Pesti Napló, 1936. március (87. évfolyam, 51–75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
// Vasárnapi szám — Ára 32 fillér Budapest, 1936 87. évfolyam 51. szám Vasárnap, március 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL« VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon : 455 - 50-161 57-1* 464—18. 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, elötlz®»tési-, utazási- és könyvosztály» VII., Erzsébet körút 18- 20. Szerkesztőség Bécsben« L. Kohlmarkt 7-ELŐFIZETÉSI ARAKÍ Egy hóra 4.5 pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szamara Budapesten, vidéken és a Pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér __ üssepfaleszövetségek A Pesti Napló számára írta: LLOYD GEORGE Európa nemzetei lázasan készülődnek a háború öngyilkosságára. Egyre fokozzák fegyverkezésüket és új szövetségeseket keresnek, hogy készen állhassanak az eszeveszett öldöklésre. Semmi bölcs érvelés, semmi egészséges meggondolás nem téríti el őket — a látszat szerint — a halál útjáról. Akik sürgetik ennek a végzetes utazásnak a tempóját, azok a hazafiak. Akik megálljt kiáltanak és meggondolásra intenek, azok reménytelen bolondoknak számítanak. A legutolsó világháború óta állandóan érezhetőek voltak bizonyos aggodalmak egy még borzalmasabb pusztítás miatt. Az utóbbi években állandóan a háború réméről suttogtak. Most azonban a suttogások harsány lármává hangosodtak. Az államférfiak mindenütt sápadt arccal, határozatlan kézzel ülnek dolgozószobáikban, reménytelenül néznek a fenyegető csapás elé és úgy látszik, nem tudják felmutatni azt a bátorságot, előrelátást és államférfiúi bölcsességet, amivel szét lehetne tépni a fojtogató gyanú és a kölcsönös bizalmatlanság pókhálóját, mely minden nemzetközi vonatkozásban szövődött. Az államférfiaknak tudniok kell, hogy milyen veszélyek fenyegetnek, de ahelyett, hogy az egyetlen lépést tennék meg, amely a veszélyeket elháríthatja, buzgón fokozzák azokat, ágyúkat, tankokat halmoznak fel és sebtében szövetségeket igyekeznek kötni, melyek nem a kölcsönös bizalomra, hanem a közös félelemre épülnek. Eden, a fiatal miniszter, aki gyors léptekkel jutott fel az angol kormány legkiemelkedőbb csúcsára, a népszövetségi békepaktum létrafokain át, az óriási angol fegyverkezési programot tette meg legutóbbi határozatlan parlamenti beszéde egyetlen határozott pontjává. Már alig tudom figyelemmel kísérni azt az egyre növekvő iramot, melyben a nemzetek a háború felé rohannak. Tíz év telt el a locarnói szerződés aláírása óta. A szerződéseknek az volt a céljuk, hogy megnyissák az utat a nemzetközi lefegyverzés felé. Ez alatt a tíz év alatt a világ fegyverkezési költsége nagyjából megkétszereződött. Az idén valószínűleg meg fog háromszorozódni. 1928-ban minden civilizált vagy félcivilizált ország elfogadta a Kellogg-paktumot, melyben kötelezték magukat arra, hogy elvetik a háborút, mint a nemzeti politika eszközét. Azóta a fegyverkezési költségek még erősebben fokozódtak. A háború pokla felé vezető út gyakran jószándékokkal van kikövezve. A locarnói szerződést és a Kellogg-paktumot valamikor a békéhez vezető út mérföldköveinek tartották, most pedig ezekből kövezik ki a háborúhoz vezető utat. A paktumok aláíróinak félénksége és őszinteségük hiánya felelős jórészt azért, hogy ilyen katasztrofálisan megváltozott az emberiség magatartása. A Népszövetség összes tagállamai tagságuk révén kötelezettséget vállaltak arra, hogy nyomban segítségére sietnek annak a társálamnak, mely támadásnak esett áldozatul. De a kisujjukat sem mozdították meg, amikor Kínát megtámadta Japán és elkésett, habozó, jelentéktelen szankciók eredménytelenek maradtak, amikor Olaszország megtámadta Abesszíniát. Mindez megrendítette a világ bizalmát abban, hogy a népszövetségi alkotmány biztosítani tudja a békét. Ennek következtében a kormányok most ismét nyíltan vagy titokban szövetségeseket keresnek, akiket a közös félelem fűzne hozzájuk bizonyos ellenségek ellen. Ezért olyan nagy a veszély. Minden ilyen szövetség végeredményben valamilyen gyanúsnak tartott ellenség ellen irányul, ha nem is nyíltan, és ezzel fokozza a nemzetközi nyugtalanságot és rosszakaratot és végeredményben elősegíti azt a veszélyt, melynek elhárítására létrejött. A legutóbb kötött szövetség a konzervatív Franciaország, és a kommunista, Oroszország között riasztó tünete a növekvő kétségbeesésnek. Amikor a francia köztársaság az 1870-es megalázó vereség után leroskadt a győzelmes Németország előtt, menedéket keresett az akkori legnagyobb és legkíméletlenebb önkényuralmi állam, a cári Oroszország szárnyai alatt. A történelem baljóslatúan ismétlődik meg Franciaországban. A francia tulajdonképpen parasztok nemzete, akiknek földjük van, akik megtakarított filléreiket gondosan eldugják a ház egy zugába vagy óvatosan befektetik járadékpapírokba. A franciák tulajdonképpen szerényigényű kistőkés