Pesti Napló, 1937. február (88. évfolyam, 26–48. szám)
1937-02-02 / 26. szám
JCutlis PESTI NAPLÓ 1937 február 2 AZ EST egyhetes síkirándulása 1937 február 1-2, Körmöcbányára 1937 február 14-31. Az egyhetes utazás részvételi díja 89 pengő, mely összegben a fűtött luxusautocarokon való oda-vissza utazás, teljes ellátás és lakás, valamint összes adók és borravalók foglaltatnak. Lakás és ellátás az 1300 m magasan fekvő SKALKA sportszállóban, amelynek teljesen modern berendezése, utasaink legnagyobb kényelmét biztosítja. Kirándulásiunkat a Magyar Nemzeti Bank 569. sz. engedélye alapján indítjuk. Jelentkezés és felvilágosítás Az Est Utazási és Nenetjegyirodájában, Emébet körút 18-20 Juhász Andor magyar középosztály felelősségéről Wekerle-serlegbeszéd az Országos Kaszinó lakomáján (Saját tudósítónktól.) Vasárnap tartotta közgyűlését az Országos Kaszinó. Gróf Teleki Pál igazgatót közfelkiáltással újabb három évre megválasztották. A választmány rendes tagjai Bálás Béla, Bálás Károly, Balogh Elemér, Bernát István, Degré Miklós, Dömötör László, Folkusházy Lajos, Kesztessy Ferenc, Ghyczy Dénes, Haller Károly, Horánszky Gyula, Juhász Andor, Lázár László, Oszroluczky Miklós, Perczell György, báró Pongrácz Jenő, Preszly Elemér, Rauscher Aurél, Szabolcska Mihály és Újhelyi Andor lettek. Póttagok: Farksfalvi Farkas Géza, Ferenczy Tibor, Lamotte Károly, Melzer István és Posch Gyula. A számvizsgálóbizottság tagjai: Weszely Gyula, Mosen Rudolf és vitéz Bathó János. A közgyűlést követő lakomán dr. Juhász Andor, a királyi kúria nyugalmazott elnöke mondta a Wekerle-serlegbeszédet a magyar középosztály felelősségéről. — Újabban nemzeti életünk minden betegségi tünetéért a középosztályt szokás felelősségre vonni és pedig nemcsak kortesbeszédek keretében, hanem a tudományos irodalomban is. Az egyik támadó cikk szerzője előrebocsátva a középosztály összetételében bekövetkezett tagadhatatlan változást, kiemeli, hogy amint a Deák Ferenc-féle művelt birtokosok befolyása mindinkább csökkent, azzal együtt csökkent ennek az uralkodó osztálynak politikai érzéke is. Hiszen — úgymond — másként nem volna megérthető, hogy miért nem nézett szemébe ez a középosztály a nemzeti élet nagy problémáinak: a választójognak, a földkérdésnek és a nemzetiségi kérdésnek. Szerinte Trianon csak részben hozott más problémákat, de a középosztály, amely a választójog újabb szabályozásával kantélák címén újból biztosítaná magának a hatalmat, sem a régieket, sem az újakat nem oldotta meg. Felemlíti a cikk írója az elszakítottmagyarság dolgát is és bizonyosnak mondja, hogy a leszakadt magyarság és az itteni közötti űrt a hazai középosztály rovására kell írni, amely e téren naprólnapra mellőzi a reális szükségleteket, most is gyártja a revíziós és egyéb reményeket és olyan mesék és ábrándok világában él, amelyek naívságuk miatt a nyomdafestéket sem bírják el. Mielőtt a nép vezető rétegét olyan szigorú megítélésben részesítenék, mérlegelni kellett volna annak az osztálynak eddigi sorsát, szerepét és érdemeit. Nem nyúlva vissza a távolabbi történelmi időkbe, csupán 1848-at említem fel, amikor a magyar középosztály, akkor még nemesi rend, kivételes példaadással önmaga mondott le rendi kiváltságairól. Ezt követően az orosz segítséggel levert szabadságharc után végigszenvedte középosztályunk erkölcsileg és anyagilag a mintegy kétévtizedes alkotmányellenes uralom kínszenvedéseit, hűségesen kitartva a nemzeti eszme mellett. Újabban a világháború, az összeomlás, a forradalmak, hazánk kirablása és feldarabolása, a rekonstrukció idejében pedig a földbirtokrendezés, pénzünknek, az állami értékpapíroknak, különösen a hadikölcsönkötvényeknek elértéktelenedése, a tisztviselői illetmények és nyugdíjak ismételt leszállítása stb. követelt középosztályunktól a teljes összeroppanás meggátlása érdekében súlyos áldozatokat. Mindezt