Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)
1903-10-11 / 42. szám - Karazin: Az utolsó lakoma / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Hogyan készül a szivar? A nagyközönség vajmi kevéssé van tájékozódva afelől, hogy miképpen készül a szivar, a dohányos emberiség eme gondűzője. Nem is tudom, hogy néha, amikor tele van az ember agya gonddal, mitévő lenne, ha egy szivar elfüstölése nyugodalmat nem szerezne. Vannak emberek, írók, festőművészek, akik szivar nélkül képtelenek dolgozni. Nem hiszem, hogyha Ujházy mester a színpadon játék közben szivarozhatnék, nem látnók-e a britanika csutkáját a szájában. Megfigyeltem a mestert. Ha véletlenül, — mert csakis véletlenül történhetik meg, — nem volt a szájában az a bizonyos szivarcsutka, nem volt olyan helyre legény, mint szivarcsutkával a szájában. Ilyenkor egészen más az arca, kiül reá a megelégedettség, gondolatai kellemes dolgokon látszanak pihenni. Hány millió embernek nyújt élvezetet a dohányzás és hány ezer munkásembernek ad kenyeret ! Ma nálunk 21 dohánygyár 19.044 személyt foglalkoztat, amelyből 1154 férfi, 17.890 nő; s ez nagy szó, mert a mai nehéz megélhetési viszonyok között, amikor a nők, méghozzá a szényebb osztályhoz tartozó nők is utalva vannak arra, hogy családjukat fentartsák, ily nagy számban más ipar vagy gyárüzemben nőket aligha lehetne foglalkoztatni. És még hozzá úgy foglalkoztatni, mint a dohánygyárakban, ahol minden a munkásnő szorgalmától, intelligenciájától függ. Minden munka megfelelő szakmánybér mellett végeztetik és ha szorgalmasan, jól dolgozik az a munkásnő, hetenkint 12—16 koronát is megkereshet nyolc órai munkaidő mellett, de 9—10 koronát a legutolsó munkásnő is megkeres. A dohánygyárnál alkalmazott munkások, munkásnők munkaképtelenség esetén már tíz évi szolgálat betöltése után nyugbérben részesülnek. Szolgálatukból csak fegyelmi vétség, lopás, orgazdaság esetén bocsájthatók el. A gyárban alkalmazott munkás vagy munkásnő betegség esetén ingyen gyógykezelést és félbért élvez, elhalálozáskor pedig 100 korona temetési járulékot kap meg a nyugbérben levő munkás vagy munkásnő is. Magyarországban 783 község termel dohányt, 1900. évben 63.833,968 kilogram volt e termelt mennyiség, amelyért 23.741,389 kor. 14 fillérnyi beváltási árt fizetett ki az áram. Hová lett ez a rengeteg mennyiség? Talán elszívtuk regalitás, trabucos szivarokban vagy éppen kir. szultán flór formájában ? Korántsem. Kiküldtünk belőle idegenbe 6.323,349 kilogramot, Anglia, Belgium, Afrika, Spanyolország, Franciaország, Németországba, ahol nagy becsülete van a magyar pipadohánynak, a többit pedig az osztrák sógorral közösen elszívtuk pipában, mert bizony a mi jó szivarjaink és török pipadohányaink tengerentúli dohányokból készülnek. A magyar dohány csak burnótnak és pipadohánynak alkalmas. A szivargyártást nálunk nagy gonddal kezelik s szivarjainkban valódi tengerentúli kubai, brazíliai és ázsiai dohányok vannak, minden vegyi hozzátétel vagy pácolás nélkül, nem úgy, mint Németországban, ahol nem lévén egyedáruság, nagy a versengés s így bizony igen sokszor répalevél is kerül abba a szép formájú szivarokba. Mert Németországban a külszínre helyezik a fősúlyt a szivargyártásnál. Ott a szép formája a szivarnak és csinos fölszerelése a szivarládácskáknak a döntő. Nálunk ellenben a lehető legnagyobb gondot fordítják a dohány megválogatására, nehogy abba csak egy éretlen szál vagy penész által megfertőztetett levél kerüljön. A levelekből a kocsányt vagyis a középső bordát a szivar előkészítési osztályában alkalmazott munkásnő eltávolítja s azután szép rendben egy vászonnal bevont keretre rakja s megszárítja úgy, hogy a levelekben csak annyi nedvesség maradjon, hogy azok kellő rugékonysággal bírjanak. Ez az úgynevezett szivarbél-készítés. A szivarboríték megválogatása szintén a szivarelőkészítő osztályban történik, de ezt a munkát külön, erre a célra beoktatott és begyakorlott munkásnők végzik. Itt a leveleket szintén megválogatják, de csak kikocsányoztatásuk után, olyformán, hogy minden szivarnemhez a megfelelő finomságú borítéklevél kerüljön. A levelek osztályozása után azokat az e célra szerkesztett simítókészüléken megsimítják s bizonyos mennyiséget a simítókészüléken levő sajtolóban lesajtolnak, úgy, hogy a levelek ki ne száradjanak, meg ne ráncosodjanak, különben a szivarbáb befonására nem lennének alkalmasak. Ez az úgynevezett szivarelőkészítés, borítékkészítő