Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-03 / 10. szám - Zilahy Lajos: János szerelme / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit súgott maga a fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát." Ezt mondta. És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel eldobáltam magamat. Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival, hanem önmagával kegyetlenkedett. — Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most itt van, nézzen a szemébe . . . Tihanyit sohasem szerettem . . . Egy percig sem! Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom megmondani, hogy miért tettem mégis . . . Mikor először a testemen éreztem a száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak magamat csaltam. — Ezért megölöm a kutyát, — hörögte Belizár. Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább ingerelte, mintsem megijesztette. — Mért ölné meg? — kérdezte. — Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni valóm, Heródes király inthet a hóhérnak. Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos haját. Sistergő fehér esőfelhő vette őket körül. Belizár egyedül állott a fedélzeten. Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan,mint a megijedt sirály hangja. Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a mélységbe. A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom támadt. Szilaj lendületű, fehér sörényű hullámparipák egymás nyakába ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha prédát szimatolnának. A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces lihegéssel énekelték az erő dalát. A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta a múló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit halad. Száztíz-, — húsz-, — harminc méter . A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel. Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását. Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők. Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló szemen keresztül reménytelenül bámult ki a maga sötétségéből a tajtékos fehér tengerre. Vége Levél valakihez Szeretném, hogyha most mellettem állnál, S láthatnám, hogy az arcod elpirul, S hogy megremegsz, mint esti holdsugárnál A tótükör, ha rá egy rózsa hull. A lelkem most sok halk melódiát hall, S hogy hozzád küldöm őket: úgy fogadd, Mint hogyha nyíló fehér violával Végig cirógatnám az arcodat. Tekinteted még elsuhant felettem, Szemedből rám még szikra nem ragyog, Úrrá feletted eddig nem lehettem, S hiába volnék térdeplő rabod. Nem láthatsz bennem többet jó barátnál, Kinek ábrándja, vágya még fehér . . . Ki örvény partján még sohasem álltál: Hogyan tudhatnád, lelkem mennyit ér! Pedig ha félted hozzám kötni lelked, Sietve vond kezemből el kezed. Mert hogyha most az egyszer ott felejted, Úgy soha többé vissza nem veszed! Nem kérdem akkor, hogy együtt megyünk-e, Az-e a lelked vágya, vagy nem az, Tudom, hogy napsugárból a kezünkre Arany békát kovácsol a tavasz! Mert a tavasznak nagy az ő hatalma! Sok alvó szívben álmokat fakaszt, Sok fagy felenged, hogyha jön jutalma, Vigyázz! Te még nem láttad a tavaszt! Ma tán arany pókhálót sző körötted, Holnap befonja már szíved, fejed, Arany szálából fátyol függ előtted. Vigyázz nagyon! Ma még széttépheted . . . Szávay Zoltán János szerelme Elbeszélés . Irta ZILAHY LAJOS János, miután otthagyta a műegyetemet, kikerült az utcára. Bár finom mozgása keze és megérző látása volt, szíve mélyéből gyűlölte azokat a lehelletszerű rajzokat, amelyeket fehér és fekete üvegvonalzókkal rajzoltak az óriási ablakú nagy teremben, ahol állandóan érezni lehetett a tus erős, átható szagát. Gyűlölte a körök bántó józanságát és igazságos arányát, az egymásba futó vonalak élettelen logikáját és mindent, ami egyszerű, átlátszó és megérthető volt. Utálta az öreg professzorokat, akik a katedrába kapaszkodtak, mert öregek és lankadtak voltak már, és akik azt hazudták, hogy a tudománynak mélységei vannak, amelynek ezer és ezer méteres ásatag kútjaiban új és új energiák várták, hogy fölfakadjanak. Az öreg professzorok, akik fehérhajúak és lankadtak voltak, úgy tűntek föl neki, mint pancsoló gyerekek, akik a borszesz lángjánál duruzsoló lombikokban színes gőzöket főznek, így azután nem is sokra ment az egyetemen. Az órák alatt kis piros könyvekből Nietzschét olvasta, a 20* 23 L