az ajtón, a »Nem! New! Soha!« felírásos rézplaketthez az ajtón. Érezni lehetett, cselekvés nélkül való keserű jelszavait, kietlen örömét s kielégü­ltségét üres haragokban, lángoló lelkesedését abban a meddő rezignációban, mely szinte ráborult­­magasról, a háztetőről s a padlásról s még magasabbról, egyenest az égbolt felhőkavaro­dásából. És érezni lehetett, betelt örömei tu­datával, szűk gondolata és érzései körülhatá­roltságával, azt a permanens büszkeségét, amellyel a hajdani kultuszminisztert nézte a falon, azt a régi litográfiát belehervadva a magya­rezedacsokrába, mint egy halott a föld­ben a sírvirágjába. S ahogy itt nem járt ember, éjnek idején, a Dráva-utcában, ahogy itt, az őszi holdfény­ben ,s­­­ csillagok alatt, épülő hármasszák me­redeztek magas téglafalaikkal a faállványok és deszka utak regényességében, s ahogy itt, elszórva az üres telkek sivatagában, egy kunyhóablak tűzött bele az éjbe pirosló tüzé­vel s messziről egy dunai hajó tülkölt drámai­san, magányos útjáról a folyón. Kandorffy tanár úr, kitárva az ablakot, nagyon meg volt elégedve. — Jer ide fiam, — mondta, —'tégy úgy mint én s hozzál magadnak egy széket, — mondta melodikusan s leült az ablakba. Kivett a zsebéből egy féldarab szivart s éhez a féldarab szivarhoz egy utolsó gyufa­szálat egy elhasznált skatulyából. Lehetett érezni, mennyi gyufát használ ahoz az égnek, ott van a Rózsahegy. S ellátni a a Bu­dáig! Minő gyönyörű kilátás! — Mikor utazik Bartáné? —­­kérdezt­em. — Holnap reggel, — felelte­s szil­án a szivarhoz amit eleszi egy nap. Lehetett érezni szivarját, az ablakban, a szűk erkélyen, ezt a kietlen pusztaságot körülötte, ezt a kietlen pusztasá­got inkább érezni mint látni körülötte, lehe­tett érezni az épülő házak szomorúságát an­nak a bús tömegnek kísértésével, távoli lel­kek rajzásával, akik ide beköltöznek egy nap, azt a sorű életet ami mind jönni fog, ami mind ide száll, ide roskad, vi torpan meg egy nap — ezt mind érezni lehetett körülötte. Érezni lehetett a téglafalakat, a faállványo­kat, épület fákat és deszka folyosókat a szom­szédból, az ablakkal szemben, a kilátásban és a végtelenben, a­ fa léces árkádokat s alaguta­kat, a távoli kunyhókat a telkeken s a hajót a Dunán ahogy ment, tülkölve valami riasztó tervben s a távoli kéményeket is a gyártele­pekben, — ezt mind érezni lehetett, hogy ez mind érte van testvériesen, mind érte van vallásosan, valami szeretetben. Akkor csak ültem mellette csendesen, a széken. Figyeltem a szivarját, ahogy alig volt füstje. Figyeltem ahogy szívja, cuppantva, ahogy szívja, reményteljesen. Kicsit szédül­tem is ebben a magasban, ezen a szűk erké­lyen. N­agyon éreztem, a szívem gyökere­?­, milyen rosszul érzett magam. — Oh istenem, — vallottam be, — eszembe jut­­Szamosliget, ahol a nyarat töltöttem a nagybátyám házában, a kis kuzinommal, — ezt mondtam.­­ szinte vártam, hogy le fog szakadni az erkély velünk kettőnkkel, amilyen súlyosnak éreztem a szívemet — Te ne mondj semmit, — felelte. — hall­gassuk a­ csendet. Jobb hallgatni a csendet­, mint az embert, ez tanulságosabb. A csendben 1829 november 1­6 . w­ w/wwwwvwwvwvwvwwwwwv^ Fils la minőség, utolsó divat p Q.— Mvűlsxör p — Sffilyem Soleli — P 1C.~ Cddig s Iföi/fiAMost: ' filegm 1 ^— ff Etegánsi t,1C!!' VII., Csányi ucca 12. Az Országos Közegészségügyi Intézet harcot indított a diftéria ellen Felülvizsgálják az ország összes iskolásgyermekeit, kikeresik közülük a bacillushordozókat és valamennyit védőoltással látják el A diftéria nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is bizonyos időközükben nagy mérték­bel­ lép fel. A hivatalos megállapítás szerint Ma­gyarországon az 1927/28. évi megbetegedésekkel szemben az idén körülbelül száz százalékkal emel­kedett a megbetegedettek száma. A diftérián meg­betegedésekről a hivatalos szakvélemény megálla­pította, hogy azok nem járványosok, de az Orszá­gos Közegészségügyi Intézet a betegség terjedé­sének meggátlódára nagyszabású intézkedéseket léptetett életbe. Az iskolásgyerm­ekeket mind felülvizsgáltatja és a gyermekek közül azokat, akik a diftéria bacil­tusát a torkukban boldog-WiK. eMiiHfiitU vs'iimrfritrt gyógykezelés alá veszi. A nagyszabású védekezési akció során Jásznagykunszolnok vármegyében az összes iskolásgyermekeket máris felülvizsgálták. Több mint 22.000 gyermek torkát vizsgálták meg az orvosok. Egyes helyeken a gyermekek tizenhat százalékánál találtak diftéribaciliust, de átlag a gyermekek két­­százalékát lehet betegnek mondani. A beteg gyermekeket azonnal izolálták és meg­kezdték gyógykezelésüket. A többi vármegyében is folyik a gyermekek felülvizsgálata. Az Országos Közegészségügyi Intézet másod­sorban alkalmazza az Amerikában és Németor­szágban használt védőoltásokat. A védőoltások tíz évre immúnissá teszik a feloltottakat és Ame­rikában és Németországban a szérum alkalmazá­sának tudják be, hogy a diftériameg­yetegedésk rohamosan csökkennek. Já­sznagyk­un­szolnok vármegyében az összes iskolásgyermekeket védő­oöítissel látták el és 'a'n­agyobb"városokban­ is már megkezdődött a gyermekek beoltása. Eddig több mint harmincezer gyermeket oltottak be. Az Or­szágos Közegészségügyi Intézet igazgatósága­­re­méli, hogy akciójával Magyarországon is sikerül a diftéria terjedését meggátolni.

Next