Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)

1914-11-15 / 46. szám

s­ r .. i­ ss^w^s^s^^ tolnai vi­lag lapja 19 40.000 orosz temetője Egy népfölkelő hadnagy elbeszélése Polgári életemben, mint könyvelő, megszoktam a dobálózást a nagy számokkal. A sok százmilliós bank­mérlegben egy-egy tollvonással toltam át a nyereség­vagy veszteségszámlába a hatalmas számoszlopokat s minden nagyobb lelki emóció nélkül irtam­ le az öt, hat- és hétjegyes számsorokat. Mégis most, mikor „csak" 40.000 ember szomorú végzetéről írok, szinte megáll kezemben a toll és végig fut rajtam a halál bor­zadása . . . Mert irtózatos ez! Szörnyűbb és rettenete­sebb a pokolnál, — olyan tömeggyilkolás, aminőhöz foghatót nem jegyzett még föl a világtörténelem. És, aki megcsinálta ezt, — Radko Dimitrijev, az áruló bolgár tábornok, — valósággal kiürített pezsgős pohárként vágta oda Przemysl szikláihoz a sok tízezer életet! Nyugodt és gondtalan volt a mi életünk Przemysl­ben igé­zen szeptember 18-ikáig Ekkor tűntek föl az első kozákok az erőd környékén, de bennünket nem igen aggasztottak. A fősereg szétverte az orosz derékhad előőrseit és jó darabig azt hittük, hogy nekünk dolgunk se akad az ellenséggel. Lassanként azonban körülözönlötték a várat az oroszok és hatal­mas vasgyűrűvel vették körül mindenfelől. Mint a végeláthatatlan tenger, tombolt és hullámzott kö­röskörül a mérhetetlen orosz hadsereg. Hadtest hadtest után vonult föl, ütegek ütegek ut­án indí­tották a gyilkos tüzelést erődjeink ellen, s bár a mieink heves kirohaná­sokkal nehezítették meg munkájukat,­­ végre mégis elvágtak bennünket a külvilágtól. Szeptember 12-ikén aztán teljes volt körülöt­tünk a vasgyűrű és az oroszok megkezdték elle­nünk az ostromot. Mintha földrengés rázta volna meg az erődöket, csö­römpölve törtek össze a városi házak ablakai,amint köröskörül megdördült a sok ezer orosz ágyu s a mi ezer ágyunk bömbölve felelt reá. Nem értettük egymás szavát se a rettenetes dörgés miatt, amely azonban nem sok kárt tett bennünk, mert az erődök föl se vették a gránátokat. Ha ellenben a mi 30 és feles ütegeink meg­szólaltak,­­ az irtózatos volt. Ennek a golyója olyan magas, mint egy hét éves gyerek és 68 kilogramm ekrazit van benne; mikor a csőből kirepül, olyan gyöt­relmes hangot ad, mintha egyszerre nagyon sokan sír­nának, s ez a síró hang megfagyasztotta a vért az orosz katonák ereiben. Foglyok beszélték, hogy az oroszok, mikor meghallották a félelmetes mozsarak hangját, remegve hullottak térdre és vetettek magukra ke­resztet . . . De azért a körülzáró sereg hihetetlen erőfeszítés­sel és vakmerőséggel közeledett. Külön e célra kikép­zett hadosztályaik voltak az oroszoknak, melyek a japán háborúban eltanult harcmodorban dolgoztak. Heves ágyútűz fedezete alatt előugráltak a katonák a rajvonalból s fejüket ólom-fedőlappal védve, villám­gyorsan beásták magukat. Az­­­gy készített lövőárkok­ból törtek aztán újra és újra előre, mindig az orosz tüzérség védelme alatt, amely kitűnően célzott és nagy­szerűen talált is,­­ de nem sokat ért el vele, mert lövedékei úgyszólván kártevés nélkül robbantak szét erődeink acél páncélzatán és védő homokzsákjain. Az oroszok súlyos áldozattal fizették meg minden közeledő lépésüket,­­ de azért egyre előbbre törtek. Az ágyuharc szakadatlanul folyt mindkét részről és csak október 2-ikán állt be némi szünet. Ekkor, fehér lobogót lengető és folyton kürtöt fúvó orosz kozák kí­séretében parlamentaire jelentkezett: egy orosz vezér­kari tiszt ... Az előőrsök föltartóztatták és jelentést küldtek a vár­parancsnokságra. Onnan egy vezérkari tiszt automobilon elébe ment, s a parlamentairet, miután a szemét bekötöt­ték, bevitte a várba. Az orosz tiszt Radko Dimitrijev levelét hozta, mely avval a gyalázatos hazugsággal kezdődött, hogy: „A szerencse el­ i­­­agy­ta Auszt­ria-M­a­gy­ar­ország fegyvereit", — vég­ződött pedig avval a még gyalázatosabb ajánlattal, hogy Kusmanek altábor­nagy, a szabad elvonulás biztosítása ellenében, adja föl a várat... A felelet csak egy lehetett erre a szemérmetlen ajánlatra: h­ogy Kusmanek altábor­nagy méltóságán alulinak tartja válaszolni reá ... És az orosz vezérkari tiszt, aki egész idő alatt egy szót se szólt,­­ amikor ismét automobilba ültet­ték, hogy bekötött szem­mel az előőrsökig vigyék, gúnyosan így búcsúzott a jelenvoltaktól: — A viszontlátásra Przemyslben! Október 5-ikén elfog­tuk az orosz cárnak egy táviratát. Radiotelegramm — drótnélküli távirat — volt, melyben­­a cár azt az „óhajt" közölte Radko Dimitrijev tábornokkal, hogy Przemysl három nap alatt az oroszok kezében legyen . . . Mindnyájan tud­tuk, hogy mit jelent ez az „óhaj". Szigorú, kegyetlen­parancs volt, hogy nem szabad kímélni senkit és sem­mit, — kerüljön bár tenger vérbe, — mindenáron el kell foglalni Przemyslt, mert a minden oroszok cárja, a világ legnagyobb zsarnoka így kívánja! És ugyan van-e emberi erő, mely ellentállhat és megtörheti ennek a „földi isten"-nek az akaratát? . . . Hát volt, és ez az emberi erő a magyar honvédek és népfelkelők hősies elszántságából állított győzhetetlen akadályt a brutális túlerő elé. Én a Siedlicka-erődben voltam, amelynek Sverl­juga főhadnagy volt a parancsnoka. Az oroszok, akik még 1914 elején megvették az áruló Redl ezredestől Przemysl terveit, azt hitték, hogy minden a régiben maradt, s e régi tervek alapján úgy tudták, hogy Sied­licka-erőd a leggyengébb az egész várgyűrűben. Pon­tosan tudták — persze, a Redl adatai nyomán, — hogy hol állnak az ágyúütegek, holott a hadvezetőség, mi­ Parhimentaire jelentkezik Przemysl előtt , Radko orosz tábornoktól hoz levelet. Li­nik­ijev.

Next