osztálya. A szivarelőkészítési osztályból a szivarbél a szivarbelet takaró burok és a készült szivarbábok befonására előkészített boríték fölkerül a szivargyártás bélkimérő osztályába. A szivargyártásban két munkásnő dolgozik egy csoportban. Az egyik készíti a szivarbábot, ez a „bábkészítőnő", a másik, aki a készült bábokat a borítékkal fonja be, az a „fonónő". Minden fonónőnek megvan a maga könyvecskéje, amelyben az általa készítendő szivarhoz való anyag be van írva s eme beírásra mérik ki részére a szükséges szivarbelet, szivarburkot és borítékot. Amennyi szivarhoz való anyagot neki kimérnek, ugyanannyi szivart tartozik átadni a szivarok átvételre alkalmazott „átvevőnőknek", akik ezt a szivart átvizsgálják s a formahiba vagy túltömöttség miatt meg nem felelő szivart fölbontva, a munkásnőnek visszaadják, amelyet az pótolni tartozik. Ez a tulajdonképpeni szivargyártás. Végül jó a szivarcsomagolás, ahol a szivarokat kellő gonddal szín szerint megválogatják s a megfelelő ládácskákba csomagolják. Ez a végső stádiuma a szivargyártásnak. Innen a szivarok elcsomagolt állapotban bekerülnek a raktárba, ahol száraz helyen tartják. A dohánygyárak a készített gyártmányokat kiszállítják a m. kir. dohányáruraktáraknak, ahonnan a dohánynagyárusok szerzik be szükségleteiket. A szivarozó közönség legnagyobb része a világos borítékkal fedett szivarokat kedveli. Miért? azt ő maga sem tudja biztosan. A közönség abban a hitben él, hogy az a szivar, amely világos borítékkal van fedve, könnyebb, mint a sötét vagy barna borítékkal fedett. Pedig csalódik, mert abban a világos borítékkal fedett szivarban csak az a bél van, ami a barna vagy sötét borítékkal fedett szivarban és az a szivarborítékra fölhasznált dohánylevél íze, illata, zamatja oly közömbös kell hogy legyen, hogy a szivarban levő bélanyagot semmi körülmények között be ne folyásolja, ízét, illatát, zamatát vagy éppen égését a maga karakteréből ki ne vetkőztesse. A nagyközönség ízlését, igaz, nem lehet megváltoztatni, de az épp olyan, mintha minden ember a hölgyek szőke hajába szeretne és nem a nemes tulajdonságaiba, jóságába és szépségébe. Szikray János Két művész hagyatéka Eisenhut és Schuster képeinek kiállítása Néhány száz képet és rajzot vásárolt össze egy hét alatt a budapesti közönség a Műcsarnokban. Ilyesmi még nem esett meg. Ha rendszerré válna, úgy ugyancsak kellemes előjelnek vehetnők, mert a művészet fejlődésének egyik fontos föltétele az, hogy mecénások fejlődjenek. A legtöbb kép, amely ily hamar akadt gazdára, Eisenhut Ferencé. Fájdalom, korán húnyt el ez a művész s bizony életében egyszer sem örvendhetett hasonló sikernek. Tárlatainkra többnyire nagyobbszabású munkákat küldött, abból a fajtából, amelynek egyetlen vásárlója az állam. Itt most csupa apró rajz, tanulmány, fürge olajvázlat került egybe: művészi hagyatéka. Néhány nagyobb olajfestmény mutatja azt, hogy miként dolgozta föl képpé a természettanulmányokat. A közönség főképp ezeket a természettanulmányokat és a gondos, kisebb méretű rajzokat kapkodta el, nemcsak, mert ezeket valóban olcsó áron kínálták, de mert élvezetes apróságok s talán jobban jellemzik Eisenhut tehetségét, mint sok nagy képe. Kitűnően értett ahhoz, hogy néhány vonással jellemezzen egy tuniszi utcát s e néhány vonás kiadja annak a temérdek részletnek összességét, amit egy ily lim-lomos utca mutat. A Kaukázus cserkeszeit és drúzjait néhány fürge, de jól kiszámított ceruzavonással szögezte a papirosra. Csupa arckép, amelynek jellemző ereje felette figyelemreméltó. Vannak aztán a Keleten és Észak-Afrikában készített ily ceruzatanulmányai is, amelynek nem puszta jegyzetek, hanem gondos, néha többször is ismételt leírásai egy-egy oly alaknak, akit valamely képébe akart beállítani. Ezek a rajzai a lelkiismeretes és rendkívül szorgalmas festőt mutatják be. Olajvázlatai pedig színben sokkalta üdébbek, közvetlenebbek, mint legtöbb nagy képe. A másik gyűjtemény Schuster Ferencé. Színes és egyszerű rézkarcok, mindössze néhány darab, de beszédes okmányai annak, hogy ebből a szegény, sokat szenvedett művészből kiváló ember lehetett volna, ha nem ragadja el oly korán a halál. Ő is ez évben halt meg, mint Eisenhut. Ő is egyideig vaskereskedésben dolgozott, mint ez a pályatársa. Ő is megszökött onnan, mert minden áron festő akart lenni. Rengeteg nyomorúságok közt kullogott egyik műteremből a másikba: fogadnák föl ecsetmosogatónak, 350