Szózat, 1924. május (6. évfolyam, 95-116. szám)
1924-05-06 / 95. szám
Hazugságok rendszere (K. L.) Nyolc napihallgatás után megint kibonthatta papírszárnyait a Szózat, hogy irigyse a magyar olvasóközönséghez a meg nem alkuvó keresztény harc igéit és szellemét. Nyolc napig voltunk a kormány törvénytelen rendeletéből a hallgatás és a némaság börtönébe zárva, kapunk előtt rendőrök és detektívek tanyáztak, házunkban besúgókés kémek settenkedtek a legnagyobb dicsőségére annak a rendszernek, amely a keresztény megváltás jegyében érkezett s a jogrend jegyében és nevében teszi tönkre és zúzza le a keresztény gondolatot. Ez a rendszer a hazugságok rendszere, a hazugságé és a kompromisszumé, a kisvonalúságé és a szűk szemhatároké. Az átlagnak és a középszernek, a lelki púposoknak és a gnómoknak sajátságos politikai eggyéállása, szövetsége minden ellen, ami mértéken felül valóságot, rátermettséget és férfiasságot jelent. Az átlagnak és a középszerűeknek ez az összefogása e történelmi időkben végzetes, ez az összefogás teszi lehetetlenné az ország politikai és gazdasági talpraállását, ez a rendszer jelenti a gyengéknek szellemi uralkodását, jelenti az akciótlanságot, a cselekvéstől való irtózást, jelenti a kormányzás helyett az adminisztrálást. A tehetetlenség és tehetségtelenség valóságos árvize habzik e rendszerből, amely ellen a szónak és a tollának, az érzésnek és a gondolatnak egész vértezettségével állják a harcot. Ez a rendszer céltudatosan a hisztérikusok gyűlölködő célratörésével akarta megállítani és meg isállította a szedőgépeket, megfojtotta a termelő munkát, kenyér teleimé és munkátlanná tett egy sereg embert csak azért, mert érdeke Amit, hogy elhallgattassa a vele szemben felvonuló harcot és kritikát. Valóságos mestermunka volt, amit végzett. Mint a vakondok, a föld alatt ásta a maga csatornáit, hogy senki se lássa, senki se vehesse észre, elősegítette a sztrájkot, amennyiben nem kényszerítette az államhatalom nyomatékával egyezségre a szembenálló feleket és amikor mi megjelentünk, hatalmi szóval tette lehetetlenné, hogy folytassuk a termelőmunkát, hogy megegyezvén munkásainkkal, kimehessünk az utcára és elvihessük újságjainkat a magyar olvasóhoz. Akkor, amikor a meg nem alkuvó kereszténység sajtóorgánumai derékon törték e hatalmi rendszernek terveit, lapbetiltással feleltek. Hozzájuk méltó mozdulat volt: a mozdulatban kifejeződött minden törpeségük, kicsinységük és elrajzoltságuk. De e mozdulat tovább folytatódott, megindult az ellenünk vadó propaganda. A kormány sajtóirodája a paposoknak és a szellemi gnómoknak valóságos haditáncát járta, ment, átrezgett a telefondrótokon a parancs. Gömbösék és a fajvédők Rothenstein Mórral cimboráinak, a szélsőjobboldal megegyezett a szélsőbaloldaliak hogy a jogrendnek és a polgári rendnek egyedül elképzelhető kormányrendszerét megbuktassák. A rágalom a kormányrendszer alagcsövein szívódott mindenhová, elközvetítődött a magyar vidékre, ahol csodálkozással csóválták fejüket az emberek, akik úgy tudták, éspedig joggal, hogy a tüzet könnyebb a vízzel, az olajat a borral összekeverni, mint a szélső keresztény harci tábort szövetségbe kötni a szélső szociáldemokráciával, amely az osztályharcot tette politikájának alapjává. A rágalom alent a maga útján, a kormánytól függő exisztenciák és szervek pontosan végezték a bemocskolás munkáját, s mi hallgatásba szorítva, sajtónktól és nyilvánosságunktól megfosztva, alig tudtunk védekezni e galádságáradat ellen. A félrevezetés, mint a kormányzat egyik erkölcsi nyereségtétele, méltóan illeszkedik a hazugság, a másik nyereségtétel mellé. A valóságnakszándékos elferdítése mint erkölcsi tétel, gróf Bethlen István legutóbb a nemzetgyűlésen elmondott beszédében kulminált. A vezér, aki csudálatraméltó hajlékonysággal szokottkibújni egyenes kérdések és egyenes megoldások alól, ezúttal elszámította magát. Bethlen elfeledkezett, hogy nem propagandabeszédet mond és ugyanazt a hangot it.