Pesti Napló, 1934. július (85. évfolyam, 146–171. szám)
1934-07-01 / 146. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ a francia politikára nézve a kisantant barátsága sokkal fontosabb, mint a mienk; ha a kettő között választania kell, feltétlenül az előbbit választja és miután a kisantant mindig abban a táborban lesz, amely szemben áll velünk, Franciaország barátságára sem számíthatunk mindaddig, amíg a francia-német ellentét fennáll és Franciaországnak ebből a szempontból a kisantantra szüksége van. Az utolsó évben különben az is világossá vált, hogy Jugoszlávia és Románia Franciaországot abban a percben cserben hagyná és Németországhoz közeledne, amelyben Franciaország magyar érdekeket kezdene pártolni; még az osztrák Anschlussal is kibékülnének ebben az esetben; csak Csehországnak esnék ez nehezére, amely ország fenyegetett földrajzi fekvése folytán igen nehéz helyzetbe kerülne és Németország vazallusává válna. Ne áltassuk tehát önmagunkat. Európa helyzete ma visszakerült oda, ahol Poincaré idejében volt. Apróbb diverziók után Franciaország szilárdan áll újból a kisantant oldalán; esze ágában sincsen akár Magyarország, de még Olaszország kedvéért sem egyetlenegy szövetségesét sem elejteni. Dunamedencei programja ma is változatlanul Ausztria és Magyarország bekebelezése a Duna-konföderációba, amely úgy gazdasági, mint politikai téren a kisantant vezetése alatt állana. Ebben a helyzetben magyar szempontból a főkérdés az, hogy sikerült-e Velencében Mussolininak Hitlerrel megegyeznie és egy olasz-német külpolitikai kooperációnak az alapjait Ausztria függetlenségének a megóvása mellett leraknia, vagy nem. Ha nem, akkor Európában a francia-kisantant hegemóniának a kizárólagos uralmától kell újból tartanunk, mégpedig sokkal ridegebb formában még, mint eddig; ha igen, úgy előbbutóbb a középeurópai államok együttműködése fog olasz-német vezetés mellett a franciakisantant blokkal szemben kialakulni, amely azon lesz, hogy a francia kisantant-fák az égbe ne nőhessenek. A velencei entrevue eredményeit nem ismerjük még, csak a jövő fogja tehát megmutatni és különösen az ausztriai események, hogy miképpen dőlt el ez a kérdés. Ha Németország és Olaszország között valóban komoly megértés jött létre, amint ez úgy általános európai, mint különösen magyar szempontból is kívánatos lenne, meggyőződésem az, hogy dacára a francia-kisantant szövetségi politika megerősödésének, nem kell túlságosan tartanunk a jövőtől és akkor a fegyverkezési és a rivális szövetségi blokkokon nyugvó régi egyensúlypolitika helyébe idővel mégis a népek méltányos együttműködésének, a népszövetségi gondolatnak a politikája léphet; különösen ha ehez a politikához Anglia nem lesz hűtlen és nem hagyja magát Franciaország által más útra csábíttatni. Ez a veszély, sajnos, tényleg fennáll ma. Anglia a háború óta különben sem tanúsított nagyobb ellenállóképességet a francia politikával szemben, gyakran nem helyeselte útjait, gyakran azt hitte, hogy kiegyenlítő, hogy közvetítő szerepet tölt be, amikor a valóságban nem tett egyebet, mint Pilátusként kezeit mosva asszisztált, amint a francia politika erőszakot erőszakra halmozott fel Európa többi államaival szemben. Az angol politikának az erőtlensége az utolsó tizenöt évben nagymértékben felelős azért, hogy Európa népei ma egy szakadéknak a szélén állanak. Arbiter mundi lehetett volna, és lehetne ma is, gyakran megelégedett azonban a tanácsadó és kritizáló kibic hálátlan szerepével. Európa jövője ma is nagy mértékben attól függ, hogy méri-e végre Anglia egész politikai, gazdasági és morális súlyát, amely ma is mérhetetlenül nagy és döntő erejű lehetne, a maga sajátlagos politikai koncepciója mellett latba vetni, amely a dictated peace-t fokozatosan a negotiated peace-cel kívánná helyettesíteni, amint azt a Times egyik vezércikkében valamikor oly világosan kifejtette. Anglia, sajnos, mindezideig az erélyesebb lépéstől meggyőződése érvényesítése, érdekében tartózkodott, a világ nagy kárára, de most már nem térhet ki a döntés elől. Nem térhet ki azért, mert a további habozással és tétlenséggel a maga felfogásával ellentétes koncepciót segítené véglegesen diadalhoz, amely Európát újból