Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-03 / 102. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 3. Gondolat Beszélgetés Liszka József etnográfussal A szlovákiai magyarok néprajza című kötetéről, amely a budapesti Osiris és a dunaszerdahelyi Lilium Aurum gondozásában jelent meg Szintézis után - szakosodás SZILVÁSSY JÓZSEF IX. Budapesti Nemzet­­­­­közi Könyvfesztiválra jelent meg a budapesti I Osiris és a dunaszerda­­helyi Lilium Aurum ki­adó közös kiadásában A szlovákiai magyarok néprajza című könyve. Liszka Józseffel, a szerzővel erről a kiadványról beszélgettünk. A bemutatón sokan kiemelkedő szintézisként méltatták legújabb könyvét. Vajon vannak-e már a szlovákiai magyar néprajzkuta­tásnak olyan eredményei, ame­lyek lehetővé teszik egy szintézis megírását? Nos, az már szinte tudományos közhelynek számít, hogy egy-egy népcsoport néprajzi összefoglalásá­nak megírását el is lehet sietni, le is lehet késni. Véleményem szerint a közép-európai népek tradicionális népi kultúráinak átalakulása olyan stádiumába ért a 21. század elejére, hogy egy hagyományos értelemben vett néprajzi összefoglalásról már jószerével le is késtünk. Nemcsak arról van szó tehát, hogy rendelke­zésünkre áll-e elegendő mennyisé­gű és minőségű anyag egy szintézis megírására, hanem arról is, hogy az ábrázolandó jelenség éppen milyen helyzetben van. Lehet-e még remélni, hogy a ha­gyományos szemlélettel és kuta­tási módszerekkel gyarapítható ismeretanyag alapvetően befo­lyásolhatja az eddigi kutatások alapján megrajzolható képet? Úgy gondolom, hogy ebből - és csakis ebből! - a szempontból való­ban abban a sokat emlegetett tizen­kettedik órában vagyunk, s ha a tra­dicionális népi kultúráról egy klas­­­szikus értelemben vett néprajzi ös­­­szefoglalást szeretnénk írni, akkor az ma már megtehető. Sokan állítják, hogy a néprajztu­domány válságban van. Ha ez ebben a formában nem is biz­tos, hogy igaz, az mindenképpen el­fogadható, hogy tudományszakunk egy fontos szemléletváltás küszö­bén áll. Ezt - hitem szerint - leg­újabb munkám is visszatükrözi, hi­szen amellett, hogy hagyományos összegzését nyújtja tájaink néprajzi eredményeinek, egyszersmind a ku­tatás fehér foltjaira, a szemléletvál­tásból fakadó új szempontokra, megközelítésekre is ráirányítja a fi­gyelmet. Vannak-e előzményei ennek a nagy ívű munkának, s egyálta­lán: mióta foglalkoztatta önt egy ilyen szintézis megírásának a gondolata? Előzmények természetesen voltak. Már csak a hasonló cím jogán meg kell említenem Arany A. László A szlovákiai magyarság néprajza cí­mű tizenhat oldalas összefoglaló füzetét, amely 1941-ben jelent meg. Csaknem fél évszázaddal ké­sőbb, 1989-ben, a budapesti Balas­sa Iván foglalta össze a Magyaror­szág határain túl élő magyarok néprajzát, s ebben félszáz oldalnyit a szlovákiai magyar tájak népi kul­túrájának bemutatására szánt. Nagyjából ebben az időben a szlo­vák Ján Botík kezdeményezte egy kollektív munka megírását a szlo­vákiai magyarok néprajzáról. Ezt az összegzést a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia Néprajzi Intézete jelentette volna meg szlovákul, s azzal számoltunk, hogy a magyar változattal a Madách Kiadónál ko­pogtatunk majd. Nem a szlovák kollégán múlt, hogy ez a sokszerzős szintézis végül is nem született meg... Egy ilyen jellegű munka lét­rehozásának és publikálásának a gondolata ezután a Fórum Társada­lomtudományi Intézetben fogalma­zódott meg, gyakorlatilag a komá­romi Etnológiai Központjának lét­rejötte után azonnal. Ez a kötet az Intézeten belül immár több éve fo­lyó kutató, dokumentációs és rend­szerező munka eredményeként született meg. Ez azt jelenti, hogy - bármennyi­re is sokrétű, színes egy-egy nép népi kultúrája - egy szintézist in­kább egy ember tud megírni, s nem szakemberek tucatjai? Végső soron mindkét gyakorlatnak megvannak a maga előnyei és hát­rányai, s mindkét gyakorlatra talá­lunk példákat a magyar és a nem­zetközi néprajzi szakirodalomban is. Több szerzővel dolgozni eleve nyűgös, hiszen más habitusú, mun­katempójú emberek tevékenységét kell összehangolni. Azután a külön­féle szempontok, a megfogalmazás stiláris, szemléletmódbeli különbö­zősége is nehezíti egy egységes mű létrejöttét. Ezzel szemben egy szak­ember a maga egységes, akár szub­jektív szemléletmódjával az adott témakör teljes (és olvasható) képét nyújthatja. Az efféle összegzés belső felépí­tése, tartalma tulajdonképpen magából a címéből is adódik. Jól gondolom ezt? Végső soron elfogadható, hogy egy­­egy néprajzi összefoglalásnak alap­vetően