Pesti Napló, 1930. december (81. évfolyam, 274–296. szám)
1930-12-02 / 274. szám
Budapest, 1930 81. évf. 274. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK, Egy hóra 4. pengő Negyedévre 10 80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnsnokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér Ára 16 Kedd, december 2 SZERKESZTŐSÉG» Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. o. TELEFON József 455—50-től 56-iff. József 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben* L. Kohlmarkt 7. „Vegye kezébe sorsának intézését!" Írta: dr. Szabó László A leggyakoribb frázis, melyet mostanában hallunk, így szól: »Vegye kezébe sorsának intézését!« A szélsőjobboldal egykori vezérei most az ország földműves népét biztatják a leghangosabban, hogy »végre« vegye kezébe sorsának intézését és miután ez a réteg az egész népnek mintegy háromnegyed része, úgy látszik, mintha ebben lenne is valami igazság, mintha valóban ez lenne a demokrácia követelménye. Az utolsó tizenkét év alatt háromszor is láttuk már, hogy tényleg »kezükbe vették« sorsuknak intézését. A proletárdiktatúra azzal dicsekedett, hogy »a nép végre kezébe vette sorsának intézését«. Az eredményt mindnyájan láttuk. Azután a kisgazdapárt győzedelmeskedett, de bármennyi mandátumot kapott is a kezébe, ígéreteinek csak rendkívül csekély töredékét tudta megvalósítani. Győzött a »keresztény« jelszavas politika is, és nagy hatalmat kapott a kezébe. Tanuul hívom fel a keresztény közélet minden komoly és önzetlen férfiát: a kereszténység érvényesülése volt-e az, ami bekövetkezett? Valahányszor a választók szót fogadtak és »kezükbe Vettést* "sorsuknak intézését, ebből jó dolog sohasem származott és ams ilyesmiből jó dolog nem is fog származni soha. Azok, akik biztatják a népet, hogy »vegye kezébe sorsának intézését«, ennek az eszmének a megvalósítását mindig úgy képzelik, hogy a nép — nekik adja a mandátumokat. Egészen őszintén így kellene formulázniuk a felhívásukat: »Isteni nép, vedd kezedbe a hatalmat és add át nekem!« Sajnos, a gyakorlatban a teljes őszinteség és a politika többnyire kizárja egymást. Diktátorságra még sohasem törekedett senki az alkotmányosság hangoztatása nélkül, s a szándékok elpalástolását a politikában éppen olyan megengedett dolognak tekintik, mint a harctéren a különböző cselfogásokat. A politikának szenvedő alanya és eszköze, a nép fogékony ugyan az oly jelszavak iránt, amelyek hízelegnek neki, de gyors egymásutánban nem szeret csalatkozni; bizonyos időt kell tehát neki engedni, hogy legutolsó kiábrándulását elfelejthesse. Jelenleg túlságosan korai az a felhívás, hogy »a nép végre vegye kezébe sorsának intézését«, mert a nép ma még tudja, hogy képviselői közül bármily sokan viselnének is cipő helyett csizmát, a mai viszonyok között ez nem lenne elég az üdvösségre. Más, tartalmasabb programot kíván tehát a nép, vagy új jelszavakat. Egyelőre mindenkinek a száján van a demokrácia, aki a nép előtt megszólal, de a legritkább esetek közé tartozik, ha az, aki emlegeti a demokráciát, tudja is, hogy mi a demokrácia? Aki nem tud felemelkedni a »nemzet« fogalmának megértéséig, az persze észre sem veszi, hogy ő nem demokrata, hanem csak demagóg. »Proletár« uralmat hirdetni — demagógia. »Keresztény« uralmat hirdetni — demagógia . »Földműves« uralmat hirdetni — demagógia. És semmi sem demokrácia, ami az uralomból a népnek egyik vagy másik rétegét — bármelyik rétegét — ki akarja zárni. Egyetlen felekezetnek és egyetlen ész-Az Önhibájukon kívül bajbakerült gazdákon kellene valahogy segíteni. Ez évben november hó elejéig vagy tizenkétezer ingatlanárverést tűztek ki kis- és középbirtokosok ellen, ötvenmillió pengővel meg lehetne menteni őket. De a konszolidációnak nincsen ötvenmilliója erre a célra. Valamikor százmilliószámra voltak heverő kincstári feleslegei, de ezek másra kellettek. Akciókra, szanálásokra, álszövetkezetekre és egyebekre. Az agrárjellegű konszolidáció dicsőségesen uralkodó rendszere folyamán az agráriusok odajutottak, hogy balettára és holdankénti segélyre szorultak. Hogy ölbe tett kezekkel kell nézniök szántóvető testvéreik pusztulását. A magyar rónákra is ráfeküdt ennek a pipogya kormányzatnak a megátalkodott tehetetlensége, amely minden céltudatos gazdaságpolitika híján, ennek a csonka országnak a vízfejében, a fővárosban, egy irtózatos monstre bürokráciát tákolt össze a nemzet nyakára. Ez a felhizlalt mammut nagyképűen silbakol a világjelenségek idenyúló csücskei mellett és az agrárnyomorúságnak statisztikai adatokba való tömörítésével üti agyon a drága időt. Ott trónol ez a leviatán a közigazgatási úton »összehozott« képviselőház árnyékában, a többszörös állami fizetést szemrebbenés nélkül zsebrevágó mandarinok védelme alatt. Emeli a vasúti tarifát, a postát, a kereseti adót, a teát, kávét és mindent, amihez