ötte meg, mint amelyet az ángyáni sajtóegyüttes harangozott az újságbeisításidején. A miniszterelnök úr a szociáldemokratákkal való szövetkezéssel vádolt meg bennünket, de ugyanabban a mondatban kijelentette, hogy azért nem engedte meg a mi tömegeinknek május elsején való felvonulását, mert az ellentétek, amelyek bennünket a szociáldemokráciától elválasztanak, akkorák, hogy joggal lehetett félni egy véres összeütközéstől. A politikai zugtaktika nagymestere még ott helyben megkapta a méltó választ, eléje vágták a legkeményebb szót és akkor a miniszterelnök ur a mögé a kijelentésmögé menekült, hogy neki az információi ilyenek voltak. Szóval ő csak informátorainak áldozata. Ha nem ismernénk a miniszterelnök úr nagy céltudatosságát, ha nem tudnánk, hogy minden kijelentésének súlyát ,milligrammokkal és mikronokkal méri, naivnak kellene őt tartani, így azonban egyszerűen következetes marad ön önmagához. Nem hiszszük, hogy Magyarországon lett volna, még rendszer, amely olyan pontos hírszerzőszolgálatot épített volna, mint a politikai színtelenek és középszerűek e rendszere. Egészen, valószínűtlen tehát, hogy a miniszterelnök urat rosszul informálták volna, bármikor, bárkik, bármiben. Ha megtörtént volna, már régesrégen elbántak volna a hamis informátorokkal, de úgy tudjuk, Bethlen István környezetéből nem mozdítottak el senkit, nem állították félre a sajtófőnököt, akinek apparátusa elszántan és tovább folytatja az ellenünk való szennyes hadjáratot. Nem először találkoztunk politikai hazugsággal és rágalmazással, de ekkora nyíltsággal, ekkora vakmerőséggel nem merte még senki sem a szembenálló vélemény képviselőit gáncsolni és támadni. A hazugság, mint kormányzati erkölcs még nem vált, ennyire intézményessé sehol és soha, s ezt más szóval nem tudjuk kifejezni, mint hogy a magyar politika legteljesebb elmocsarasítása folyik. Gróf Bethlen látván hívei és lekötelezettei mindig nagyvonalúságról és európai horizontról szoktak beszélni a többségi politikát illetően. Nem tudtuk, hogy a hazugság európai érték s a rágalom európai módszer, a férfiatlanság európai kulturvallás. Nem félünk ettől a többségi európaiasságtól, továbbra is szembeállunk vele a magunk eszközeivel és a magunk politikai erkölcsével, amelyet nem fogunk soha feladni azért, mert velünk szemben egy más erkölcsi rend általunk megvetett fegyvertárával küzdenek. Közöttünk nincsenek politikai torzalékok, mi nem a vakondok földalatti munkáját tűrjuk, hanem nyíltan és férfiasan megyünk előre a magunk utján a legszentebb cél felé s a hazugságok rendszerének minden támadását a tiszta emberek és a tiszta politika fölényével verjük vissza. Az utolsó fejezet írta: Orion A hőség valósággal orgiát ült azon a napon; a levegő reszketett a tó távoli tükre felett, a fák levelei összepöndörödtek reménytelen odaadosságukba 11. maga a csendesség is, mint izzó, lángoló tömeg terpeszkedett a vidék felett. Délután három óra volt, a cselédek behúzódtak csendes vackaikba és teletömött kendőiket a gerendás mennyezet felé domborítva, verítékes homlokkal, nehéz sóhajtások között álmodtak az alkonyairól. A pók is összehúzódva lapult hálójának közepén, — sehol senki, semmi, csak a falu felől hallatszott egy szerelmes parasztlegénynek nyúlós, énekes jajgatása. ... mert úgy van azzal az ember, akit szeret, annak nem kell! A fiatalember sietve jött az árnyas dűlőúton: az apró bogárkák tikkadt röptükben belesirták a fülébe, a kukorica levele az arcába vágott, hanem ő csak valami aranysárga, kavargó tengeri látott, aranysárga női haj hullámai zajlottak előtte és a tündéri forgatagon, elhagyott bárka módjára, hamvas hófehérség hányódott, olyan, mint az asszonyok nyaka, meg mint az asszonyok válla. Amikor a magaslatra ért, a tenyeréből ernyőt csinált a szemei elé és visszanézett az elhagyott majorba, ami lépett tetőzetével ott féletrített az ér partján, mint valami óriás elszenesedett hullája. Akkor egy pillanatnak az ezredrészére úgy érezte, hogy álom az egész és hogy vissza kell fordulnia, de akkor hirtelen visszakáprázott eléje minden: a csillagos nyári éjszakák vallomásai, a sorvasztó csókok, a