Sportvezető, 1975 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
1 I. Sportmozgalmunk szakemberei hazánk felszabadulás utáni testkultúrája történeti fejlődésének kibogozatlan kérdéseibe nap mint nap beleütköznek. Közvetlen munkájuk kapcsán is érzik, hogy ez az időszak nemcsak törekvéseiben, jellegében különbözik az előzőektől, hanem abban is, hogy a ma kortörténetének, a jövőbe forduló mának a történetét foglalja magába. Ugyanakkor minden korszakváltó eredményei ellenére arra kényszerül, hogy újra meg újra megküzdjön az előző korszakok megoldatlan kérdéseinek és hagyatékainak tehertételével is. Éppen ezért egyszer a hazai testkultúra történeti szakirodalmában is le kellene szűrni azt a tanulságot, hogy a testnevelési és sporttevékenység nemcsak annak következtében válik eredményesebbé, hogy átveszi vagy elveti az előző korok örökségét, illetve a külországok tapasztalatait, hanem elsősorban azáltal, hogy mennyiben fordul szembe múltbeli örökségének visszahúzó elemeivel és tehetetlenségi nyomatékaival, a pozitívakat pedig magasabb fokon hogyan tudja újjáteremteni. Továbbá: képes-e az átvett külső tapasztalatokat maradéktalanul az itthoni társadalmi igények szolgálatába állítani. Meg kellene vizsgálni, hogy az az időszak, amivel a szocialista testkultúra megteremtésén fáradozó generációnk gazdálkodott, mennyiben volt csak múltba néző, csak mának élő; avagy azért a jövőért is felelősséget érzett és tett is valamit, ami még következményeiben közvetlenül talán nem is látható. E nézőszögből hazánk testkultúrájának eredményekkel és vajúdásokkal telített három évtizedét csak vázlatosan tekinthetjük át. A múlt tanulságait levonva próbáljuk megvizsgálni a magyar testkultúra mai időszakának belső átalakulási folyamatát, elsősorban a döntően meghatározó gazdasági és társadalmi viszonyokat, a hazai testnevelési és sport önön kibontakozását és a külországok testkultúrájával való sajátos kölcsönhatását. Továbbmenően testkultúránk társadalmi szerepének helyesen felismert, de időnként eltorzuló gyakorlatát. A művelődéspolitika, a kulturális légkör, a sporton kívüli közvélemény és a sportéleten belüli áramlatok megnyilatkozásait. Végső fokon azt, hogy a hazai testkultúra hogyan illeszkedett bele abba a nagy történelmi folyamatba, amely az elmúlt három évtized alatt a magyar nép életét formálta. * * * 1944. szeptember 23-án délelőtt 10 óra 30 perckor Brjukov hadnagy, a 18. szovjet harckocsihadtest felderítője Battonyánál átlépte a román—magyar határt. Megkezdődött a Nemesmedvesig tartó felszabadítási harc. Az időnként hullámzó, de mind határozottabban Budapest felé tolódó frontvonal mögött az életet be kellett állítani a rendes kerékvágásba. Ehhez feltétlenül szükséges volt az, hogy a még létbizonytalansági emlékekkel telített emberek újból társasági életet kezdjenek élni, s megjelenjen körükben az újjáépítés, a romeltakarítás gondjai mellett a sport játékot, szórakozást hozó öröme is. A testkultúra feltámasztása nem ment könnyen. A háború nemcsak a lakóházakat és a gyárakat tette tönkre. Összetörte magát a „játszó embert” és annak eszközeit is. Életpályájuk hitelében ingatta meg a torzításokért, majd a végkövetkezményekért felelősséget érző lelkiismeretes testnevelőket és edzőket. Ugyanakkor nem hiányoztak azok a kishitűek sem, akik a hogyan kérdésén rágódva állandóan arra hivatkoztak, hogy a nyugatra menekült „igazi szakemberek nélkül” úgysem lehet itt semmit sem csinálni. Részint spontán jelleggel, részint a közigazgatás első szervei a nemzeti bizottságok mellett alakult sportbizottságok vezetésével először a Viharsarokban, majd hazánk déli és keleti részén kezdődött meg az élet. A szegedi Népakarat 1944. október 20-i számában „Az új világ sportja” címmel jelentkezett az első mozgósító cikk, amit a debreceni Néplap, a szentesi Magyar Alföld, a pécsi Újdunántúl és más lapok felhívásai követtek. Néhány hét múlva a szegedi tanárképző főiskolán, a tiszántúli és dél-alföldi iskolákban, ahol valami tartalék tüzelőféle akadt — az ablakjavítás, a belövések vakolása, egymás és a megmaradt szerek számbavétele mellett — itt-ott már megkezdődött a tornatermi munka is. A sportágak közül először a birkózás, asztalitenisz, labdarúgás és a torna támadt fel. A visszaemlékezések és a sajtóforrások alapján megállapítható, hogy ez év novemberében Békéscsabán, Makón, Szegeden, Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Cegléden, Kecskeméten és Pécsett már éledni kezdett a sport. Van valami meglepő és szimbolikus abban, hogy az első edzések és mérkőzések nem egy helyen „a nemzetköziség” jegyében zajlottak le. A vajdasági jugoszláv katonaválogatott például 1944. karácsonyán 4 :2 arányban diadalmaskodott az első félidőben még vezető pécsi labdarúgók ellen. A helyi szovjet katonaegyüttesek sportolói a szegedi, szentesi, ceglédi és békéscsabai, a debreceni sportélet feltámasztásában pedig a sportkedvelő román katonák működtek közre. Az új év elején a Szegedi MTE, majd ezt követően a Debreceni MTE és a DVSC vállalkozott ugyancsak birkózó háziverseny rendezésére, amit torna és ökölvívó bemutatóval kötöttek össze. A nyilas terror alatt szenvedő ostromlott főváros munkássportolói az ellenállási harcba való bekapcsolódással tettek tanúbizonyságot élni akarásuk mellett. Bujtatták a szökött szovjet hadifoglyokat és lengyel menekülteket. Ott voltak az üzemek kirablását megakadályozó „légoltalmi alakulatokban”. Röpcédulát szórtak, szabotázst és robbantó akciókat szerveztek. Részt vettek a visszavonuló német csapatok elleni rajtaütésekben. A Vasas tornászok és az Újpesti TTE „Kilián” és „Kelen Gárdá”-ja, a Szír és Marót csoport sportolói mellett a Testnevelési Főiskola hallgatói is kivették részüket a felszabadító harcokból. Amikor az ostromgyűrű a budai hegyek felől elérte az Alkotás utcát, átálltak a szovjet csapatok oldalára. A budai önkéntes ezred kötelékében részt vettek a Vár elfoglalásában, majd a kitörő német egységek felmorzsolásában. 1944. április 4-én befejeződött az ország felszabadítása. Az útkeresés és a kibontakozás új lehetőségei elé került sportmozgalomnak azonban számba kellett vennie veszteségeit is. Kiderült, hogy a pályák és a létesítmények 60%-a vált használhatatlanná. A háborús pusztításnak és a fasizmus szervezett emberirtásának sok száz ismert és még több ismeretlen sportoló esett áldozatul. Hiányzott a sorból a halálra kínzott Pet- MAGYAR 30 eve 2