Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1928-01-01 / 1. szám
X. évfolyam. SMriwetőség is kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. Előfizetési dij félévre 4 pengő (50 000 korona)* egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik mindén szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illeti közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengi. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon milliméter soronkint 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe keríti. Szekszárdi livüi I számára 40 fillér. Szekszárd, 1928 január 1.1. szám. cárdi I Levgdrl KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.ÚJSÁG Az igazságügyi kormányzat programmja. írta: dr. Pesthy Pál m. kir. igazságügyminiszter. Az igazságügyi kormányzat évek óta túlontúl kiveszi a részét a törvényalkotás munkájából. Mind a polgári jogok, mind a büntetőjog területén számos törvény kezdeményezése és tető alá hozása fűződik az igazságügyi kormányzathoz. Most sem állunk programm nélkül. Számos probléma vár a legközelebbi időkben rendezésre s az igazságügyi politika, amint sohasem volt, úgy most sincs munka nélkül. A közgazdasági élet változásai számos gondolatot adnak az igazságügyi jogalkotásnak is és épen közgazdasági vonatkozásban több olyan kardinális kérdés van, amely az igazságügyi jogalkotás munkáját követeli. A megoldásra váró számos feladat taxatív felsorolásával ezúttal nem óhajtok foglalkozni, egyszerűen abból indulva ki, hogy ha nagy ünnepekről beszélhetünk, minek beszéljünk a félünnepekről. Márpedig most abban a helyzetben vagyok, hogy az igazságügyi jogalkotás tervei közül nagy ünnepet jelentő nagy tervekről is beszámolhassak. Azok a reformtervezetek, amelyek előkészítés alatt állanak, sőt részben már a parlament pitvarába is eljutottak, mint az ingójelzálogról, az okirati kényszerről szóló törvényjavaslatok, az ügyvédi rendtartás reformja , a polgári perjog terén küszöbön álló szervezeti reformok, elsősorban az egyesbíráskodási rendszer lejártával a megfelelő szabályok megalkotása stb., stb. mind csak félünnepnek számítanak amellett a pirosbetűs nap mellett, amit a magyar általános polgári törvénykönyv részemről tervbe vett parlament elé terjesztése jelentene. . Werbőczy István Hármaskönyve óta alig történt a magyar magánjog kodifikációja terén átfogó, egyetemes érdekű lépés. Nagymagyarország összeroskadt és Csonkamagyarországra olvadt le anélkül, hogy lett volna polgári törvénykönyve. Szinte szomorúság fog el, ha arra gondolok, hogy a törvényalkotás, amely 1867-ben valóban nagyvonalú alkotó processzuséként lépett fel, és mostohán bánt a magyar magánjoggal, hogy az azóta eltert hatvan év alatt a magyar törvényhozás nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy kódexbe állapítsa meg a magyar magánjog tételes szabályait. Valóban szinte tragikus elmaradás volt az, hogy az összeomlás előtt Erdélyben még az osztrák jog volt életben, hogy Magyarországnak nem volt egységes joga, hogy sok dologban más jogszabályok szerint ítélt a kolozsvári bíró, mint a budapesti. Ebben az elmúlt mostoha korszakban a vigasztaló csak az volt, hogy bíráink esze a helyén volt s hogy elsősorban a m. kir. Kúria bölcsesége a tradíciók alapjain a magyar magánjognak fejlesztésében egy pillanatig sem feledkezett meg az utász szerepéről. A legutolsó években az igazságügyminiszterium, megcáfolva annak a mondásnak az igazságát, hogy inter arma silent musae, a társadalom nagy háborgásai ellenére szinte templomi csöndben hozzáfogott a polgári törvénykönyv évtizedekkel ezelőtt megindult munkálatainak befejezéséhez és hogy rövid legyek, befejezte a nagy munkálatot. Elkészült a hatalmas tervezet, amelyben a régi magyar jog, a bírói gyakorlat fényes tükrét fogja mindenki látni, amely összekötő híd lesz a helyreállandó Nagy Magyarország részei között, mert azt a jogot foglalja magában, amely Nagy-Magyarország joga volt. Akkor, amikor körülöttünk mindenfelé kezdik halálra ítélni a magyar jogot , annak kiküszöbölésére készülnek, vigasztaló momentum lesz, hogy ha területi álmainkat elérjük, olyan polgári törvénykönyvvel fogunk rendelkezni, amelynek szabályait a visszakapcsolandó részek simán átvehetik, mert ezek a szabályok a nép lelkében éltek, élnek és remélhetően akkor is fognak élni. Ünnepnapnak nevezem tehát azt a napot, nagy ünnepnek, amikor a magyar jogalkotó géniusznak ezt a büszkeségét, a polgári törvénykönyvet, az országgyűlés elé fogom terjeszthetni. Ha ezt rövidesen alkalmam lesz megtenni, akkor büszke emléke lesz a magyar Corpus Jurisban jogászi kulturfelsőbbségünknek. Ünnepek. Úgy száll le ránk, mint bármelyik nap, Az ünnep méla csendje És mégis szebb a tény — s az Illat Mintha szivünkbe lengne ! Mintha varázsos titka volna S bevonna vele mindent — S lelkünkben égi nóta zsongna. Keresve a nagy Istent! Nem oly nap ez, nem, mint a többi: Az ünnepek virágok ! Jönnek égi szinekkel szőni Ezt a sivár világot. Nem engedik, hogy lelki éjnek Borúja