hiábavaló, könnyes rimánkodások, azután a gyilkos, mérges suttogások, végül a felderengő reménység, amitől a szívverése is megállt és a torka összeszorult és akkor már csak egy maradt: a számára: tovább, tovább! . . . Amikor az udvarra lépett, az izzó porondon égésikor dúlt a lába alatt. Hirtelen megállt, a szeme előtt tűzvörös és violaszinű karikák kezdtek táncolni, a szive feldobbant a torkáig, de azután görcsösen, szinte sírva elnevette magát. Hiszen járkázott-kelhetett szabadon, félig otthon volt, féléve már, hogy ott élt közöttük, talán nem is volt már vendég, hanem odatartozott hozzájuk, mintha ő is odaszületett volna közéjük. Egy pillanatra körülhordozta a tekintetét, feszülten hallgatózott, azután könnyedén, mintha a lába sem érné a földet, felsietett a lépcsőn és fenyitotta a terrasz üveges csapóajtaját. Ahogy belépett a hűvös homályba, a külső verőfény még ott égett a szemében, a nyugodalmas, csendes belső világ csak lassan kint tárult fel előtte. A beteg ott ült a terem közepén, viaszfehér kezeit a szék karjaira nyugtatva és vizenyős, szomorú szemét, nyájasan emelve a belépőre, hörögve, fuldokolva lélekzett, halántékán az erek kidagadtak, vézna mellé reszketve, tétován emelkedett. Akkor a fiatalember odatámaszkodott a szék karjára és azt mondta: — Feljöttem, kedves bátyám, megkérdezni, hogy kíván-e valamit? A beteg szomorúan, hálásan mosolygott. Tagadóba r ingatta a fejét, azután suttogva azt kérdezte: — Mit csinál a feleségem? A fiatalember egy pillanatig nem felelt, összeszorította a fogát. De akkor megint hullámzani kezdett előtte az aramszinti tenger: tétován körülhordozta, a tekintetét a fal színes mintáin és azt mondta: — Nem tudom, nem láttam őt! Azután mondott meg egyebet is, de maga sem igen tudta, hogy mit, hadarva beszélni kezdett, mint a részeg, azután a tenyerét erősen, vaskapocs módjára rászorította a beteg szájára. Valami halk, síró nyöszörgést hallott, valami kis vergődést is érzett, pár pillanatra azt a dalt hallotta, amelyiket a dajkája énekelt neki, amikor altatta, de aztán halálos csend lett mindenütt és a hőség ismét mozdulatlanul, lomhán terpeszkedett a vidék felett. Futva, reszkető inakkal érkezett vissza az elhagyott majorságba. Az égő reménység görcsös nevetésre csiklandozva, de azért, amikor odaroskadt az aszszony lábai elé, valami titokzatos hatalom, mintha lidérc táncolt volna mögötte ide-oda lobbanva és halkan suttogva, azt mondatta, vele: — Vége, . . . vége mindennek! . . . Olyan jó lenne most ebben a pillanatban meghalni! Csend volt mindenütt, csak a messzeségből hullámzott oda a szerelmes parasztsegéy vontatott siralma: ... mert úgy van azzal az ember, Akit szeret, annak nem kell! Az asszony mosolygott, mondani akart valamit, de akkor a tó felől csendes szellő szállt át a lapályon és összezörgette a fák kiégett, száraz levelét. Az a két ember odabent hirtelen elfehéredett, a kezük jéghidegre vált és reszketni kezdett, mintha elterül pengetnének. Akkor, abban a pillanatban olyan messzire röppentek egymástól, mintha soha nem is látták volna egymást. Ha a lábuk bele nem gyökerezett volna a földbe, szétrebbentek volna, mint a madarak; egyikük talált; a jeges északra, a másik meg a Szahara izzó homokjára, csakhogy meg ne láthassák többé egymás szemében a rettenetes riadalmat, ami sátáni örömmel vigyorgott elő a pupilláik mögül. A szellő elsuhant, de akkor meg nehéz, durva lépések kezdték súrolni a füvet és ezek a lépések egyre közeledtek, egyenesen az elhagyott major ajtaja felé. A fiatalember felállt és ingatag lépésekkel megindult az ajtó irányában. Neki nem volt ereje megvárni a közeledőt, elébe akart sietni, hogy minél előbb átessen a pillanaton, amelyben kimondja:— Itt vagyok! Hanem az asszony nem mozdult. Amikor aztán a lépések ismét elhaltak, — valami paraszt igyekezett hazafelé, a, falujába, — az asszony megint mosolyogni kezdett és, azt mondta a fiatalembernek: — Ha meg akarsz halni, szúrd bele a szívedbe ezt! És kihúzta a hosszú, karcsú aranytűt, ami a mellén a ruhát összefogta. mi MÁJUS 6 EHE®