figyelembe kell venni akkor, amikor a magyar művelt középosztály nemzetfenntartó jelentőségét bírálat tárgyává tesszük. A középosztály javára kell elkönyvelni, hogy világszerte sehol sincs olyan nyugalom és rend, mint, nálunk. Ezt a külföld is honorálja. A magyar intelligencia látja el túlnyomóan a törvényhozást, az állami és az autonóm közigazgatást, az igazságszolgáttatást, a katonai és rendőri hatalom irányítását, az ő középen van a magyar tudomány, művészet, a sajó és nagy-, részt az ipar és kereskedelem is. Hogy Magyarország a katasztrófák véget nem érő láncolata után egy, talán és különösen mint nemzeti állam létezik, — nem vonva kétségbe társadalmunk valamennyi osztályának jelentőségét és érdemeit — elsősorban mégis a közposztály áldozatkészségének és kitartásának köszönhető. — Legérzékenyebb!?« érintett engem, felvidéki születésü magyar embert, a középosztály elleni támadásoknak az illuzionizmust ostorozó rész. A magyar középosztály hazafias érzésű tagjaiban tagadhatatlanul él Magyarország feltámadásának kiolthatatlan reménye. Várjon ez-e az oly sokszor kifogásolt illuzionizmust Ezt a nemzeti eszményt öljük ki a magyarság lelkéből! A magyar anya ne a Nemzeti Hiszekegyre, hanem a mai geográfia tisztletére oktassa gyermekét! Bizonyára mindnyájan elismerjük, hogzy egyelőre raboskodó véreink sorsának megjavítására és szenvedésének megszüntetésére kellene minden erőnket egyesíteni és hogy e részben nem lehetünk megelégedve azzal, ami eddigelé történt. A fennálló rendkívüli nehézségeket áthidaló gyakorlati lehetőségeket kellene kimunkálni és nem a magyar lelkek legszentebb érzésének néha naiv megnyilatkozásait nyomdafestéket nem tiltó algiságoknak bélyegezni. Ne bántsuk ezt a mi ezer gonddal, bajjal küzdő középosztályunkat. Ne bántsuk ezt a középosztályt, de örüljünk annak, hogy bár erejében megfogyatkozva, még létezik s megapadt realitásai helyett ideáljaiból merít erőt és bátorságot. ----•. .«• t GÉZA Jr Rány | ÉSDUSAN * Irta: Hunyady Sándor Irinának nem volt külön hálószobája. Asszonyi szenvedélye, hogy rendezkedjék és díszítsen, csak a kertben nyilvánulhatott meg. Csináltathatott üvegházat virágoknak, gyümölcsöknek, korai főzelékeknek. Hozathatott Londonból angol virágmagokat, ültethetett a kastély frontja előtt óriási gruppot, vásárolhatott drága kerti bútorokat a parkba. De a ház belső szerkezete nem tűrt semmiféle lényeges változtatást. A falakról nem lehetett eltávolítani a fényképről nagyított, naiv krétarajzokat; az »ősök« képei voltak. Nem illett volna a szűk, régimódi ágyakat kicserélni. Mindenik ágy híres volt róla, hogy született vagy meghalt benne valaki. Majd mindenik szobában volt varrógép, de ágy bizonyosan legalább egy, néha három. Az egyik vendégszoba Milicáéké volt, a másik a szenttamási, a harmadik az óbecsei, a negyedik a begrádi rokonoké. A sifonok teli voltak ruhával, amiket a vendégek csak úgy otthagytak, egyik nyártól a másikig. Nyáron mindig volt egy-két-három lakóvendég. Különös alkalmakkor pedig összegyűlt Feketenádason az egész Valiszavljevics-család. Voltak vagy ötvenen. Ilyenkor kellett minden szoba, minden ágy, minden díván. Még a padláson is háltak atyafiak, sőt a parkban is a fatörzsek közé aggatott hálós hintaágyakban. Nem lehetett segíteni e patriarkális állapoton. Még a bútorok is kicserélhetetlenek voltak. Irina érezte, hogyha modernizálná vagy fényűzőbbé tenné a berendezést, fölidézné vele a férje egész családjának haragját. Fejére vonná azt a megrovást, hogy tékozló, pazarol a máséból. Talán még azzal is meggyanúsítanák, hogy erkölcstelen titokban. Hiszen voltak a famíliában olyan nénik, akik ingerülten kifogásolták, hogy két fürdőszoba van a kastélyban, a kádak újak, a fal csempézett. Minek az ilyesmi falun? Télen kész meghűlés fürödni. Nyáron meg ott a Ferenc-csatorna egy negyedóra kocsin. Olyan volt a ház