két táborra osztaná ki .Vagy lehet-e kétsége eziránt a leszerelési konferencia kudarca és Barthou keleteurópai és balkáni toborzó útja után? Litvinov úr mefisztói szerepének a sikere Genfben, ahol mindent elkövetett, hogy a francia politika az angol tézisnek engedményeket ne tegyen, és ahol sikerrel tudta e célból a kisantant dioszkurjait, Titulescut és Benest Barthoura uszítani, hogy mikor ez megingani látszott, ettől visszatartassék, hagyhatott-e kétséget abban a tekintetben, hogy ördögi erők vannak működésben abból a célból, hogy Európa népei között az ellentétek lehetőleg kimélyíttessenek és az angol befolyás az európai politikából kiakolbólíttassék. " Vagy lehet-e ez kétséges Barthou balkáni propagandaútja után, ahol a kiengesztelődés olajága helyett francia asszisztencia mellett azzal fenyegették meg azokat, akik egy békés revízióra törekszenek, hogy patakokban fogják ontani a vérüket, ha kísérletet tennének arra, hogy ügyüket Európának erre hivatott fóruma elé vigyék. Valóban, Anglia magatartása ily kritikus időkben döntő súllyal eshet a serpenyőbe, mert hiszen világos, hogy a vele való nyílt szembekerülést szövetségi szerződése dacára még Franciaország sem kockáztathatja meg és így ennek felismerése és az európai viszonyok békésebb irányban való kialakítása érdekében való kihasználása csak Angliától függ. De mé£ abban az esetben, ha Anglia eddigi habozó politikáját tovább folytatná és erélyesebb fellépésre a népszövetségi politika megmentése érdekében magát elhatározni nem tudná, sincs még ok arra, hogy Európában ma háborús veszélyről beszéljünk és a harangok félrevezessenek. Az igaz, hogy a francia szövetségi blokk megerősödött, az is igaz, hogy a franciakisantant szövetség szilárdabb, mint valaha és hogy a kelet paktumok és a Balkán-paktum ezt a szövetségi blokkot akcióképesebbé és ennélfogva agresszívebbé tették, mint amilyen eddig volt. De nem hiányoznak az európai politikában oly momentumok sem, amelyek viszont ellenkező hatást fejtenek ki. Elég, ha e tekintetben arra mutatok reá, hogy Lengyelország, ha formailag nem is távolodott elvéttől a blokktól, de lélekben mindenesetre mégis távolabb áll tőle ma, mint eddig. A keleti paktum, valamint a Balkán-paktumnak a jelentőségét pedig sokan teljesen félreismerik nálunk és annak értékét a francia-kisantant bloikk szempontjából nagymértékben túlbecsülik. Sokan "azt hiszik nálunk, hogy most már egy egész világnak a fegyveres koalíciója áll a legyőzött országokkal szemben és a muszkahtenger francia vezetés mellett megint Közép-Európa, megrohanására készül, holott ez teljesen téves értelmezése a helyzetnek. A viszony egyfelől Franciaország és szövetségesei, másfelől Oroszország között ugyanis a keleti paktumok révén korántsem ugyanaz, mint volt a viszony köztük a háború előtt vagy a háború alatt. Oroszország e megegyezések révén elsősorban a hátát kívánta fedezni arra az esetre, ha Kelet-Szibéria birtokáért Japánnal komoly összeütközésre kerülne a sor. A keleti paktumnak orosz szempontból nem az a jelentősége tehát, mint volt a világháború előtti szövetségének, Franciaországgal, amikor Oroszország Európában agresszív célokat követett és az osztrákmagyar birodalom feldarabolását tűzte volt ki célul, hogy határait nyugat-délnyugati irányban osztrák-magyar területen és a Balkánon előre tolhassa. Ma, amikor ilyen céljai egyelőre nincsenek Európában, esze ágában sem állhat, hogy katonái az európai csatamezőkön tisztán francia, román vagy más idegen érdekekért vérezzenek. Ha pedig mégis volnának ily céljai, vagy újból felélednének Oroszország agresszív törekvései Európában, úgy ezeket, csakis Franciaország mai szövetségeseinek, Lengyelországnak és Romániának a rovására vihetné keresztül, amely országok nagyobb orosz területeknek jutottak a birtokába, és akkor nem ezekkel az államokkal, hanem a mögöttük fekvő Németországgal és velünk keresné a szövetséget. Ebből nyilvánvaló tehát, hogy a francia szövetségi blokk az Oroszországgal kötött megegyezések révén teszyveres támogatásra orosz részről alig számíthat, hanem csakis arra, hogy egy németfrancia összeütközés esetén Oroszország nem fogja Franciaország szövetségeseit hátbatámadni. Oroszország