Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-30 / 31. szám - Urbán Eszter: Alkonyi séta / Versek - Vidor Miklós: Távolodó barát / Versek
— Miként tört el a legjobb horgászbotom? — kérdezte. — Nem is tudtam, hogy eltört — mondta anyus.— Persze, hogy nem tudtad — mondta apa. — Miről tudsz te? Te meg a migrénjeid! A lányaidat csinálnak, ami nekik jólesik, mialatt én húzom az igát, hogy eltartsalak benneteket!—Szívem... — mondta anyus. — Eh, kár a szóért. De megmutatom nektek, hogy ki az úr a házban. Nem megyünk el holnap a bálra. — Kérlek, szívem... — mondta anyus megint. Apa azonban már ki is ment, becsapva maga mögött az ajtót. Éjszaka vihar tört ki. A mennydörgés ébresztett fel. Anna ott ült az ablakpárkányon, fehér hálóruhája kirajzolódott a fekete égre. Kimásztam én is az ágyamból és odamentem melléje. Az égen úgy cikáztak a villámok, mintha valami roppant ezüstkorbács suhogott volna a sötétségben. Ömlött az eső, a kertből erős földszag áradt, fáztam. Anna magához ölelt. — Úgy sajnállak, Anna — mondtam. — Ó, ne is gondolj rá! — mondta. — Igazán nem fontos. Úgyse megyek férjhez soha. Később a vihar kezdett alábbhagyni s Anna becsukta a zsalukat. «Feküdj le». — mondta. — «Megfázol.» Megcsókolt és hozzátte: «Szegény anyus». Másnap, szombat reggel, megüzente Jóskának, hogy nem leszünk ott a bálon. Mihelyt kap valami állást, mondta nekem, elmegy hazulról. Vacsora után apa elment a vendéglőbe. Teri pedig ki a folyóhoz a csónakok felvonulását nézni. Idehallatszott a muzsikaszó, meg a parádé hejehújázása. Azt hittem, megszakad a szívem. Aztán megjött Teri és mesélni kezdte, milyen gyönyörűek voltak a csónakok és hogy Jóska nyerte az első díjat, de azt nem látta, kivel volt. Anna hirtelen felállt. «Megyek aludni», mondta. Mire apa visszaérkezett, már mindnyájan ágyban voltunk. Aztán elaludtam és azt álmodtam, hogy ott vagyok a báon. Arra ébredtem, hogy valami zene szól. Először úgy tűnt, mintha az álombeli bál muzsikája lenne csak. De valóság volt, az ablakunk alatt muzsikáltak. Anna a csukott zsaluknál állt, mellére szorított kézzel. «Csak egy kislány van a világon» — énekelte Jóska lágyan, a Herskovics bandájának egy-két cigánya kísérte. — Anna — suttogtam. — Anna, gyújts gyertyát, hogy Jóska tudhassa, hogy hallod. Anna remegő kézzel meggyújtotta az öltözőasztalunk gyertyáját, aztán letört egy fehér bimbó a rózsás vázából és kihajította az ablakon. — Jóéccakát, Anna — szólt fel Jóska csendején s cigányostól elvonult. Megint elaludtam, de megint csak egy rövid időre. Ezúttal vadabb, zajosabb muzsikaszó ébresztett, apa ablaka alatt játszottak. «Vagyok olyan legény, mint te...» Hallottam, hogy apa átkozódik, de a zene nem hagyta abba. Mikor végre elmentek, újra megpróbáltam elaludni. Alig csukódott le a szemem, a cigányok már megint itt voltak, apa ablaka alatt s a lelküket is beleadták, úgy húzták sorra a kedvenc nótáit. Megint elmentek, félóra múlva megint visszajöttek. Most már Annából is, belőlem is kitört rá nevetés. Jóska kitartott hajnalig. Aztán hallottuk, hogy azt kiáltja: «Richárd bácsi, várnak a halak? Tudok egy olyan horgászóhelyet, ahol ezrével nyüzsögnek. Keljen fel és jöjjön velem horgászni!» Hosszú szünet támadt. Aztán apa hangja hallatszott: «Vigyen el az ördög, ebadta! Megyek. De előbb kerülj beljebb és reggelizzél meg velünk.» A cigányok csárdást kezdtek húzni s mi kiugrottunk az ágyból Annával, derékon fogtuk egymást és járni kezdtük, azon mezítláb, hálóingesen, ahogy voltunk. Mégis megvolt hát a mi hálunk. 78 Alkonyi séta Kis felhők, mint a vadlibák, úgy húznak a mély égen át, a rozsra ferdén hull a fény, a táblán, merre járok én, ha árnyékom is jön velem az alkonyi rozsföldeken, árnyékommal így ketten s nagyokat ballagunk hallgatunk. Csönd van, csak a patak csacsog, két pirog kötény — pipacsok —• virít a tengeri között, és szép jóestét rámköszönt a két asszony, ki ott kapál, míg estébe múlik a táj. A két asszonyderék hajol, kapájuknál könnyebb a toll, jó hála járja szívemet, e verssel nékik izenek ... A könnyű szellő most elül, kis kutyus elém penderül a lucernásból s visszafut. Fasorba fordul itt az a az árnyékom is elmaradt út: sötétedő fák alatt, ezért egyedül ballagok s nézem az eltűnő napot: még átcsillan az est ködén, pirosan, mint a két kötény. URBÁN ESZTER enters 3DH vers Távolodó barát Víg tékozlója napjaidnak mi kötne még ide? régi virágos kedvem kihal multunk szíve. itthagy Bár voltál, többé semmi hősi hazugság nem segít — valahol lenn szorongva őrzi a lélek színeit; hiába — nem vagy s nem lehetsz már jövőmben sem soha, kísértetarcod néha eljár hozzám s oly ostoba rajta a villanó mosolygás, még éltetett esztendeinknek remény: kelyhe rozsdás, mélyén se bor, se fény. (Hidd el már végre, ne erőltesd a mélybe súlytalan valód, a víz csak újra fölvet s mint bűzös hulla hal úszol egy barátság tavának penészes fölszinén, puffadt arcodról egyre a lenti s fönti fény. árad •Hát jobb, ha elmegy most már végleg, viszed szemüveged, melyen át pénzed, kártyád nézted, vagy a feszületet. VIDOR MIKLÓS