nemzet. Mélyen tisztelik a magántulajdont, ők lesznek a legutolsók, akiket a kommunizmus tanításai magukkal ragadhatnának. Már több védőoltást kaptak ez ellen. Amikor utoljára támadta meg őket a kommunizmus 1871-ben, halomra lőtték Párizs utcáin. A »burzsoázia« szó Franciaország ajándéka a világnak. Mégis, Franciaország most szövetséget kötött a világ legnagyobb kommunista országával, azzal az országgal, amely elvi alapon eltörölte a magántulajdont és megtagadta az állam régi kölcsöneinek kifizetését. Képtelenség volna feltételezni, hogy az orosz-francia szövetség a jóakaratnak s a két ország közös szempontjainak eredménye. Ez tulajdonképpen tűzbiztosítás, melyet Franciaország köt a rettegett német gyújtogatás esetére és melyet egy kommunista kormány írt alá. Eden alsóházi beszédének legbiztatóbb része nem az volt, amely megismételte, hogy hisz a kollektív biztonsági rendszerben, hanem amely határozottan kijelentette, hogy Angliának nincs szándéka résztvenni Németország bekerítésében. Ez mindenesetre biztató, ha ehhez is tartjuk magunkat. De milyen nagy ez a »ha!« Németország viszont nem kevésbé különös megegyezésre jutott Lengyelországgal: azzal az országgal, amely iránt a háború után nyílt gyűlöletet táplált, mert elszakította tőle a német birodalom néhány legértékesebb tartományát és állandóan zavarta a bosszantó lengyel korridorral. Ezenkívül faji ellenszenv is erősítette ezt a hangulatot. És most, a látszólag engesztelhetetlenül gyűlölködő országok, úgy látszik, csodálatosan bevált megegyezésre jutottak, hogy együttműködjenek, esetleges európai bonyodalmak esetén. Ezek a nagy kombinációk, a francia-orosz és a német-lengyel, most sürgősen további szövetségeseket keresnek a Balkánon és Délkelet-Európában. És mindketten be akarnák vonni Angliát a maguk fenyegető és ellenségeskedő körébe. Franciaország a maga baráti kapcsolatát a kisantanttal akarja megerősíteni. Németországnak megvan a kilátása, hogy sikerül megnyernie Jugoszlávia barátságos semlegességét és egykori szövetségeseinek, Magyarországnak és Bulgáriának aktív támogatását. Románia már nem viseltetik ellenségesen Németországgal szemben, mert fél vörös szomszédjától, Oroszországtól. Az európai diplomácia mindent megtesz, hogy sikerüljön ismét vészesen felfegyverzett vetélkedő táborokra szabdalnia a kontinenst és visszaállítani azt a végzetes állapotot, melyből annak idején a szerajevói pisztolylövés kiváltotta a világról szóló robbanást. Mi az oka ennek az őrültségnek? Rendszerint két okot szoktak felhozni: az egyik az, hogy ezek az európai csoportosulások tisztára védekező jellegűek, hogy csak az európai béke biztosítása a céljuk. Ezt az értelmezést adják az egyes csoportok a működésüknek. A másik magyarázatot ellenfeleik műkö-déséhez fűzik. A vetélytárs-csoportoktól azt meggyimadástól retteg és attól tart, hogy Németország keleti szövetségeseinek az a célja, hogy hátulról fedezzék, ha végre megindul nyugat felé. Oroszország arra gyanakszik, hogy Németország és Lengyelország sóváran néznek Fehér-Oroszorság és Ukrajna felé. Németország viszont arról van meggyőződve, hogy a francia-orosz szövetség be akarja őt keríteni, lehetetlenné akarja tenni és meg akarja ragadni az alkalmát, hogy összetörje őt. Az igazság valószínűleg valahol a közepén van. Nem kétséges, hogy mindegyik szövetségi csoport őszintén meg akarja szervezni a maga védelmét és nem mutatja a támadó szándék tudatos jeleit. A kölcsönös gyanú és ellenségeskedés azonban olyan iramban fejlődik, hogy ha nem történik valami, ami lerombolja a válaszfalakat és lehetővé teszi a jobb megértést, akkor nemsokára ki kell robbanni a konfliktusnak. Fokozza a helyzet képtelenségét, hogy nem akad ma Európában egyetlen ország, melyben a lakosság többsége igazán akarná a háborút. A dagályos szóáradatok ellenére is szenvedélyesen vágynak a békére az egyszerű polgárok, még azokban az országokban is, melyekről azt lehetne gondolni, hogy elsőnek vetnék bele magukat a háborúba. Tragikussá teszi a helyzetet az, hogy éppen a béke szenvedélyes akarását használják fel tisztességtelen módon arra, hogy a háború szekerét tolja. Az emberek nagy része, kivétel nélkül minden országban, békésen szeretné leélni az életét, megművelni a földjét és eltartani családját. Egyáltalában nem vágynak arra, hogy rohamra induljanak és megöljék a szomszédos állam fiatal embereit. Az államférfiak viszont tehetetlenül és végzetszerűen csúsznak le a lejtőn, amelyen zord végső katasztrófába sodorják népeiket. Van még annyi belátás az államférfiainkban, hogy leüljenek a konferencia asztala mellé és nyíltan elmondják panaszaikat? Ezeket a bajokat vérontás nélkül meg lehetne oldani, annnál is inkább, mert a vérontás nem oldhatja meg őket. Ehelyett azonban Európa, Ázsia és Amerika egyre nagyobb tömegben gyártja az óriási arányú embermészárlás fegyvereit. (Caprright by Pesti Napló ted Panthsos Service.)