Pesti Napló, 1931. január (82. évfolyam, 1–25. szám)
1931-01-01 / 1. szám
4 Két orvos írta: Bibó Lajos 'Az orvos végzett a vizsgálattal, teljesen tisztán látja a helyzetet. Csendesen leereszti a beteg kezét, visszahajtja rá a paplant, zsebébe teszi az óráját és kiegyenesedik. Darabig így marad, mintha akarna még valamit, majd hirtelen a kabátjához kan és elfordul. Az asszony, aki gyötrelmes mozdulattal leste minden mozdulatát, megriad érzi, hogy a melle elnehezedik, hogy örvénynyílik meg előtte és hogy nincs többé mibe megfogódzkodnia. Az ebédlőben éri utol az orvost, aki már várja. Az asszonyaz orvos tekintetét kutatja, aki azonban nem néz fel): Az orvos (nyugalmat erőltetve magára): Menthetetlen!... Az asszony (ezt várta, a rövid és üresen hangzó kijelentés azonban most mégis egyszerre egész testét elzsibbasztja): Nem!... Nem lehet!... Az orvos: Asszonyom, kötelességem. hogy megmondjam! Legfeljebb néhány órája van még hátra. Az asszony: Én tudom! De mégis! Ezt nem lehet!... Ne legyen ilyen könyörtelen! Értsen meg! Meg kell, hogy értsen! Segítsen rajtam, vagy ha már nem tud, ne hallgasson, beszéljen, mondjon valamit! Szánjon meg, hiszen meg nincs veszve minden, találjon ki valamit, ha lehetetlen is, én készen vagyok! Az orvos: Asszonyom, áltatnám, ha mást mondanék! Nem tehetünk semmit! Nem segíthetünk! Én nem tudok segíteni! ». Az asszony: Belátom. Átgondoltam én is mindent, de nekem nincs erőm, érzem, tudom, hogy meghal, de azt akarom, hogy ne hagyjon magamra ebben az irtózatos helyzetben, én is csak ember vagyok, asszony és hogy szálljak szembe egyedül a halállal?! Hogy virrasszam át egyedül ezeket a perceket, amikor nincs senkim, csak az, aki itt mellettem, két lépésnyire tőlem haldoklik és nem tud róla, hogy én tudom, hogy a halál már itt áll a küszöbön, hogy én már érzem magamon a tekintetét és ebben az örvénylő és irtózatos egyedüllétben még segítségért sem kiálthatok. Az orvos: Magam is érzem mindezt, de meg kell, hogy adjam magam, mert tehetetlen vaggyok. Az asszony (menekülést keresve): Azt mondta, még van néhány órája® Az orvos: Esetleg több is. Az asszony: Ez most az örökkévalóságnál is hosszabb idő. Az orvos: Nekünk. Neki már csak néhány pillanat. Az asszony: De én nem erre, hanem arra gondolok ... Az orvos: Mire? Az asszony (sietve): Arra, hogy két-három óra alatt valami történhetik. Ami nem rajtunk múlik. Ha mi nem, hát az Isten, az még tehet csodát. Az orvos: Az Isten mindenható, az orvostudomány azonban nem. Különben ... Az asszony (megragadja a kezét): Különben? Az orvos: Maszam is a csodára gondolok. Az asszony (lázasan): Beszéljen? Az orvos: Arra gondolok, hogy most már úgyis mindegy. Nyugodt lelkiismerettel elébe mehetünk a halálnak. Az asszony: Látja, hogy nem bírom tovább! Nem bírom elviselni ezt a gyötrelmet! Ne kínozzon! Beszéljen! Van még remény? Van még valami? Az orvos: Én most már mint orvos nem beszélhetek, hanem csak mint ember, aki érzi, hogy tehetetlen és éppen ezért a lehetetlenségben is hisz. Kifogytunk mindenből, az után mindennel inkább segíthettünk volna, csak éppen műtéttel nem és éppen ezért most a műtétre gondolok! Egyetlen egy ember van, aki vállalkozhatik erre és aki, ha akarja, még ezt is megteheti. Az asszony: Ki az? Az orvos: Garam. Ö több, mint mi. ő mindanynyiunk fölött áll. Ö többre képes, mint amennyire orvos vállalkozhatik. Ha ő hajlandónak nyilatkozik. Akkor... Ki tudja? Az asszonyhátralép, nem tud szólni, iszonyú