csak hozzáférkőzik. Amíg a kincstári feleslegekből tellett, tartott a dinom-dánom. Nem mentek a nyilvánosság elé tanácsért, ha egy »önhibáján kívül« tönkrement uraság kastélyát meg »kellett« vásárolni. Ha konzervgyárakba és egyéb vállalkozásokba milliókat és milliókat bele »kellett« fektetni. Ha bizonyos strébereket részvényvásárlási tranzakciókkal »kellett« kihúzni a bajból. Ha tyukászati kölcsönökkel honoráltak politikai »megbízhatóság«-ot. Nem ankéteztek sokat, amikor milliókat és milliókat Lillafüredekre, reprezentációs helységek restaurálására, freskókra, B. H. szanálásokra és protekciós salabakterek ekvipálására eltékozoltak. Egyik kölcsönt veszik fel a másik után. Mindegyik szép csendesen elfolydogál a konszolidáció labirintusaiban anélkül, hogy nemzetgazdaságunk prosperitásán valamit is lendített volna. Könny csordul ki az ember szeméből, amikor ennek az Olimpusba beleült impotenciának a folyományaként itt áll előttünk a sziklai tálynak sincs joga »kezébe venni a hatalmat«, mert a hatalom a nemzeté, a nép összességéé. A demokratikus berendezkedés, a demokratikus kormányzat azt jelenti, hogy minden tisztességes, felnőtt és épelméjű ember egyenlő joggal vesz részt benne. »Sorsának intézését« egyetlen foglalkozási ág és egyetlen társadalmi osztály sem veheti kezébe, még akkor sem, ha többségben van, mert a kívülállókban nyomban felmerülne az az aggodalom, hogy ez a »sorsintézés« egyoldalú lesz és nem fogja figyelembe venni a kívülállóknak jogos érdekeit. Azon már rég túl vagyunk, hogy a demokrácia nem egyszerűen a többség diktatúrája. A kisebbségnek is vannak jogos igényei, miután a léthez és a boldoguláshoz való jogaink egyenlőek. Miként vannak »csendes vámháborúk«, melyeknek csak vészes és kárhozatos hatásait érezzük, úgy vannak »csena titkos választójogtól megfosztott és a közigazgatás gyámsága alá helyezett kisgazda a gabonabalettával, a holdankénti kétpengős segéllyel és a kedvezményes csizmára szóló utalvánnyal. Tizenkétezer dobpergés rázza fel a magyar holttengert. A dolgozó társadalom soraiból tizenkétezer magyar dolgozó kapcsolódik ki erre a dobszóra. És az elhivatottak nem tudnak mást mondani, mint hogy erre ötvenmillió kellene, de az, sajnos, nincsen. Nem marad tehát más hátra, mint várni. Majd idővel-jobbra fordul minden. Majd idővel. Majd a világjelenségek egyszer mégis csak meg fognak változni. Addig örüljünk a felettünk uralkodó rendszernek. Tiszteljük, ünnepeljük és adjunk hálát a Gondviselésnek, hogy ezt a mokány kis árdrágító direktóriumot a nyakunkra ültette minden retye kutyájával együtt. Sorban betiltják a gazdaközönség ellen-zéki lapjait, mert azok állítólag izgatják a népet. A népgyűléseket nem engedélyezik, mert az atmoszféra ilyenek tartására nem alkalmas. Az ellenzéki szervezkedést nem tűrik és mindenki, aki kissé hangosabban ad kifejezést elégületlenségének, a hatóságok előtt kommunistagyanússá válik. Azt kívánják, hogy mindenki elégedjék meg a miniszterelnök külföldi utazásainak a glóriájával és hallgasson. Pedig úgyis hallgat itt minden halandó. Verescsagin itt a Duna lamentációvölgyében mégegyszer megfesthetné a »Sipka-szorosban minden csendes« képét. Ebben a pocsolyanyugalomban a Névtelen Adófizető már csak a saját vackát védi. Nem igen ér rá a közszabadságokért és alkotmányos jogaiért síkra szállani. A Verelendungstheorie hatása minden vonalon szabályosan mutatkozik. De amilyen tehetetlen a rendszer a gazdaságpolitika terén, olyan ötletes és sokoldalú, amikor arról van szó, hogy a vidéki választásokon gyakorolt »fogások«-at a fővárosba is át akarja plántálni. A vidék szántóvetője már régen nem a saját meggyőződése szerint szavaz a karakternemesítő nyilvános választásokon, hanem a hatóságok »sugalmazásai« szerint járul az urnához. Most a budapesti polgáron a sor. Most talán majd azt sorolják a második osztályba, ha nem írta alá a kormány előzetes jelölőíveit. Ámulhat azon, hogy a posta milyen előzékeny aziránt, aki a hatalom íveire írta rá a nevét. A vidéki kisgazda és a budapesti polgáries társadalmi harcok is, melyeknek csupán a tünetei érezhetők: nem egyenlően érvényesülnek a léthez és boldoguláshoz való jogok, nem egyenlő a szabadság, nem egyenlő az igazság. Minden modern államban az a legfőbb gondja a demokratikus kormányzatnak, hogy senki se érezhesse azt, hogy ő a hatalmon kívül van. Sorsunknak intézése maradjon tehát csak az összességnek, a nemzetnek egyetlen frakcióját sem, még a legnagyobbat se izgassuk arra, hogy ő vegye kezébe a sorsnak intézését. Mert a sors felbonthatatlanul közös: csak mindnyájan együtt emelkedhetünk és csak mindnyájan együtt süllyedhetünk s az egész nemzet boldogulása másként, mint minden népréteg minden jogos igényének elismerésével és a lehetőségig való kielégítésével el sem képzelhető. Világjelenségek írta: FRIEDRICH ISTVÁN