úgy bevonja, Hogy sohse tudjon már remélni, Istenben bízva hinni, kérni A szívek milliója! Krüzselyi Erzsébet. Mit várhatunk az 1928-ik évtől politikai és közgazdasági tekintetben ? (Folytatás.) Dr. Döncz Ákos a tanácsi választókerület országgyűlési képviselője. Ha a jövendőnek politikai és gazdasági helyzetét akarjuk megrajzolni, ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy előbb a múltba vissza ne tekintsünk, mert ha látjuk a haladás út ját, akkor áll előttünk tisztán az a végcél, amely felé egy akarattal törekednünk kell. A szomorú múlt emlékei után a nemzet békét, rendet óhajtott, először tehát politikailag igyekeztünk konszolidálódni, majd lassan a gazdasági rend is kibontakozott Lehet' Tél az erdőben. Reggel félhét óra van. A hőmérő —22 C fokot mutat, de mindegy, ki kell bújni az ágyból, mert 8 órakor van az indulás. Gyors mosdás jéghideg vízben, frottirozás a forró kályha mellett, grönlandi öltözködés, néhány falat reggeli és nagy csillingeléssel pontosan előáll a szán. A kocsis kucsmája, borzas bajusza és prémgallérja olyan, mint a zuzmorás erdő, a nagy fehérségből csak egy piros orr világít. A deres szőrű lovak úgy festenek a ködös kora reggelben, mint a mandzsúriai kozákokés az orosz japán téli háborúban. A szán repül a tükörsima pályán, ahol több a hó, ott annyira csikorog a talpa, hogy a csengők hangja sem tudja elnyomni. Az utcán senki sem jár, még a kutyák sem rohannak ki ugatva az udvarokból, a szokásos libák nincsenek útban. Egyetlen szán sem jön szemközt, bátran lehet hajtani a legnagyobb gyorsasággal. A falun kívül a szérüskertek közt több családból összeverődött nagy fogoly csapat szalad az utón a lovak előtt, alig akarnak felrepülni és mikor kettesével hármasával mégis felkelnek, pár lépés távolságra újból leszállnak. Oly közel vannak, hogy a színükről pontosan meg lehet látni, melyik a kakas, melyik a lyuk. Kint a fensíkon kezdődnek az óriási hófúvások, melyekbe a közerő csak egy csapásnyi nyitást vágott, úgy, hogy két háromszáz méter hosszban magas, függőleges hófalak közt haladunk. Gyors tempóban, melyet egész uton egyetlen kitérés sem lassít, hamarosan elérjük az erdőszéli községet,, ahol meleg villásreggeli vár, amely igazán jól esik a dermesztő hidegben megejtett egy órai út után. Azután előáll a másik szám, amelyet az erdőben jártas uradalmi erdészeti kocsis hajtó ismeri az erdei utakat és a nagyvad járást. Mert az a célom, hogy ebben az évtizedek óta nem látott, gyönyörű téli környezetben nagyvadat lássak közelről, ami ilyenkor legkönnyebben lehetséges, mert a vad nagy hidegben és mély hóban igen bizalmas és közel bevárja a csengő nélküli szánt. Tulajdonképen fotografálni akart egy társam, de ő reggel a termométer megtekintése után ijedten bújt vissza az ágyba, amit nem is veszek neki rossz néven, mert hiszen 30 évvel fiatalabb nálamnál. Már bent is vagyunk az erdőben. Először sűrü, sötét fenyvesbe megyünk, ahol a hó annyira lenyomja az ágakat, hogy minduntalan mélyen le kell hajolnunk, nehogy a hideg fehérség a nyakunkba szakadjon. Az amúgy is sürü fenyvesben a nagy hótömegek alatt a ködös téli délelőttön egészen sötét van. De nem sokára kivilágosodik, mert szálerdőbe érünk, ahol a vakítóan fehér hóban égbetörő karcsú feketeoszlopként állnak a nyúlánk törzsek. A csengőket levettük a lovakról és nesztelen csendben haladunk a töretlen, szűztiszta havon, amely csendesen muzsikál a szántalpak alatt. Hegynek az erőlködéstől gőzölnek a lovak és a pára nyomban zuzmorává fagy rajtunk. A nagy némaságot néha egy éles fejszecsapás hangja szakítja meg, de mindig csak egyetlen és bár közvetlen közelből hangzik, sehol se látok embert, bármennyire figyelmesen nézek körül. A kocsis észreveszi csodálkozásomat és felvilágosít, hogy a fák ropognak az óriási fagyban. Gyermekkorom óta nem hallottam ezt a hangot, de most visszaemlékszem, hogy akkor ily nagy hidegben már észleltem ezt a jelenséget. A nyakamban lógó gukkerraj gondosan átkutatom a hegyoldalakat, de sehol sincs vad, bár a talaj fehér lapja tele van írva külömböző nyomokkal, csapásokkal, melyek közt nem egy erős bikáé is látható. De semmiféle élő állat nem látszik. Erre ilyenkor igazán még a madár se jár. Most közel a szálerdő széléhez, azzal párhuzamosan megyünk. Az erdő szélén túl keskeny rét húzódik, azután kopár hegyoldal emelkedik, amelyen csak néhány öreg borókabokor áll, földig görnyedve a hó súlyos terhe alatt. És egyszerre szó nélkül, ostorával irányt mutatva figyelmeztet a kocsis, hogy a borókás elején szavasbika áll. Lehet vagy 209 lépésnyire, már észrevett bennünket és magasan tartott koronás fejével néz felénk. Lassan közeledünk hozzám, miközben észreveszem, hogy feljebb az oldalban még egy bika áll a bokrok közt. De az nyugodtan legel. Túrja orrával a mély havat. Mindig közelebb megyünk és amikor 100 lépésnyire vagyunk az első bikától, akkor látom, hogy mellette még egy harmadik íb fekszik a hóban. A fehér háttér előtt teljes tisztasággal láthatók a gyönyörű illatok és most