küzdelmet vív magával): Ő nem tud segíteni. Az orvos: Látta már az urát? Az asszony: Délben hagyta itt. Az orvos: Akkor ez az utolsó reménység is elveszett. Az asszony (nagy izgalommal): Nem! Várjon! Nem szóltam neki! Ha most beszélnénk vele? Hogy jöjjön... Ha én megmondanám... Hogy elhallgatta, hogy nem gondolt arra, hogy esetleg műtéttel? Az orvos: Nem említette? Az asszony: Nem. Mondom, hogy nem. (Hátrafordul): Gyorsan! Jöjjön! Hívja fel! Beszéljen maga vele! (A telefonhoz szalad.) Az orvos (vissza akarja tartani): Ne! Az asszony (nem tudja, hogy mit csinál, a telefonba, égő türelmetlenséggel): Igen! A 777-et.! Igen! (Az orvoshoz) Jöjjön! (A telefonba.) Halló! Igen! Én vagyok. Nem. Nem. Ne beszéljen. Akarom! Nincs más hátra. Igen! Hozza magával! Nem őrültség!... Könyörüljön rajtunk. Nem tagadhatja meg... Mi? (Elhallgat, vár, kiejti a kagylót a kezéből.) Az orvos: Jön? Az asszony: Nem tudom. Nem felelt. Az orvos: Akkor mingjárt itt lesz. Az asszony (mintha neszt hallana a betegszoba felöl, iszonyú rémülettel felugrik). Az orvos: Maradjon! (Berohan a betegszobába, néhány pillanat múlva kijön.) Az asszony (megdermedve, üres tekintettel néz rá). Az orvos: Semmi! Alszik. Kívülről éles csengetés hallatszik, a következő pillanatban Garam fölszakítja az ajtót, egészen ki van fulladva. Néhány pillanatig szótlanul merednek egymásra.) Garam: Meghalt? Az asszony: Nem! Garam (az orvoshoz nagy föindulással): Néhány pillanatra csak! Addig talán... Az orvos (elérti és bemegy a betegszobába). Garam (majdnem durván): Mit akar? Az asszony: Ne bántson! Nincs a szavakra idő! Irgalmazzon! Garam: Mondtam már, hogy emberi tudás nem segíthet rajta. Miért, akar keresztre feszíteni? Azt akarja, hogy megöljem? -Az asszony: Nem! Mentse meg! Maga megkísérelheti. Nem tudhatja előre. A megsemmisülés előtt állok, nem tudok beszélni, nem tudok dolgozni, nem tudok gondolkozni, nem látok, nem hallok, nem érzek mást, csak azt, hogy meg fog halni. Olyan vad félelem gyötör, hogy mingjárt, megfulladok és maga kérdésekkel ostromol, itt áll, nem rohan, nem szaggatja szét magát, hogy segítségére siethessen! Mire vár, ember, mondja, mit akar!? Garam (hozzálép, fojtott hangon): Semmit! Térjen magához! Értsen meg! Ha meghal , végem van! Soha nem fogja elhinni, hogy nem szándékosan öltem meg. Hogy nem én pusztítottam el ezt a férget, ezt a nyomorultat, aki szerencsétlenné tett bennünket, aki meggyalázta és ellopta életünket. Soha nem tudnám elhitetni magammal, hogy nem én öltem meg abban a pillanatban, amikor láttam, hogy megmarad, belémfogózkodik, nem enged és hogy utolsó, halálos erőfeszítésével visszaküzdi magát az életbe. Hogy Csütörtök PESTI NAPLÓ 1931 január 1 ket; az agrár Magyarország Nemzeti Bankjának statutura ilyent nem ismer. De más úton sem tartották szükségesnek a földbirtok hiteligényeinek kielégítő megoldásáról gondoskodni. Pedig az »azonos« programban mintha efféléről is esne szó. Aztán a program többi része: a szabadságjogok! Ezekből — ha egyébként jól megy a sora — a legtöbb nemzet, a magyar meg pláne, igazán kevéssel beéri; ha csak, legalább azt a keveset, becsületesen mérik ki neki! E jogok időszerűségét ugyanis mindig a kormányzás mikéntje dönti el. Oly egyszerű a kérdés receptje: úgy tessék kormányozni, hogy ne kelljen tartani a választók lelkiállapotától. Gyülekezési, egyesülési és sajtójog, esküdtbíráskodás, a választások tisztaságának védelme, a titkos választás általánosítása, mind, mind