Mértékadó, 2015. január 5. - december 21.
2015-05-18
Békévé oldva Úgy tűnik, hogy a mozifilmek forgalmazói számára Magyarország nem sokat számít. A kis vásárlóerő - a kevés néző - miatt számtalan film vagy nem jut el a hazai mozikba, vagy csak több hónappal a hivatalos bemutatója után. Közéjük tartozik Russell Crowe filmje, a The Water Diviner is. Pedig ez az alkotás nem csak azért érdekes, mert az újzélandi születésű, Oscar-díjas ausztrál színész első rendezéséről van szó. A film középpontjában ugyanis az a hadművelet áll, melynek ezekben a hónapokban van a századik évfordulója. Ez a Dardanellák birtoklásáért folyt, de úgy is szokták hívni, hogy a gallipoli csata. (A törökök Qanakkale településről nevezték el az ütközetet.) Leginkább Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja szorgalmazta, hogy az antant hajóhada indítson támadást a tengerszorosnál. Erre 1915 februárjában került sor, ám a kívánt eredményt, a Márvány-tengerre való betörést nem sikerült elérni. Ezért határozott úgy az antant vezetése, hogy partra szállnak a Gallipoli-félszigeten. Mivel a nyugati frontról nem lehetett csapatokat elvonni, 1915. április 25-én az ANZAC (Australian and New Zealand Army Corps) egységeit vetették be. Bár az antanterők megvetették a lábukat a parton, tovább nem jutottak. Végül 1916. január elején kénytelenek voltak elhagyni a félszigetet. Török részről kilencvenezer, az antant oldaláról ötvenezer ember maradt holtan a csatatéren. A The Water Diviner az emlékezés és a megbékélés jegyében készült. Connor (Russell Crowe), az ausztrál családapa mindhárom fiát elvesztette a gallipoli csatában. Felesége lassan beleőrül a fájdalomba, és végül öngyilkos lesz. Connor ígéretet tesz a sírja felett, hogy felkutatja a fiúk nyomát, és ha lehet, haza is viszi földi maradványaikat, hadd nyugodjanak az anyjuk mellett. Valószínűleg az első világháború az utolsó olyan háborús konfliktus, melyre a szemben álló felek képesek gyűlölködés nélkül visszatekinteni. Minden részt vevő nemzet komoly veszteségeket szenvedett, katonáira pedig úgy tekint, mint hősökre. A fiait kereső Connor egy olyan családnál kap szállást Isztambulban, amelyből az apa is odaveszett a gallipoli ütközetben. A veszteség az első, ami összekapcsolja Connort, az özvegynőt és árván maradt fiát. A kutatás során pedig a férfi nemcsak azzal szembesül, hogy az egykori ellenség éppen élet-halál harcot vív a fennmaradásáért. Rá kell döbbennie, hogy nem azoktól kap segítséget, akik fiait egykor a frontra küldték, hanem azoktól, akik szemben álltak velük a lövészárokban. A gallipoli csatában ott harcolt Musztafa Kemal, aki később a modern Törökország megteremtéséért honfitársaitól megkapta az Atatürk melléknevet, melynek jelentése: „a törökök atyja". Ausztráliában és Új-Zélandon április 25. azért is emléknap, mert az ANZAC küzdelmei nagy szerepet játszottak a két ország nemzetté formálódásában. A partraszállás századik évfordulóján, 2015. április 25-én a helyszínen hajtottak fejet az elesettek előtt a hajdan ellenséges országok vezetői. Mert az ősök által vívott harcot csak a közös emlékezés oldhatja békévé. Lehet, hogy Russell Crowe filmje nem fog bekerülni a filmművészet legnagyobbjai közé. Az is igaz, hogy a romantikus történetszövés igencsak erőltetetten viszi a nézőt az előre látható tanulság felé. Ám ez nem azt jelenti, hogy a magyar nézők figyelmére egyáltalán nem érdemes. Már csak azért is jó lenne találkozni e filmmel a hazai mozikban, mert a mi történelmünknek is része volt a nagy háború, így nem idegen tőlünk mindaz, amiről a rendező mesél. közbeszólt.Baranyai Béla Nézőpont A valóság közbeszól Az emberiség mindig szerette legendák, mítoszok és vezéreszmék köré építeni gondolkodását, ám a veszély, hogy nézeteink összeesküvés-elméletekké görcsösülnek, tán még sosem volt ennyire kézzelfogható, mint ma, az internet korában. A radikalizálódó téveszmék lélektanát járja körül az áprilisi Titanic Filmfesztiválon bemutatott Sötét húzások és Citizenfour is, bőven tartogatva meglepetéseket. Kelly Reichardt ökoterrorizmusról szóló filmje ígéretesen kezdődik: három kívülálló összefog, hogy a természetkizsákmányolás helyi szimbólumának tekintett duzzasztógátat felrobbantsák. A konspiratív előkészületeket látva baljós hangulat lesz úrrá rajtunk: tragikus előtörténeteket és nyomasztó lelki terheket sejtünk szűkszavú figuráink mögött, ám a gondosan felépített fordulat hiába érkezik el, a lélektani dráma súlytalan marad. Nem a színészeken múlik: Jesse Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Sarsgaard precízen eljátsszák szerepüket, egyértelmű motivációk híján azonban nehéz bármelyikükkel azonosulni. A romboló téveszme tehát hiányzik, csupán hatását látjuk - néhány frusztrált elme fokozatos elborulását. Minden összeesküvés-elmélet szülőanyjával, a totális megfigyelő-ellenőrző hatalom teóriájával indít az Oscarnyertes Citizenfour, mely Edward Snowdennek, az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség egykori informatikusának történetét dolgozza fel. Snowden 2013 elején vette fel a kapcsolatot néhány újságíróval. Amikor a titkos találkozó végre létrejön egy hongkongi szállodaszobában, hősünket csupán Green Greenwald, a Guardian oknyomozója és Laura Poitras kamerája figyeli. Valós időben, az „itt és most" hevítettségében tárul fel az évszázad talán legmocskosabb rejtélye, ám érdemes megfigyelnünk Snowden tekintetét: híven tudósít tulajdonosának lelkiérzelmi hullámvasútjáról az elővigyázatosságtól a szeretteiért való rettegésen át a „lesz, ami lesz" nyugodt elszántságáig. A néző elkeseredése pedig egyre csak nő, amint újra és újra eszébe jut, hogy nem fikciót lát, hanem a minden thrillernél hátborzongatóbb valóságot. Míg a Sötét húzások fontoskodó, a Citizenfour valóban fontos film, mely megrázó erővel fordítja visszájára a netes konteók legendáriumát - a valóság ugyanis ezúttal Paksa Balázs