Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-08-01 / 31. szám - Csathó Kálmán: Barátom Bálint. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
előtt, ha nem látna ott! Miután már annyira összebarátkoztál velük... —Gondolod? — Hogyne! — erősködtem hévvel, arra gondolva, hogy csak menjen el inkább a temetésre, mintsem, hogy az én nyakamra üljön esetleg. — Okvetlenül el kell menned! A leendő sógorod temetéséről nem maradhatsz el! — Igaz! — felelte. — Ez, látod, igaz! Magdolnának nagyon rosszul esnék utólag!... Köszönöm, hogy figyelmeztettél! — Na látod! — szóltam elégedetten. — Hát jó, akkor együtt megyünk!... Értem jössz a kocsival a kaszinóba!... Először megijedtem az ötleten, hogy most meg már a temetésére is elmenjek ennek a rám nézve idegen embernek, akinek a nevét is csak azóta tudom, mióta meghalt. De Bálitnak hiába mondtam, hogy még a jó ismerőseim temetésére is csak a legritkább esetben megyek el, azt felelte, nem Szabó Marciról van szó, hanem őróla, azaz az ő, az én legjobb barátom családjáról. — És most már, hogy kondoleálni ott voltál, nagyon meglepné őket, ha a temetésről elmaradnál! — De hiszen az előbb még te sem akartál elmenni ... — Az más! Én kimentettem volna magam. És én küldtem koszorút... így történt, hogy részt vettem a szegény Szabó Marci végtisztességén, ahol, egypár kaszinói tagtársamat kivéve, az egész gyászoló gyülekezet csupa rám nézve ismeretlen alakból állott. Minthogy Bálint azonnal otthagyott és befurakodott a ravatal mellé, hogy a családnál jelentkezzék, félreálltam az előcsarnokban és éppen azon gondolkoztam, hogy észrevétlenül hogyan tudnék megszökni, mikor egy evezősegyleti „barátom" csatlakozott hozzám, akinek éppen úgy nem tudtam a nevét, mint annakidején a szegény Marciét. — Hogy-hogy? — kérdezte. — Te ismerted szegény Marcit? — Igen, — feleltem. — A kaszinóból. És nagyon megrendített ez a váratlan katasztrófa. Te jóban voltál vele? — Ahogy vesszük! Inkább a családjával. Még Pécsről! Megörültem, hogy végre hallhatok Magdolnáról valami közelebbit és kérdezősködni kezdtem. — Szóval ismered Magdát is? Vereczkeynét, aki Pécsett lakik! — Hogyne! — felelte. — Nagyon jól! — Igaz, hogy olyan szép asszony? — Szép?... Hát azt éppen nem lehet mondani. Szép nem volt soha, leánykorában sem! Első látásra inkább jelentéktelen. De ha közelebbről ismeri valaki, akkor nagyon kedves. Sőt több annál! Nagyszerűen ért hozzá, hogy magába bolondítsa a férfiakat... Gyakorolja is szorgalmasan! — tette hozzá nevetve. — Már az ura életében is, mióta özvegy, azóta meg éppen! . . . — Ugyan? . . . Olyan kikapós természetű? — No! Nem kell azért mindjárt rosszat gondolni! ... Ki az ördög tud effélét bizonyítani? Legfeljebb az, akinek nem szabad beszélni róla? . . . Bocsánat! . . . Még elfelejtem, hogy temetésen vagyok és nem illik nevetni! . . . Hát igen!... Magda! Helyes teremtés! . . . Csodálom, hogy nincs itt! . . . Bizonyosan nem engedi a kapitány! — Micsoda kapitány? — Tüzér. Azt hallom, egy tüzérkapitány udvarol neki életre-halálra. El akarná venni, de nincs kaució . . . — Szegény emberek ezek a Marciék? — Marci nem. Neki volt szépen. De a leányok tönkrementek. A Lujza vagyonát az ura pucolta el, a Magdáét ő maga. Sőt ráadásul az uráét is! Sőt! Azt beszélik — itt lehalkította a hangját egészen, — hogy még egy-két embert tönkretett. Kanállal ette a pénzt! . . . — Na, fene egye meg! — morfondíroztam magamban. — Szépen állunk! Miféle kis bestiába akadt bele ez a szamár! — Ne mondd már! — szóltam. — Ebben a szolid családban ilyesmi is terem? — Szolid család? — rántotta fel a szemöldökét gúnyosan. — Hát, ahogy vesszük! Mert a Marci felesége csakugyan azért nem érintkezik vele! Tudniillik Magda őnagysága egy kicsit elgaloppozta magát és véletlenül betévedt a sógoraszony területére is . . . — Hogy, hogy a sógorasszonya területére? — kérdeztem elképedve. — Úgy, hogy kikezdett a Marciné régi udvarlójával, mire az kitiltotta a házából . . . — Hát Marcinénak udvarlói vannak? — Naai Neri udvarlói, csak egy! Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Hiszi köztudomású dolog volt! — Bizonyisten, most hallom először! Fülemhez hajolt és belesúgta egy közismert politikusnak a nevét. — De hiszen az megházasodott az ősszel! — Úgy van! Szegény Marciné bele is betegedett a szakításba. El kellett utaznia a Riviérára, hogy Mühlbeek-híradó. Gyalogjáró-tanfolyam a pesti utcán. 152