benn vannak az egységesek programjában, akárcsak a finom , eledelek a szakácskönyvekben. Olvasni akarod mind e jót! Miért ne!... De főzni, vagy pláne enni is belőlük! Azt már nem! A. Érd be vele, hogy nyílt programpont mindez a sok jó, melyet »elvben« az egységesek is büszkén »hirdetnek«. Csupán a »megvalósításuk« módja és ideje az, ami egyelőre még »titkos«. E téren tehát — teljesen »azonos« program mellett — »a falusi nép régi, kipróbált vezetői« s egyben »a kisgazdatársadalom, hivatott képviselői«, egyszóval: az egységesek is még csak a »hirdetésnél« tartanak. S nem hajlandók magukat az ezen jogok »megvalósítását« sürgető »demagógia eszközéül felhasználtatni«.. Milyen különös valami is a politikai nomenklatúra! Mikor ők hirdetnek — szerintük — »meg nem valósítható« "programpontokat?... az »változatlan hittel és bizakodással« való kitartás az eredeti, régi, szentgáli kisgazdaprogram mellett. De ha mások teszik ugyanezt, bár a megvalósítás becsületes szándékával is, akkor ez már: »politikai önjelöltek révbejutására, irányuló demagógia«! Az nem demagógia, mikor az egységes párt illusztris tagjára (tehát egyre a »hivatott képviselők«, a »régi kipróbált vezetők« könlv sütik rá, hogy anyagilag és szellemileg egy ellenzéki kisgazdaszervezkedést szolgáló hetilap mögött állv a -általa támo£aftott kormány »izgatás« címén lát indokoltnak betiltani. De menten »politikai önjelöltek révbejutási« törekvésévé s »demagógiává« minősül, ha mások mernek ellenzéki kisgazdalapot kiadni, vagy pláne — uram bocsa! — a kisgazdákat Nagyatádi programja mellett szervezni. Nehogy félreértessem, külön is hangsúlyozni kívánom, hogy amiket itt megírtam, gondolatban sem irányulnak az egységes párt ama — hála Istennek szép számú — részének törekvései, érzései és eléggé meg nem becsülhető munkája ellen, akik a párton kívül és belül eddig is férfiasan helytálltak s megtették a falu népe érdekében adott helyzetükben minden tőlük telhetőt, akik nem jártak el — a kisgazdaegység szent nevében s az,agrárjelöltek ellen agitálni, sőt a legkerekebben utasítottak el maguktól minden efajta megbízást. Ezek az egységesek minden tiszteletünket bírták eddig — és változatlan bizalommal és nagyrabecsüléssel" adózunk nekik tovább is. Csupán a hivatkozott lapközla•méhyrrek^dratlanul" ^gr(*Sszív "hangja adta a tollat a kezembe és a netán megötte álló sugalmazókat tartottam szükségesnek a magas lóról egy kissé leszállítani. Azt a pártot ugyanis, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, nem engedhetem sárral megdobálni, különösen olyanoktól, akiknek — mint cikkemben kimutatni bátorkodtam — agrárpolitikai magatartásuk tekintetében éppen elég vaj van a fején. Különösen, amikor programunk — a fennebb felsorolt egész kis differenciáktól eltekintve—egyébként teljesen »azonos«, sőt egyenesen »kisajátítása« az övéknek. Ezt nem is én, hanem ők állapítják meg, a »hivatott képviselők« ... a »régi, kipróbált vezetők«. Különös mégis, hogy — úgy látszik — sehogy sem tudnak örülni annak, ha egy kibontakozni készülő széles gazdatábor hirdeti s szélsőséges törekvésektől mentesen vallja pontosan ugyanazt, ami szerintük msem más, mint a szentgáli régi kisgazdaprogram, amelyet »valtozatkin-hittel , és birakottul vallanak,ma is, ők is a magukénak«, de amelynek,eddig legalább — legtöbb vonatkozásban — pont az ellenkezőjét segittek tani«. Várjon miért" A Bratianu-család Bratianu, Vintilia valt román miniszterelnök temetésén