Történelmi szemle, 1964 (7. évfolyam)

3-4. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Spira György: Széchenyi tragikus útja

SZÉCHENYI TRAGIKUS ÚTJA Mindezenközben Széchenyi lényegében kitart eredeti programja mellett, e programnak valamennyi forradalmi jelentőségű eleme mellett. De a harc logikája magával hozza, hogy ha egyes részleteket illetően mégis módosítja programját, ezek a módosítások mindig követeléseinek további mérséklésével egyértelműek. Amikor például az ellenzék az általános közteherviselés haladék­talan bevezetését kezdi sürgetni, Széchenyi a fokozatosság szükségét hangoz­tatja, azt javasolván, hogy a különféle adónemekre különböző időpontokban terjesszék ki a közös adózás elvét. Vagy amikor az ellenzék az ősiség intéz­ményének maradéktalan felszámolását tűzi ki céljául, Széchenyi a hitbizo­mányi rendszer egyidejű kiszélesítéséért száll síkra. A végelemzésben mindezt azért cselekszi, hogy egyfelől ilyeténképpen a mindennapi politikai küzdőtéren is mérséklően hasson az ellenzékre, másfelől pedig így, a lényeget nem érintő engedmények árán tegye végre programját elfogadhatóvá azok számára, akik eddig bárminemű újítástól idegenkedtek. Mert Széchenyi sorozatos kudarcainak ellenére is számít az udvar és az arisztokrácia jóindulatára (hiszen, ha erre nem számítana, — a Habsburg­hatalom szilárdságáról alkotott túlzó ítéletének megfelelően — nem számít­hatna többé törekvéseinek, egész élete művének sikerére sem). S ezért, amikor a negyvenes évek közepén, Metternich figyelmeztetését megszívlelve, fiatal magyar főuraknak egy csoportja, a liberális eszmék térhódítását tapasztalván, végre maga is elismeri bizonyos változtatások , ugyan fölöttébb vérszegény és az udvar vezetésével megvalósítandó reformok, mégis valahára reformok — szükségességét (mivel másként, továbbra is megmaradva a merev tagadás álláspontján, immár végképp nem­ remélhetnék, hogy sikeresen szállhatnak szembe az ellenzékkel), a király pedig e csoport fejét, Apponyi György grófot nevezi ki kancellárrá s ekként szemmel láthatóan áldását adja ez újkonzer­vatívok tevékenységére. Széchenyi elhiteti magával, hogy az udvar végre őszintén a polgári átalakulás felé vivő útra lépett (holott az újkonzervatívok által javallott reformok valójában csak a polgári átalakulás tényleges híveinek táborát hivatottak megosztani, tehát éppen a polgári átalakulás hátráltatására hivatvák). S amikor azután Apponyi, körmönfont céljainak szolgálatában Széchenyi tiszta nevét is utilizálni kívánván, felajánlja néki, hogy kinevezteti a helytartótanács újonnan létesítendő közlekedésügyi bizottságának elnökévé, Széchenyi ilyetén illúzióinak rabjaként, no meg azért is, hogy kivihesse régóta dédelgetett tervét, a Tisza-völgy rendezését, vállalva amúgy is megfogyatkozott népszerűségének teljes feláldozását, elfogadja az ajánlatot, ezzel pedig — úgy látszik — beteljesítvén 1848 előtti életútjának tragikumát, végérvényesen szembekerül azokkal, akik minden ellentét dacára kezdeményezéseinek leg­hívebb — mert legkövetkezetesebb — folytatói, s egy táborba kerül azokkal, akik kezdeményezéseinek igazában legfőbb ellenségei. És valóban: Széchenyit még az a tapasztalás sem ábrándítja ki, hogy újsütetű pártfogói egyik helytartótanácsbeli ülnöktársával — a bizalmatlanság nyilvánvaló jeleként — állandó megfigyelés alatt tartatják hivatali ténykedései­ben, Bécsből pedig megannyi méltatlan kilincselés után sem kapja meg a Tisza­szabályozásra kért s korábban meg is ígért egyetlen milliót — úgy, hogy a szabályozási munkálatok évekig tartó erőfeszítések ellenére is tulajdonképpen csak az első kapavágásig jutnak el; az utolsó rendi országgyűlésen a konzer­vatív követeket is felülmúlja az ellenzék elleni fellépésekben s az ellenállást még akkor sem szünteti meg, amikor a rendek, az európai forradalmi hullám megindulását látván, 1848. március 3-án egyhangúlag (tehát a konzervatív

Next