Szép Szó 5. kötet (Budapest, 1937)
20. szám - Osvát Zsuzsa: Személyesség és művészet (Móricz Zs. új regényéről)
Osvát Zsuzsa: Személyesség és művészet véréig, amely minden alkotót egész életén át elkíséri: a műnek a személyes élettel való összefüggését. A megvetés, ami a „lírát szimatoló" közönség felé fölhangzik, nem a lírával való gyanúsításnak szól, hanem a szánalmas zsákmánynak, amit a gyanú kifog. Önéletrajzi adat? Micsoda lappália a művész szemében! Hát egyáltalán élmény, szóra érdemes élmény az, amely csak reprodukálódni tud a művészetben s nem új valóságot teremt belső feszítő erejével? Dilettánsok ajkáról gyakran felszáll a sóhaj: „Micsoda regény volna az, ha egyszer megírnám az életemet úgy, ahogy volt!" Ennek a vágynak semmi köze a művészi alkotáshoz. Az írásnak nem az a rendeltetése, hogy műformák felhasználásával megörökítse a tollforgató személyes életét. Az alkotás folyamata témának elháríthatatlan életretörekvése, amelynek az író csak rabja, még csak nem is függ tőle, hogy a lélek életnedveiből, érzésekből, élményekből, emlékekből mit fog a mű a maga sejtjeivé asszimilálni. A teremtés folyamatának ez az önzetlen szolgálása a művész dolga. A személyes megdicsőülés vagy személyes megkönnyebbülés önző vágyának írással való kiszolgálása: ez a dilettáns álma. A művész-lelkiismeret legnagyobb gyötrelme bizonyára az, ha az író önmaga előtt gyanúba esik, hogy művészetével a magánéletét akarja kiszolgálni. Ami akkor következik be, ha „önéletrajzi adat", a saját életének egy darabja válik számára témává, a művészet anyagává. Ahhoz, hogy ilyen anyagból mégis mű legyen, a téma művészi tartalmának olyan erősnek, erőszakosan erősnek kell lenni, hogy legyőzze az író legvégső személyes vágyát is: a művész-lelkiismerettel való béke vágyát. Az ilyen alkotás azonban legkevésbé sem képzelhető el valami boldog és könnyű „kiélés"-nek. Móricz Zsigmond legújabb regénye, amely, mielőtt könyvalakban megjelent volna, júliustól novemberig napilapban folyt — a legnagyobb élő magyar prózaíró minden művének egyformán kijáró érdeklődés mellett az olvasónak még egy másfajta érdeklődését is magához bilincselte. Azt az érdeklődést, amely a mű személyes vonatkozásainak szólt. A közönség lírát szimatolt. A regény hősében önarcképet, több alakjában élő személyek mását, a regény meséjében önéletrajzi tényeket vélt felfedezni. De az ilyen kíváncsiság — attól eltekintve, hogy illő-e vagy illetlen — eleve reménytelen. Művészi alkotás nem lehet hiteles fotográfia, még kevésbé: hiteles krónika. Mihelyt valami témává válik, menthetetlenül belekerült a művészet bontó-keverő-másító lombikjába. De különben is, nem vették észre, hogy ebben a regényben legkevésbé fontos az, ami „történt"? A regény három főszereplőjének drámája csak előzménye a tényleges mesének. Sőt, ami kevés jelenidejű esemény magában a regényben van — hogy a nászutas művészpár egy kicsit megreked Bécsben, egy bankárhoz vacsorára és másnap a bankárokkal