Tolnai Világlapja, 1944. július-szeptember (46. évfolyam, 27-39. szám)
1944-07-12 / 28. szám
A ZÁPOR ÍRTA SURBÁN ZOLTÁN Egész nap a levegőben lógott már az eső, mégis olyan hirtelenül jött és éppoly készületlenül is talált bennünket, mint a végrehajtó. Magam az egyetem árkádjai alá húzódtam gyorsan, és kiválom még nyolcan ide, összesen tehát kilencen vagyunk, de hát én nem sokat számítok, mivel nem tartozom semmiféle társadalmi osztályhoz sem; szóval társadalmi osztály nélkül való vagyok, ami eléggé nem szép dolog tőlem, de most nem is ez a fontos, hanem az, hogy én, egyrészt emiatt, másrészt pedig a többiektől való elhúzódásom miatt nem növelem a létszámot, így csak nyolcat vegyünk, de azt bátran. Nyolc félig átázott, főképpen nyári öltözetű, sértett és méltatlankodó nézésű menekültet, akiket „közös fedél“ alá kergetett az eső. Igen, ilyen közönséges dolog, mint ez az őszeleji zápor is elég ahhoz, hogy összehozzon olyan embereket, akiknek együttlevése eddig csupán karrierszükséglet, ideiglenes érdekcsoportosulás, esetleg utópikus regényváz vagy szociális Programm volt. Bizony eléggé érdekes dolog ez. Ahogy ott áll egymás mellett a két Veres Pálné utcai gimnazista lány, meg a borostás állú kifutófiú, akinek piros és piszkos keze a bicikli kormányán nyugszik, aztán a simaarcú öregúr, akin legalább az ötödik fizetési osztály látszik meg, meg az a másik férfi, akinek a himlőtől olyan az arca, mint a kukoricatorzsa és ruhája is inkább a fosztásra emlékeztet, sem mint öltözékre. A többiek hárman együvé tartoznak és meghatározhatatlan a koruk és társadalmi állásuk hasonlóképpen. Nők. Koruk! Ügy tizenkilenc és negyven között. Már vagy öt perce állunk szótlanul. Az öregúr drága szivart szív. A gimnazista lányok szeme úgy cikázik arcrólarcra, mint falusi nyári délután eső előtt a bogarászó fecskék. A kifutó leventére gyújt és közben elcsúszik a szervefénye a lányok ragyogó üdeségén. A himlőhelyes a nagy tenyerét hol a nadrágja zsebébe dugja, de lehet, hogy a szakadások rései közé, hol meg előhúzza és összedörzsöli őket. Mintha valami némajátékot játszanék. — Nem lesz tartós az eső — mondja egyszerre csak olyan maga elé formán, de látszik rajta, hogy a többieknek szánta ezt a megnyugtatást, mert úgy alulról-fölfelé végighúzta szemét mindenkin, félőn, hogy talán senki sem fogadja a szavát. Mindenki reménykedőn néz ki egy pillanatra a szakadó esőbe. Szinte bújik a szemük, mint a csiga-biga szarva, de vissza is húzódik gyorsan, mert alaptalannak látszik a himlőhelyes reménye. Nagyon egyformán esik és nem akar megszakadni az ég felhőgúnyája. Nem is válaszolnak neki, csak átejtik rajta a szemüket. Kell szólnom, hogy egyedül ne marajon a tudásával és a szegénységével. — Aztán miből gondolja! — kérdem. Ráranéz először, mintha ölbe akarna venni a szemével és babusgatva ringatni, áradó örömmel, aztán a többiekre gyrsan, akik méltatlannak találták őt a válaszra, végül egykedvűen kimutat az aszfaltra. — Azt abból, hogy buborékosan esik. — mondja biztosan. A többiek kicsit meghökkennek ezen. Meglepi őket ez a megokoló, de azért engednek lassan a különállásukból is. — Csakugyan, nézd csak, buborékot vet a földön, — mondja játékos csodálkozással az egyik gimnazista lány. Ők ketten már ott állnak az eső szélén és figyelik a cseppek fölfedezett pukkanását előre hajtott nyakkal, akárcsak a fiatal tércék, ha különös dolgot kaparnak elő és éppúgy selypes kis szavakat is csipognak melléje. A kifutó sem nagyon gondol most sietős dolgára, olyan jó itt hallgatni ezeknek a lányoknak a hangját... és lám, szép még az eső is, ez a zápor is... A három együvé tartozó nő is előbbre húzódik. Látszik, tolja őket a kíváncsiság. — Érdekes — mondja az egyik. A másik kettő is szól valamit, de nem értem meg. Az öregúr válaszol nekik: — Igen, vidéken ilyenkor gyönyörű. Ezt mondja. Bizonyosan birtoka van valahol, gondolom. A himlőhelyes pedig folytatja: — Bizony szép, kérem, és hasznos is Ilyentájt nagyon. Ujjongani szeretnék. Megszakadtak hát az osztálykülönbség zsilipjei. És a szavak lassú áradásában összehajolnak a lelkek a tüneményes kis buborékok burái mellé. A himlőhelyes arca szinte elsimul boldogsága fényében. Szava, amelyre mindenki figyel immár, olyan gömbölyűen gurul, mint talán otthon, játék