Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)

1937-08-01 / 31. szám - Csathó Kálmán: Barátom Bálint. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

előtt, h­a nem látna ott! Miután már annyira össze­barátkoztál velük... —Gondolod? — Hogyne! — erősködtem hévvel, arra gon­dolva, hogy csak menjen el inkább a temetésre, mintsem, hogy az én nyakamra üljön esetleg. — Okvetlenül el kell menned! A leendő sógorod teme­téséről nem maradhatsz el! — Igaz! — felelte. — Ez, látod, igaz! Magdolná­nak nagyon rosszul esnék utólag!... Köszönöm, hogy figyelmeztettél! — Na látod! — szóltam elégedetten. — Hát jó, akkor együtt megyünk!... Értem jössz a kocsival a kaszinóba!... Először megijedtem az ötleten, hogy most meg már a temetésére is elmenjek ennek a rám nézve idegen embernek, akinek a nevét is csak azóta tudom, mióta meghalt. De Bálitnak hiába mondtam, hogy még a jó ismerőseim temetésére is csak a legritkább esetben megyek el, azt felelte, nem Szabó Marci­ról van szó, hanem őróla, azaz az ő, az én legjobb barátom családjáról. — És most már, hogy kondoleálni ott voltál, nagyon meglepné őket, ha a temetésről elmaradnál! — De hiszen az előbb még te sem akartál el­menni ... — Az más! Én kimentettem volna magam. És én küldtem koszorút... így történt, hogy részt vettem a szegény Szabó Marci végtisztességén, ahol, egypár kaszinói tag­társamat kivéve, az egész gyászoló gyülekezet csupa rám nézve ismeretlen alakból állott. Minthogy Bá­lint azonnal otthagyott és befurakodott a ravatal mellé, hogy a családnál jelentkezzék, félreálltam az előcsarnokban és éppen azon gondolkoztam, hogy észrevétlenül hogyan tudnék megszökni, mikor egy evezősegyleti „barátom" csatlakozott hozzám, aki­nek éppen úgy nem tudtam a nevét, mint annak­idején a szegény Marciét. — Hogy-h­ogy? — kérdezte. — Te ismerted sze­gény Marcit? — Igen, — feleltem. — A kaszinóból. És nagyon megrendített ez a váratlan katasztrófa. Te jóban voltál vele? — Ahogy vesszük! Inkább a családjával. Még Pécsről! Megörültem, hogy végre hallhatok Magdolnáról valami közelebbit és kérdezősködni kezdtem. — Szóval ismered Magdát is? Vereczkeynét, aki Pécsett lakik! — Hogyne! — felelte. — Nagyon jól! — Igaz, hogy olyan szép asszony? — Szép?... Hát azt éppen nem lehet mondani. Szép nem volt soha, leánykorában sem! Első látásra inkább jelentéktelen. De ha közelebbről ismeri va­laki, akkor nagyon kedves. Sőt több annál! Nagy­szerűen ért hozzá, hogy magába bolondítsa a férfi­akat... Gyakorolja is szorgalmasan! — tette hozzá nevetve. — Már az ura életében is, mióta özvegy, az­óta meg éppen! . . . — Ugyan? . . . Olyan kikapós természetű? — No! Nem kell azért mindjárt rosszat gon­dolni! ... Ki az ördög tud effélét bizonyítani? Leg­feljebb az, akinek nem szabad beszélni róla? . . . Bocsánat! . . . Még elfelejtem, hogy temetésen va­gyok és nem illik nevetni! . . . Hát igen!... Magda! Helyes teremtés! . . . Csodálom, hogy nincs itt! . . . Bizonyosan nem engedi a kapitány! — Micsoda kapitány? — Tüzér. Azt hallom, egy tüzérkapitány udva­rol neki életre-halálra. El akarná venni, de nincs kaució . . . — Szegény emberek ezek a Marciék? — Marci nem. Neki volt szépen. De a leányok tönkrementek. A Lujza vagyonát az ura pucolta el, a Magdáét ő maga. Sőt ráadásul az uráét is! Sőt! Azt beszélik — itt lehalkította a hangját egészen, — hogy még egy-két embert tönkretett. Kanállal ette a pénzt! . . . — Na, fene egye meg! — morfondíroztam ma­gamban. — Szépen állunk! Miféle kis bestiába­ akadt bele ez a szamár! — Ne mondd már! — szóltam. — Ebben a szo­lid családban ilyesmi is terem? — Szolid család? — rántotta fel a szemöldökét gúnyosan. — Hát, ahogy vesszük! Mert a Marci fe­lesége csakugyan azért nem érintkezik vele! Tudni­illik Magda őnagysága egy kicsit elgaloppozta ma­gát és véletlenül betévedt a sógoraszony terüle­tére is . . . — Hogy, hogy a sógorasszonya területére? — kérdeztem elképedve. — Úgy, hogy kikezdett a Marciné régi udvarló­jával, mire az kitiltotta a házából . . . — Hát Marcinénak udvarlói vannak? — Naai Neri udvarlói, c­sak egy! Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Hisz­i köztudomású dolog volt! — Bizonyisten, most hallom először! Fülemhez hajolt és belesúgta egy közismert po­litikusnak a nevét. — De hiszen az megházasodott az ősszel! — Úgy van! Szegény Marciné bele is betegedett a szakításba. El kellett utaznia a Riviérára, hogy Mühlbeek-híradó. Gyalogjáró-tanfolyam a pesti utcán. 152

Next