e réren viszont biztosítva van arról, hogy egy orosz-japán háború esetén európai szomszédai nem törnek be Ukrajnába és sem vetik fel az ukrán kérdést, amint ez a veszély a háború után Oroszországot éveken keresztül tényleg fenyegethette. Akárhogyan is alakíttassanak tehát át ezek a szóbanforgó paktumol, a közeljövőben semlegességi szerződéseknél nagyobb értékkel a francia kisantant katonai politikájának szempontjából bírni alig fognak; diplomáciai szempontból az a hatásuk mindenesetre meglesz azonban, hogy a francia kisantant blokk Genfben stb., a szovjetdiplomácia támogatását fogja többé-kell végóbá élvezni. Ésígy nem jelent katonai erőgyarapodást a Balkán-paktum sem a kisantantra nézve. Jugoszláviát és Romániát védi az a megegyezés, ha máshol lennének elfoglalva, egy esetleges bolgár, albán támadással szemben, akiknek hátát viszont Török- és Görögország fenyegetné ilyen esetben. De Török- vagy Görögország aktív katonai közreműködésére a Balkán-paktumból kifolyólag más államokkal szemben se Jugoszlávia, se Románia nem számíthat. A francia blokk szempontjából az értéketehát annyi, hogy egy francia-német háború esetén például Jugoszlávia és Románia szabad mozgását biztosítaná Franciaország megsegítése érdekében. Mindenesetre mindkét szerződés a francia diplomácia rendkívüli ügyességét dicséri; új katonai, szövetségeseket azonban Franciaországnak ezek a szerződések nem szereztek, har nent, a kisantantnak, az eddiginél szabadabb mozgását tették lehetővé és ez akcióképesebbé vált, amennyiben tudniillik ezeknek az államoknak belpolitikai helyzete ezt egyáltalán lehetővé teszi, mert hiszen a belső züllést és gyengeséget semmiféle nemzetközi garanciákkal pótolni vagy kiegyenlíteni nem lehet, holott ez a körülmény minden számvetést adott esetben halomra dönthet. A francia diplomácia éber figyelme azonban, úgy látszik, erre is kiterjedt. Barthou kijelentései, amelyeket Belgrádban a jugoszláv nemzeti egység törhetetlen fenntartásának a szükségéről tett, viszont az, hogy a kisantantáriántoiat lakó különféle népfajok kibékülésének a szükségéről egy szóval sem emlékezett meg, sőt az az uszító hang, amelyen Bukarestben Magyarországról nyilatkozni jónak látta, azt valószínűsíti, hogy a kisantantállamok francia segédlet mellett új irtó hadjáratra készülnek magyar kisebbségeik és az uralmurk alá került más nemzetiségek ellen, hogy ezen a réven minden belső mozgolódás elfojtása ét és az elérhetetlennek látszó komoly belső konszolidációt legalább a temető csendjével helyettesítsék. Mindezen részletekből a francia-kisantan politika új rendszere bontakozik ki. A kormányon levő francia államférfiak ezt az egészolitikai rendszer francia biztonsági politikának keresztelték el. És valóban lehet is, , úgy tetszik, annak nevezni, mert biztonsági mát jobban, mint avval biztosítani, semmire sem tudom, ha mindenkit, aki valamike utamba kerülhetne, kézen-lábon láncraverő és melléje megbízható fegyveres őrt állító. Lehet ezt a politikai rendszert a béke megorganizálásának is nevezni, mert hiszen az erősített módszerrel azt feltétlenül el lehet éri hogy az, akit először lealáztam és tönkretettem és azután láncokba vertem, nem békétlenkedhetik többé. Csak egynek nem keresztelhetem el ezt a rendszert, nem nevezhetem a népek közti kölcsönös megértést és együttműködést szolgáló politika rendszerének, mert annak homlokegyenest az ellenkezője. Ez a poltika a valóságban nem céloz egyebet, mint legyőzöttek teljes bekerítését, lealázó egyet letlenségben és függőségben való tartását; " a politika nem egyéb, mint arra való törekvő hogy egy hatalmi csoport a maga önző akaratát "egy egész kontinensnek feldiktálja és felette hegemóniát gyakoroljon. Ez a politika végeredményben nem egyéb, mint háborús politika, mert hiszen nagyon kevés belátás szülséges annak a felismeréséhez, hogy a politiki és katonai hatalommal való állandó visszaélő a hatalom ellen való lázadást készíti elő és fanatikus gyűlöletnek, a kérlelhetlen megtolási vágyának a mérges csiráit hinti el, amivek előbb-utóbb katasztrofális kirobbanásba kell hogy vezessenek. Hogy ez a politika, amely a béke rendi, nem az igazságra, hanem tisztán a katonai . 1944 július 1 1