belül, mint egy tízszeresére növesztett tanítói lak, jómódú vidéken, ahol sok járandósága meg gazdag felesége van a tanítónak. De ha az ember jobban körülnézett, mind márt megláthatta a polgári egyszerűség rétege alatt a nagy vagyont. A végtelenül pedáns tisztaság költséges fényűzés lehet ekkora házban. Sok cseléd kell ahhoz, hogy mindennap kitakarítsanak enynyi szobát akkor is, ha lakik bennük valaki, akkor is, ha üresen állnak. A rengeteg pehely a párnákban és dunyhákban, a végtelenül sok finom vászonnemű. Egy mezővárost ki lehetett volna stafírozni a kastély lepedőiből és ciháiból. A spájz határtalan bősége. Liszt, bab, lencse, borsó zsákokban. Óriási ládákban kávé és cukor. Zsír roppant bödönökben. Egész tábla szalonnák, hatalmas sonkák. Ezer üveg lekvár meg befőtt. És a hazai dolgok mellett drága konzervek. Ananász, lazac, kaviár. Egész raktár francia pezsgő és francia likőr a pincében. Dusán szerette a nagyszabású bevásárlásokat. Egyszerre tízezer trabukót vett Újvidéken. Legyen otthon szivar. A fürdőszobában pedig szalmafonatú, húszliteres demionban állott a 4711-es otkolon. Jó, ha van abból is elég, csak fölmegy közben az ára. Azon a napon, amikor a huszárok megjelentek Feketenádason, a kastély terraszáról nézte a bevonulást Dusán. Mellette állt a felesége meg a nénje, Milica, a papné, aki özvegy lett közben és a nénjének a leánya, Danica. Danica húszéves, elegáns kis hölgy volt. Olyan civilizált, mint akármelyik tenniszező, dzsentri kisasszony. Neki is fekete haja, fekete szeme volt. Csak a bőre volt fehér, de olyan gyanúsan fehér, ahogy látszott rajta, ha nem vigyázna magára örökösen, egy óra alatt indiánná barnulna a napon az ősi hajlamtól. A szeme csillogott, finom, kis orra szinte megmozdult a lelkesedéstől, ahogy a katonaszagot szimatolta a levegőben. Hozzánk szállnak a tisztek?, — kérdezte olyan hangon a nagybátyját, hogy, benne volt, táncot érez, nótát, flörtöt, mulatást. A derekában megmozdult minden ideg. — Nem szállnak hozzánk! — mondta komoran Dusán. — Miért ? — kérdezte csalódottan a lány. A foga egy parányit előreállt, az ajka, amely sötétpiros volt, duzzadt, mintha méh csípte volna meg, kissé kinyílt. Nemcsak a hangjával kérdezett, a szája formájával is, nyulacska. — Nem vagyunk elég előkelőek nekik! — dörmögte Dusán. Milica megsértődött, Irina nevetett: »hála Istennek, ha idejönnének, nem tudnék miattuk délig pongyolában járni, napkúrát tartani lent a parkban«. — Szerbek vagyunk! — folytatta Dusán zordonan a kesergést. Mintha le akarná szögezni az állapotukat, amelyre büszke is, de amelyért büntetést kell fizetni, különböző megalázó alakban. Nem volt igaza. A dolog úgy állt, hogy amikor az ezred kibocsátotta a rajt, gondosan megbeszélték a kvártélykérdést. Az Őrnagynak pontos helyzetjelentése volt Feketenádasról. Hogy ki az a Valiszavljevics Dusán és milyen a háza? Az ezredes végighallgatta az őrnagy referátumát, aztán elgondolkozva nézett a cigarettája füstjébe. »Persze, hogy a legtermészetesebb dolog lenne hozzája szállni. A kastély a legkényelmesebb, abban van a legtöbb férőhely. De várjon szívesen látná-e Valiszavljevics a fiúkat? Esetleg megsértődne. Azt hihetné, hogy bosszantani akarjuk a nemzetisége miatt!« Jankovics hadnagy, aki bunyevác fiú volt, illő tisztelettel megjegyezte, hogy ezt kizártnak tartja. Ismeri hírből a szóbanforgó urat. Nem olyan ember, aki megharagudna ezért. Az őrnagy azt indítványozta, hogy csak vonuljon ki a csapat. Ráér határozni a századparancsnok, ha majd tisztában lesz a dörgéssel. Az ezredes azonban nohány katona volt. Nincsen »majd aztán«, dönteni kell előre. Meg is történt a beosztás: három úr a főbírónál, kettő a jegyzőnél. Minél rosszabb lesz az ügy, annál jobb. Lehet, hogy két hét múlva már a fronton áll a századi Legalább kap valami átmenetet, az itthoni puhaság utánt. (Folytatása következik