Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-07-11 / 29. szám - Zilahy Lajos: Záveczky protezsál / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Záveczky protezsál Elbeszélés írta ZTLAHY LAJOS A tábla előtt egy kis mezitlábas, gatyás parasztgyerek állott. — Ki nyírt meg téged, Bagosi? — kérdezte Kósa tanító úr. A gyerek megtörölte a könyökibe az orrát és azt mondta: — Édesanyám. — Nahát fiam, mondd meg édesanyádnak, nagyon grádicsosra sikerült a nyírás. Máskor jobban vigyázzon az ollójára, mert olyan a fejed, mint a zebráé. Helyre mehetsz. A tanító elővette a tulaezüst órát. Mindjárt dél lesz, — föladta hát a holnapi leckét. Holnapra történelemből Bocskay István, természetrajzból a ribizli. Odakint az iskola mellett delet kezdett ütni torony. Egy láthatatlan kéz felülről tizenkét mély a kongású, búgó haranghangot dobált le a toronyból, aztán egy vékonyhangú harang lelkendezve harangozta a delet. A gyerekek fölállottak és imádkoztak, aztán hónuk alá kapták a szörnyen tintás könyveket, a palatáblát, amelyre madzaggal volt rákötve a grifli és a kis kalapokat, sipkákat a kezükben szorongatva, kifelé tódultak. A kiürült iskolateremben egyedül maradt Kósa tanító. Már nem volt semmi dolga, de azért itten maradt még egy kicsit a csendes, fehér falak között. Fent ült a katedrán, lehunyta a szemét és fáradt homlokát a két tenyerébe vette, így ült sokáig, aztán felkönyökölt és csak nézte az üres padokat. — Vájjon mi lesz velem? — gondolta magában. Csöndes, szolid fiatalember volt Kósa tanító. Jó megjelenésű, szemrevaló fiú, kis barna bajusszal, sötét arcában két nagy lobogó, fekete szemmel. Rendes, tiszta ruhában járt, jobbfajta nyakkendőket viselt, — adott magára valamit, nem úgy, mint a vidéki néptanítók. Huszonhárom esztendős volt és most az öreg Ádám tanító halála után rábízták egyelőre a gyarmati iskolát; addig, amíg kinevez valakit a mindenható miniszter. Kósa is megpályázta az állást, de kevés reménnyel. Tudta, hogy nemsokára,— talán egy-két hét múlva,— itt kell hagyni ezt a kedves, nyugalmas iskolát, ezt a biztos kenyeret és újra szembekerül, — amitől öreg praepa kora óta félt, — pályájának reménytelen nyomorával. Pedig milyen igazságos lenne az Isten, ha őt ide kineveznék! Nem sok öröme volt eddig az életben és most a legnagyobb, a legszebb vágya telne be: egy nyugalmas, biztos kis állás; egy hónap múlva megtarthatnák az esküvőt, Erzsike itt cimbalmozna a tanítói lakásban, beosztással élnének. Erzsike, ért az apró jószágtenyésztéshez, csupa virág lenne az iskola fácintos kis kertje . . . a nagy Isten. . . — Vájjon mi lesz velem? — gondolta Kósa Jani és csak nézte az üres padokat. Valami protekciós alak fogja megkapni az állást. Törte a fejét, honnan, honnan lehetne valami protekciót keríteni. Az ő attyafiai vastagtenyerű iparosok, azok között nincsen frakkos ember. Egyszer csak az asztalra ütött és elkiáltotta magát: — Záveczky! Az öreg Záveczky! Fejébe csapta a kalapot és elsietett ebédelni. Ebéd után beállított a leendő apósához. Az após az íróasztal előtt ült és csibakozva olvasta a kétnapos újságot. — Sándor bácsi, — kezdte fontoskodva János, — jutott nekem valami eszembe. — Na, fiam. 1 ! A visszafoglalt Przemyslből. Magyar és német csapatok átvonulása a városon. Kilofot (Bécs) fényképe 62