közben a kislánya, akit messze hagyott a rokonoknál, amikor eljött ide munkára. Az is nagyon szereti a locsogó zápor átlátszó, buborékos játékát nézni. És ő, a torzsás arcú, szegény kubikos mesél a kislányáról, akit fél éve nem látott már. És mi hallgatjuk áhítatosan, mintha recsegő hangjának hallása az öröküdvösséggel megkent kenyér harapása lenne. Néha-néha közbeszól valamelyik, a méltóságos úr szivarral kínálja meg, a kifutó tüzet ad neki és általában mindenki nagyon figyelmes vele. Az igazi becsülete akkor nő meg azonban erősen, amikor valóra válik a jövendölése, vagyis eláll a zápor és kisüt a nap. Igazsága volt ennek a rút külsejű, irányt-vetett sorsú szegényembernek. Figyelem, ahogyan sorban nekiindulnak az utcának, elköszönnek tőle mind barátságosan. Igen, a három kortalan nő, a gimnazistalányok, a kifutófiú és az öregúr, a méltóságos formájú is. Végül ő maga is elindul. Egyedül, szegényen, kopottan, de az aszfalt — látom — ragyog körülötte, amerre megy. Megy mint az Igazság és a Szeretet. Azok is ilyen egyedülvalók és elhagyottak — és olyan ritkán állunk meg velük — és akkor is csak nagyon rövid, buborékos, zápornyi időre csupán. Kína első újságjától a modern rotációsig Az újságírás alapja, a közlés vágya, alkalmasint egyidős az emberiséggel; már az írást megelőző korok, is hőskölteményeket csináltak maguknak, amelyek egy-egy híresebb hős tetteit énekelték meg, később, a társadalmak kialakulásával, viszont szükség volt olyan szervre, amely a hivatalos rendelkezéseket mindenkihez eljuttassa. A mai lapok ősei ilyen hivatalos rendelkezéseket közlő, rendszeres időközökben, vagy szükség szerint megjelenő kiadványok voltak. Az osszir-babilonii birodalomból már egész sereg olyan kőtábla maradt ránk, amelyek azonos szöveggel, sok példányban készültek el, amelyek tehát a központi igazgatás hivatalos közlönyének voltak tekinthetők. A kínaiak már közel háromezer évvel Krisztus születése előtt ismerték a sokszorosítás kezdetleges formáját, s egyik ma is élő lapjuk a 2700. évfolyamjelzést viseli. Nálunk, Magyarországon, a XVI. század végén jelentek meg olyan pamfletszerű nyomtatványok, amelyek külföldi híreket is adtak s amelyek így többé-kevésbbé már újságnak tekinthetők. Az első ezek közül Manlius János vándornyomdájában készült német nyelven, és Neue Zeittung aus Ungern volt a címe. Az első időszaki lapot II. Rákóczi Ferenc indította meg latin nyelven Mercurius Veridicus ex Hungaria címmel 1705-ben , azonban még ennek sem volt más célja, mint hogy a bécsi udvar által a kurucmozgalomról forgalomba hozott rágalmakat megcáfolja. Mindenesetre érdekes, hogy Rákóczi már közel két és fél évszázad előtt is rájött a propagandának ma is leghasznosabb és legelterjedtebb módjára, a nyomtatott betű felhasználásának lehetőségére. A közönség általában nem újságnak, hanem gazettának vagy novellának nevezte akkoriban az ilyen nyomtatványokat s bizony, még másfél évszázadnak kellett eltelnie, amíg Pozsonyban csakugyan megjelent az első magyar nyelvű újság, Ráth Mátyás lapja, a Magyar Hírmondó. Érdekesek voltak a lap rovatai. Voltak benne „Elegyes, hiteles hírek”, „Bizonytalan dolgok”, „A külföldről holmi, mivel több nincsen" és így tovább. Pár évvel később Kulcsár István, a Hazai Tudósítások szerkesztője, csak azzal a kikötéssel jutott lapengedélyhez, hogy külföldi híranyagot nem közölő szegény Kultsárnak hónapok instanciázásába került, amíg Bécsben be tudta bizonyítani, hogy a tilalom miatt újra tudja a magyarokat a „bécsi udvar szeretetteljes intézkedéseiről értesíteni. 1832-ben jelent meg a Jelenkor, amely már megpróbált minden vonalon modern szellemet vinni a szerkesztésbe; tőzsdeárfolyamokat és piaci híreket is közölt. Új, friss szellemet azonban tulajdonképpen csak Kossuth Lajos fellépése hozott a magyar zsurnalisztikába ; az ő vezéreikkel, amelyeknek hangja új bátor és szókimondó volt, fordulópontot jelentettek a magyar újságírás történetében. Az akkori idők hírszolgálata azonban csaknem lehetetlenné tette a mai értelemben vett érdekes és színes újságok szerkesztését. Napóleon halálának híre például 50 nap alatt jutott el Londonba, 1717-ben pedig teljes kilenc hónap kellett ahhoz, hogy a török szultán halálhíre eljusson a Rostocker Zeitung szerkesztőségébe. 17