Soproni Napló, 1909. január-március (13. évfolyam, 1-73. szám)
1909-01-01 / 1. szám
XIII. évfolyam. fél évre 20 K, félévre 10 K, negyedévre 5 K. M. k. postatakarékp. szám és clearing-forgalom 17195. JTási KönyvjN 19. péntek, január 1. 1. szám. s a PRO- Soproni Napló POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: RÁBEL LÁSZLÓ. Szerkesztőség és kiadóhivatal Várkerület 72. IL Távbeszélő: Szerkesztőség 202. — Kiadóhivatal V. a. Ujesztendő. Sopron, december 81. A mindennapos küzdelmek forgatagában ime határkőhöz érkeztünk! Itt az ujesztendő. E nevezetes fordulónál mindig megállapodunk; száot vetünk a múlttal és a jövendővel. És elgondolkodunk emberi rendeltetésünk felett. Megbékülünk a múlttal és várjuk a jövendőt, amelyet a remény, ez a csodálatos tündér, mindig a legszebb színekkel állít elénk Bárhányszor csalódjunk, a remény mindig megmarad hű társunknak és elkísér bennünket életünk kanyargós útjain. Boldogtalan csak az, akinek már reményei sincsenek, a ki hajótöröttnél is kétségbeesettebben ül ábrándjainak romjai felett. Az egyén elvesztheti reményét, a jövőben való bizodalmát, de egy nemzet soha nem mondhat le a jövőjéről. Mert amely nemzet közérzését nem táplálja többé a jövendőjébe vetett hit, annak megáshatják a sírját. Annak nincs többé joga a léthez, nincs akarata, nincs ereje, nincs hivatása Ne adja az Isten, hogy valaha ez a csüggetegség vegyen erőt a magyar népen. A mi fajunknak voltak nagy válságai, akárhányszor hajszálon függött a léte, de soha nem esett kétségbe, mert bízott abban, hogy van magasabb rendeltetése ezen a földön; van avatása, melyet míg be nem töltött, nem pusztulhat el nyomorultan. Ez a hit mentette meg fajunkat nem egyszer az enyészettől. Most nincsenek válságos napok, amelyek szomorúsággal tölthetnének el bennünket. De azért nem sok bizodalommal tekintünk a közeli jövőbe. Valami sötét aggodalomféle nem engedi, hogy kedvünk szerint örülhessünk az elkövetkezendő új esztendőnek. Valami gyanús felhő borong a mi szemhatárunkon és nem tudjuk, nem rejt-e vihart a méhében? Az bizonyos, hogy nagy elhatározások előestéjén állunk. Minden józanságunkra, okosságunkra,előrelátásunkra van szükség, hogy megtaláljuk azt az ösvényt, amely bennünket a biztos révbe vezet. Alig három éve hogy ezt az utat keresvén végzetes válságok sodrába jutottunk. Talán még most sem heverhettük ki az akkor szenvedett veszteségeket. Nem akarunk újabb izgalmakat, de nem is mondhatunk le önálló nemzeti létünk feltételeiről, még a béke kedvéért sem. Azok a kérdések, amelyek akkor lángba borították a nemzetet, ismét kísértenek és nagy higgadtságra lesz szükségünk, hogy kockára ne dobjuk eddig szerzett javainkat. A magyarok Istene talán majd velünk lesz most is és megmutatja, mely utat kelljen választanunk, hogy jogaink se csorbuljanak, meg a béke műve se boruljon fel. Az bizonyos, hogy nagyon sok áldozatot követelnek tőlünk. Hogy ez áldozatok fejében ne legyen még annyi jogunk se, hogy a hadseregben és államunk külső képviseletében a magyar nemzeti jellegnek kifejezést adjunk, ez olyan kívánság, amelynek egy önérzetes nemzet se tehetne eleget. Legfeljebb olyan nemzet, amelynek már nincsen remélni valója, amely már leszámolt az élettel, melyből végleg kihalt a lelkesedés tüze, az akarat energiája, a cselekvés ösztöne. A magyar nemzet azonban tele van az élet vágyával, az alkotás duzzadó erejével, egy nagy múlt dicsőségének tudatával, jövőjének délibábos képeivel. Nem mondhat le tehát nemzeti Ahogy régente volt. (Egy öreg lelkész emlékeiből.) — A „Soproni Napló“ eredeti tárcája. — 1. Mikor búcsúra invitáltak. Az Isten nyugtassa M. lelkész-társamat éls bocsássa meg, ha legjobb akarattal se mondhatom róla, hogy valami splendid, gavallér ember volt! Negyven év előtt persze ismeretlen volt a mai nemzedék esztelen fényűzése, de már akkor is találkozott kényelem-, tisztaság- és elegancia-kedvelő pap, aki nem jelentette ki életprincipiuma gyanánt, hogy káplánkori felöltőjének egy ember-öltőt ki kell szolgálni, et si fractus illabatur orbis . . . M. kollégám és jó szomszédom azonban se külsejére, értve ez alatt ruházkodását, se belsejére— értve ez alatt a táplálkozását — nem adott semmit. Sőt fösvény emberek szokása szerint, mindjárt a guta kerülgette,, ha másoknál ellenkező életfelfogást tapasztalt. Már jó tíz éve éltünk békés szomszédságban, midőn egyszer — egyetlen egyszer! — eszébe jutott, hogy a búcsújára meghívjon. No, mondok, az aloé virág is csak minden száz évben egyszer virágzik; a kés búcsút most megtapasztalom, ki tudja, élünk-e újabb tíz évig? Péter és Pál napja volt, korán lemiséztem és csendesen átballagtam K.-re, hiszen csak tíz perc tőlünk! A hívek már egybegyűltek a templomban, köztük rengeteg idegen, mert a K.-beliek messze híresek páratlan vendégszeretetekről. Jó öreg M. föllépkedett a szószékre, szétnézett az ájtatos hallgatóságon s valószínűleg azért, mivel aránytalanul sok idegen arcot pillantott meg, egyszerre csúnya haragra lobbant. Elfeledte alkalmi prédikációjának bekezdését, és a fösvény emberek logikája ilyen, persze heves ököl-gesztikulációval kisért — kitörést kergetett ajkaira: — Vi strainski! Ti idegenek! Várjon azért jöttetek-e ti ide, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak tiszteletére sziveteket fölajánljátok, hogy dicső apostolainak: Péter és Pálnak szent életét megismerve példájokat kövessétek? — Nem, idegenek nem! Ti lakmározni, tizabáni jöttetek . . . E percben léptem be a torony alatti főajtón a szentegyházba. A heves allokáció olyan megrázó hatással volt rám, hogy uccu ! neki vesd el magad! megfordultam és úgy elinaltam, mint a nyúl. Méltatlankodtam, fiatalos ésszel elitéltem a haragos szomszédot. Most, negyven év múlva, ha visszagondolok a kis incidensre, azt mondom: mégis, mintha egy kicsit igaza volt volna neki . . . II. A drága csirke. Volt M.-nek egy hűséges öreg szolgája, Máté, aki még talán Napóleont is látta, olyan öreg volt. Amúgy egy kicsit félkegyelmű, jócskán süket, de végtelenül ragaszkodó és itografált — vitatott —névjegy 24 óra alatt. 3 óra alatt. - Rettag G. és Fia - a kő-, fény- és könyvnyomdájában. ~ SOPRON, Várkerület 72.- 5?