Új Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-6. szám)
1989-12-01 / 6. szám - G. KOVÁCS LÁSZLÓ: Magyarok Szlovákiában 1939—1945 (IV., befejező rész)
június 4-i számában megjelent nyilatkozata, mely szerint a szlovákiai magyar irodalom a kisebbség fennmaradásáért vívja küzdelmét. Az írónak „beszélnie kell ott, ahol a politikus nem beszélhet”, tehát az irodalom voltaképpen a politikai fórum szerepét is betölti. Hangsúlyozta, hogy a szlovákiai magyar irodalom alkotásai a magyarság létharcának a produktumai, amelyekben a „magyar élet, a hit és a szellem lángja él”. Amint már említettük, az irodalmi élet megszervezése elsősorban a több évtizedes múltra visszatekintő Toldy-kör érdeme, mely a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználásával támogatta az írástudók munkáját. 1940 és 1943 között a Toldy-kör hét füzetsorozat kiadásával biztosított fórumot a szlovákiai magyar irodalom — pontosabban: írásbeliség — reprezentánsainak, a Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár, a Szlovákiai Magyarok Kincsestára, a Szlovákiai Magyarok Könyvtára, a Szlovákiai Magyar Művelődési Könyvtár, a Szlovákiai Magyar Irodalmi Füzetek, a Szlovákiai Magyar Füzetek és a Bibliotheca Istropolitana ma már alig ismert füzeteit lapozgatva láthatjuk, hogy e korszakban is születtek figyelemre méltó, értékes írások, s a mégoly kritikus szellemű olvasónak is el kell ismernie, hogy a magyar kisebbség tollforgatói, szószólói ekkor is a szülőföld iránti szeretet, a magyarsághoz és az emberiesség egyetemes törvényeihez való hűség, a népek barátságába vetett hit és az európaiság következetes, az „ordas eszmékkel” nyíltan dacoló képviselői maradtak. Írásaikat elsősorban a „szlovákiai magyar család” élete, sorsa, kulturális öröksége, történelmi múltja, mindenkor vállalt hídszerepe, léthelyzetéből adódó történelmi feladata ihlette. A magyar művelődéstörténet kutatói számos érdekes adalékot találhatnak, ha figyelmükre méltatják az említett sorozatok kiadványait: szerzőik foglalkoztak irodalomtörténeti kérdésekkel (Szalatnai Rezső, Juhász Gyula Szakolcán; Szalatnai Rezső: Móricz Zsigmond Szlovákiában), történelemmel (Polnisch Artúr: Elzálogosított városok, Ethey Gyula: A vágvölgyi magyarság települése és fogyatkozása), néprajzzal (Arany A. László: A szlovákiai magyarság néprajza), a zenei élettel (Németh István László: A szlovákiai magyar zenekultúra mérlege), elkalauzolták olvasóikat — a táj „lelkületét” is érzékeltetve — Szlovákia magyarlakta vidékeire (Mártonvölgyi László: A regélő Nyitra mentén; Gyürky Ákos: A Zobor vidéke), de olvashatunk Széchenyi pozsonyi kapcsolatairól, nyelvhasználati kérdésekről és sportról is. Külön említést érdemelnek a magyar kisebbség problémáival, helyzetével, erkölcsi és eszmei állásfoglalásával, feladataival foglalkozó írások (Esterházy János: Magyar hétköznapok. Esterházy János: A szlovákiai magyar család élete; Csáky Mihály: Levél a Tátra alól magyar sorskérdésekről; Peéry Rezső: Perem-magyarok az idő sodrában). Külön is megemlíthetjük Környei Elek Nyugati őrhelyen illetve Isten hegedűje című műveit, amelyek — helyenként vitatható történelemszemléletük ellenére — csaknem a szlovákiai magyarság egészére kiterjedő érvénnyel fogalmazzák meg e kisebbség nemzeti öntudatát, küldetésérzetét, kötődését a múlt örökségéhez, békevágyát, európaiságát. Környei az Isten hegedűjében „európai lelkiismeretet” emleget, s joggal: e lelkiismeretet a legrafináltabb propaganda sem tudta elpusztítani. A szépirodalom terén elért eredményeket mi is Turczel Lajos szavaival jellemezhetnénk a legjobban: „Az 1939 és 1945 közötti irodalmi produkció az előző korszakéhoz viszonyítva nem tekinthető csonkának, a szociális és humanista elkötelezettség eléri, s az átlagos esztétikai szint megközelíti az előző irodalmi szakasz termésének színvonalát.” A háború alatti évek szlovákiai magyar prózáját elsősorban Ásgúthy Erzsébet, Pozsonyi Anna, L. Kiss Ibolya, Egri Viktor és Jankó Zoltán neve fémjelzi, a lírikusok közül pedig mindenekelőtt Győry Dezsőt, Szenes Erzsit, Környei Eleket és újfent Ásgúthy Erzsébetet kell megemlítenünk. A drámairodalmat Ásgúthy Erzsébet képviselte. Fábry Zoltán, az esszéírás és a publicisztika legkiemelkedőbb reprezentánsa a háború éveiben hallgatásra kényszerült. 1939-ben még publikálhatott néhány írást a romániai Korunkban, a következő két évben azonban csak három cikket írt, amelyeket álnév alatt sem sikerült közöltetnie, az 1942-ben született Palackposta című esszéje után pedig éveken át néma maradt. Az esszéirodalom és az irodalomkritika területén elsősorban Szalatnai Rezső alkotott maradandót, de említést érdemel Peéry Rezső és Környei Elek neve is. A zenei élet terén csupán a pozsonyi Bartók Béla Dalegyesületet emelhetjük ki, mely Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében végezte munkáját. Az egyesület népszerű volt, és nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket ért el.