Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)

1914-10-04 / 40. szám

20 A GRODEKI CSATA Egy tartalékos főhadnagy elbeszélése Ezt a lövést, a jobb vállamba, épen abban a pilla­natban kaptam, mikor szerencsésen félrecsaptam kar­dommal egy orosz balra szuronyát, amellyel egyenesen a szívemnek döfött. Talán meg is ismételte volna a döfést (és akkor aligha lennék már itt), ha a vállantba kapott golyó meg nem tántorít és el nem bukom. De a kínzó, égető fájdalom nem vette el az eszméletemet mindjárt aztán, hogy elestem, — ugy hogy még tisztán hallottam a szilaj hurrák-kiáltást, mely a diadalt jelen­tette s utolsó gondolatom Petőfinek az a csodaszép verse volt: Ott essem el én — a h­arc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből; s ha ajkam örömteli végszava zendül, hadd nyelje el azt az acéls­zörej, a trombita hangja, az ágyúdörej, s holttestemen át — fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, s ott hagyjanak engemet összetiporva!... Mert valóban igy volt a nagy ütközet második nap­ján, amikor kidőltem a tűzvonalból. Harminchat órája harcoltunk már ekkor s az én csapatom a legelső raj­vonalban volt, mely lépésről lépésre, hősies elszánt­sággal szorította vissza az ellenséget. Arról az óriási csatáról, mely közel száz kilométernyi fronton hullám­zott, persze nem volt teljes és összefüggő képem; én csak a magam csatáját vívtam, csakis azt a föladatot hajtottam végre, melyet reám és szakaszomra — apró csavarokra a hadviselés gigászi mechanizmusában — a zászlóaljparancsnokom bízott. De ez a kicsiny, elszi­getelt küzdelem mégis hű tükörképe annak a hatalmas birkózásnak, melyben a két, milliós hadsereg, mint két, egymásba kapaszkodó óriáskigyó, fogcsikorgatva vonaglott . . . Jobbra erdőség, mögötte, lejtős emelkedésen, nehéz mozsárágyak, melyeknek szüntelen dörgésétől reszket a levegő, mint az égiháboruban. Balról egy romba lőtt major, mellette fehéren kanyarog a grodeki műút, melynek két oldalán, az árkokban, védett pozi­cióban fekszenek a mi katonáink és a vöröslő parázs­fűzben krumplit sütnek! . . . Fejük fölött sisteregve, búgva szállnak a shrapnellek s egyik-másik kunsági gyerek vigan hajigálja föl utánuk a sipkáját, mert a shrapnellek messze mögöttük csapnak le. Mikor jön, ugy bug ez a golyó, mint a földön pörgő bugó csiga; aztán hirtelen éles zizzenés hal­latszik, mint mikor erősen meg­nyomjuk a szódás üveg szelep­jét, — s ekkor már szerte is fröccsen a shrapnell tölteléke és hull az ólomeső. Ha ugyan hull, — mert az orosz shrapnellek jó része nem robban. Lehet, hogy nincs jól beállítva s csak a földben puk­kan el, ahol már nem árt; de lehet az is, hogy golyók helyett homokkal töltötte meg, aki szál­lította. Négy hete már, hogy először hallottam ezt a furcsa muzsikát — a csatatér hang­versenyét — s azóta nagyon megszoktam , hiszen úgyszólván naponta hallottam és sokszor ez a sistergő istennyila vert föl álmomból. Nincs ebben semmi különös; az oroszok lőnek és mi felelünk nekik: — a tüzér­ség társalog. Haragos szóváltá­­­­suk megráz eget és földet, — de ők maguk sehol se láthatók. És katonák sincsenek sehol. Amerre a szem ellát, még messze­látóval se látni embert — a mi bakáinkon kivül. Puszta és ki­halt az őszi táj : olyan ez a tüzérségi pár­baj, mint a háború katonák nélkül, pedig az or- Balról egy romba lőtt major, mellette fehéren kanyarog a grodeki müut, melynek két oldalán, az árkokban, védett pozicióban fekszenek a mi katonáink és vöröslő parázs­tűzben krumplit Sütnek. Messzelátóval nézem az apró alakokat.

Next