Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)
1914-11-15 / 46. szám
s r .. i ss^w^s^s^^ tolnai vilag lapja 19 40.000 orosz temetője Egy népfölkelő hadnagy elbeszélése Polgári életemben, mint könyvelő, megszoktam a dobálózást a nagy számokkal. A sok százmilliós bankmérlegben egy-egy tollvonással toltam át a nyereségvagy veszteségszámlába a hatalmas számoszlopokat s minden nagyobb lelki emóció nélkül irtam le az öt, hat- és hétjegyes számsorokat. Mégis most, mikor „csak" 40.000 ember szomorú végzetéről írok, szinte megáll kezemben a toll és végig fut rajtam a halál borzadása . . . Mert irtózatos ez! Szörnyűbb és rettenetesebb a pokolnál, — olyan tömeggyilkolás, aminőhöz foghatót nem jegyzett még föl a világtörténelem. És, aki megcsinálta ezt, — Radko Dimitrijev, az áruló bolgár tábornok, — valósággal kiürített pezsgős pohárként vágta oda Przemysl szikláihoz a sok tízezer életet! Nyugodt és gondtalan volt a mi életünk Przemyslben igézen szeptember 18-ikáig Ekkor tűntek föl az első kozákok az erőd környékén, de bennünket nem igen aggasztottak. A fősereg szétverte az orosz derékhad előőrseit és jó darabig azt hittük, hogy nekünk dolgunk se akad az ellenséggel. Lassanként azonban körülözönlötték a várat az oroszok és hatalmas vasgyűrűvel vették körül mindenfelől. Mint a végeláthatatlan tenger, tombolt és hullámzott köröskörül a mérhetetlen orosz hadsereg. Hadtest hadtest után vonult föl, ütegek ütegek után indították a gyilkos tüzelést erődjeink ellen, s bár a mieink heves kirohanásokkal nehezítették meg munkájukat, végre mégis elvágtak bennünket a külvilágtól. Szeptember 12-ikén aztán teljes volt körülöttünk a vasgyűrű és az oroszok megkezdték ellenünk az ostromot. Mintha földrengés rázta volna meg az erődöket, csörömpölve törtek össze a városi házak ablakai,amint köröskörül megdördült a sok ezer orosz ágyu s a mi ezer ágyunk bömbölve felelt reá. Nem értettük egymás szavát se a rettenetes dörgés miatt, amely azonban nem sok kárt tett bennünk, mert az erődök föl se vették a gránátokat. Ha ellenben a mi 30 és feles ütegeink megszólaltak, az irtózatos volt. Ennek a golyója olyan magas, mint egy hét éves gyerek és 68 kilogramm ekrazit van benne; mikor a csőből kirepül, olyan gyötrelmes hangot ad, mintha egyszerre nagyon sokan sírnának, s ez a síró hang megfagyasztotta a vért az orosz katonák ereiben. Foglyok beszélték, hogy az oroszok, mikor meghallották a félelmetes mozsarak hangját, remegve hullottak térdre és vetettek magukra keresztet . . . De azért a körülzáró sereg hihetetlen erőfeszítéssel és vakmerőséggel közeledett. Külön e célra kiképzett hadosztályaik voltak az oroszoknak, melyek a japán háborúban eltanult harcmodorban dolgoztak. Heves ágyútűz fedezete alatt előugráltak a katonák a rajvonalból s fejüket ólom-fedőlappal védve, villámgyorsan beásták magukat. Azgy készített lövőárkokból törtek aztán újra és újra előre, mindig az orosz tüzérség védelme alatt, amely kitűnően célzott és nagyszerűen talált is, de nem sokat ért el vele, mert lövedékei úgyszólván kártevés nélkül robbantak szét erődeink acél páncélzatán és védő homokzsákjain. Az oroszok súlyos áldozattal fizették meg minden közeledő lépésüket, de azért egyre előbbre törtek. Az ágyuharc szakadatlanul folyt mindkét részről és csak október 2-ikán állt be némi szünet. Ekkor, fehér lobogót lengető és folyton kürtöt fúvó orosz kozák kíséretében parlamentaire jelentkezett: egy orosz vezérkari tiszt ... Az előőrsök föltartóztatták és jelentést küldtek a várparancsnokságra. Onnan egy vezérkari tiszt automobilon elébe ment, s a parlamentairet, miután a szemét bekötötték, bevitte a várba. Az orosz tiszt Radko Dimitrijev levelét hozta, mely avval a gyalázatos hazugsággal kezdődött, hogy: „A szerencse el iagyta Ausztria-Magyarország fegyvereit", — végződött pedig avval a még gyalázatosabb ajánlattal, hogy Kusmanek altábornagy, a szabad elvonulás biztosítása ellenében, adja föl a várat... A felelet csak egy lehetett erre a szemérmetlen ajánlatra: hogy Kusmanek altábornagy méltóságán alulinak tartja válaszolni reá ... És az orosz vezérkari tiszt, aki egész idő alatt egy szót se szólt, amikor ismét automobilba ültették, hogy bekötött szemmel az előőrsökig vigyék, gúnyosan így búcsúzott a jelenvoltaktól: — A viszontlátásra Przemyslben! Október 5-ikén elfogtuk az orosz cárnak egy táviratát. Radiotelegramm — drótnélküli távirat — volt, melybena cár azt az „óhajt" közölte Radko Dimitrijev tábornokkal, hogy Przemysl három nap alatt az oroszok kezében legyen . . . Mindnyájan tudtuk, hogy mit jelent ez az „óhaj". Szigorú, kegyetlenparancs volt, hogy nem szabad kímélni senkit és semmit, — kerüljön bár tenger vérbe, — mindenáron el kell foglalni Przemyslt, mert a minden oroszok cárja, a világ legnagyobb zsarnoka így kívánja! És ugyan van-e emberi erő, mely ellentállhat és megtörheti ennek a „földi isten"-nek az akaratát? . . . Hát volt, és ez az emberi erő a magyar honvédek és népfelkelők hősies elszántságából állított győzhetetlen akadályt a brutális túlerő elé. Én a Siedlicka-erődben voltam, amelynek Sverljuga főhadnagy volt a parancsnoka. Az oroszok, akik még 1914 elején megvették az áruló Redl ezredestől Przemysl terveit, azt hitték, hogy minden a régiben maradt, s e régi tervek alapján úgy tudták, hogy Siedlicka-erőd a leggyengébb az egész várgyűrűben. Pontosan tudták — persze, a Redl adatai nyomán, — hogy hol állnak az ágyúütegek, holott a hadvezetőség, mi Parhimentaire jelentkezik Przemysl előtt , Radko orosz tábornoktól hoz levelet. Linikijev.