Történelmi szemle, 1964 (7. évfolyam)
3-4. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Spira György: Széchenyi tragikus útja
594 SPARA GYÖRGY de bennefoglaltatik az a kimondatlan félelem is, hogy tán utóbb sem lesz mód a lovak megfékezésére s tán így is fel fogják borítani a kocsit. És ahogy események tornyosulnak eseményekre, úgy tornyozódik Széchenyi lelkében is aggodalom aggodalomra, míg végül a kétség újból s teljesen maga alá nem gyűri kezdeti reményeit. Persze, hogy az országgyűlés nem egy, hanem tíz milliót szavaz meg közlekedési beruházások céljaira, s neki mint újdonsült közlekedésügyi miniszternek mégis megint csak a tervezgetéseknél kell maradnia, mert az országnak a valóságban nincs pénze, az csupán elkeseríti, de nem sújtja le, hiszen korábbi várakozásai ellenére sem éri teljességgel meglepetésszerűen. De hogy a néptömegek első lelkesedése rövidesen munkás- és parasztköveteléseknek adja át a helyét, az már nyugtalanítja, ha különösebben szintén nem aggasztja is (mivel bízik abban, hogy a kormány újabb munkaalkalmak teremtésével, illetve a jobbágyfelszabadítás fogyatékosságainak kipótolására a népképviseleti országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslatával úrrá lesz az ilyen nehézségeken). A csakhamar kibontakozó nemzetiségi mozgalmak viszont már erősen foglalkoztatják, bár önmagukban ezeket sem tartja túlságosan veszélyeseknek. Amikor azonban tapasztalhatja, hogy az udvar éppen e nemzetiségi mozgalmak irányában — enyhén szólva is — kétes magatartást tanúsít, az aggodalmak egyszeriben eluralkodnak rajta. S nem tudja osztani Kossuth véleményét, amely szerint a nemzetnek most, erőt kell mutatnia, mert egyedül ezáltal rettentheti vissza a szervezkedő ellenforradalmat, ellenkezőleg: szinte rögeszméjévé válik, hogy éppen Kossuth eljárása idézi fejünkre a bajt, amennyiben csak ez és éppen ez hívja ki az ellenforradalmat harciasságával, a valóságban pedig az ellenforradalom sokkal hatalmasabb erőforrásokra támaszkodhatik, mint mi, az ellenforradalom esetleges támadása ellenében tehát nem leszünk képesek megvédelmezni még a márciusi vívmányokat sem, bár azokat az udvar őszintén magáéivá tette s, törvényekbe foglaltatván, a király is szentesítette, mert az ellenforradalom esetleges támadása teljes bukásunkat fogja maga után vonni. És most már a királyi szó szentségébe vetett eleddig rendületlen hite, utolsó reménysugara sem tarthatja magát soká. Augusztus 30-án ő is olvashatja a bécsi kormány hírhedt emlékiratát, amely az uralkodót elmarasztalja a márciusi törvények szentesítéséért, Magyarországot meg a pragmatica sanctio megsértésével vádolja s elsősorban éppen olyan lépések (a nádornak királyi hatalommal történt felruházása, valamint különálló had- és pénzügyminisztérium létesítése) miatt, amelyeknek a megtételében személy szerint őneki is döntő része volt, a szeptember 3-ról 4-re virradó irgalmatlan éjszakán pedig megismerheti a királynak mindezekkel egyetértését kinyilvánító szenvtelen kísérőiratát is. Vagyis most már nemcsak arra döbbenhet rá, hogy az ellenforradalom támadása közvetlenül fenyeget, hanem arra is, hogy az ellenforradalom szítója mégiscsak maga az uralkodóház s hogy az ellenforradalom a valóságban korántsem csak a Kossuthnak általa felrótt ujjhúzásokat kívánja megtorolni — ezekre nem is igen hivatkozik —, hanem kendőzetlenül a forradalom kezdeti, márciusi vívmányainak lerombolására törekszik. A magyar nemzet tehát — úgy érzi — megint válaszúton, de most józan ésszel immár el nem viselhető választás előtt áll: vagy azt teszi, hogy térdet hajt az ellenforradalom előtt s önként lemond mindenről, amit márciusban elért, vagy pedig azt teheti, hogy védelmezi magát s harcol, a míg el nem törlik a föld színéről, mert győzelemre semmi remény. . . Szolgaság és nemzethalál: e két egyaránt irtóztató látomás között omlik össze Széchenyi, nem az ellenforra-