ugyanazokat az objektív szempontokat kell(ene) követnie. Mindamellett a magyar és a nem­zetközi néprajzi szakirodalomban rengeteg olyan szintézist tartunk számon, amelyeknek szerzői egyé­ni módon közelítették meg tárgyu­kat. Tudni kell, hogy az a kép, amely a népi kultúráról manapság a közvélemény körében él, egy, nem is annyira rekonstruált, mint inkább konstruált kép. Nem a való­di népi kultúra tehát, hanem annak egy, szakemberek, szépírók által megrajzolt képe. Ez egyebek mel­lett azért van így, mert maga a népi kultúra egy rendkívüli módon összetett, történetileg és földrajzi­lag is szerteágazó, bonyolult, mondhatnám azt is, hogy kusza szövevény, amelynek ábrázolása erős leegyszerűsítés nélkül gyakor­latilag lehetetlen. Hogy ki mit tart fontosnak ebből a gazdag szöve­vényből kiemelni, s mit a háttérben hagyni vagy a háttérbe tolni, ez már az adott szerző szíve joga. Ily mó­don a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról is több összegzést le­hetne írni, amelyeknek nagy vona­lakban persze azért egyezniük kel­lene, de rengeteg helyen eltérése­ket is mutathatnának. Vannak a könyvnek rendhagyó, a néprajzi összefoglalásokra általá­ban nem jellemző szempontjai is? Valamiféle arany középutat igye­keztem találni az objektív ábrázo­lásmód - ami tudjuk: lehetetlen -, illetve a szubjektív szemlélet között. A kötetet egy, a fogalmakat tisztázó, viszonylag terjedelmes - s talán a legnehezebben olvasható - fejezet Tudni kell, hogy az a kép, amely a népi kul­túráról manapság a közvélemény körében él, egy, nem is annyira rekonstruált, mint in­kább konstruált kép. Nem a valódi népi kultúra tehát, hanem annak egy, szakembe­rek, szépírók által megrajzolt képe. nyitja, amelyben egyebek között a népi kultúra, a tradicionális kultúra, a populáris kultúra, a néprajztudo­mány, a folklorisztika, etnográfia, etnológia, az antropológia, továbbá a hagyomány és újítás, a Felső-Ma­­gyarország, Felföld, Felvidék és Szlovákia fogalmakat kísérlem meg legalább ezen munka számára tisz­tázni. Ezt a szlovákiai magyar nyelv­­terület néprajzi kutatásának törté­nete követi, majd egy rövid telepü­léstörténeti és demográfiai áttekin­tés. A népi kultúrát ért külső ténye­zők között a földrajzi meghatáro­zók, az interetnikus kapcsolatok, a lesüllyedt kultúrjavak, a néprajztu­domány és népművészeti mozgal­mak (vissza) hatását a népi kultúrá­ra témákat veszem sorra. A kötet ge­rincét a szlovákiai magyar tájak né­pi kultúrájának a jellemzése alkotja. Tájegységekre lebontva, hét egység­be sorolva foglalom össze azt, amit tájaink népi kultúrájáról ma tudni érdemesnek vélek. Fel szeretném azonban hívni a figyelmet e táji ta­golás problematikusságára: egy-egy néprajzi jelenség elterjedése, isme­rete ugyanis nem áll meg egy táj­egység határán. A történeti tájfogal­mak, mint Csallóköz, Mátyusföld, Zoborvidék, Palócföld, Ung-vidék, Bodrogköz földrajzilag önálló egy­ségek, de kulturálisan nem feltétle­nül. Azon túl, hogy határaik legfel­jebb keskenyebb-szélesebb átmene­ti zónák, semmint éles vonalhatá­rok, ezek a tájak, régiók belül még tovább tagolhatóak. Ez utóbbira a legjobb példa a Palócföld megneve­zés, amelyet könyvemben amolyan segédfogalomként használtam, többször is hangsúlyozva, hogy ön­magában, néprajzilag szinte sem­mit nem mond. Ezt a fejezetcsokrot a 20. századi populáris kultúrát ért külső, az impériumváltásokból fa­kadó hatások számbavétele követi. Itt arról van szó, hogy a szlovákiai magyarok mindennapi kultúrájá­ban nem maradtak nyom nélkül a határmódosulásokból fakadó élet­módváltozások. Gondoljunk csak bele - hogy csak egy példát mond­jak a magyar legényeket 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe sorozták be, majd a csehszlovák hadseregbe, 1938 után a magyar honvédséghez, 1945 után ismét a csehszlovák, majd 1993 után már a szlovák hadseregbe. Mindez azt is jelenti, hogy ezek a fi­atal legények más-más térségekben töltötték katonaidejüket, megismer­ve az ottani életvitelt, életmódot, más-más vidékek fiataljaival töltöt­tek el együtt hosszabb-rövidebb időt. A tapasztalataikat természete­sen hazavitték szülőföldjükre is, amelynek kultúrájában ezek kisebb­­nagyobb mértékben le is csapódtak. E fejezet után a könyvben az ered­mények összegzése és a további ku­tatási feladatok kijelölése követke­zik. A jelentősebb szlovákiai magyar néprajzkutatók és -gyűjtők lexiko­na, valamint bőséges irodalomjegy­zék zárja a sort. A kötetet csaknem másfélszáz színes és fekete fehér kép, rajz és térkép, továbbá földraj­zi, személynév­, valamint tárgymu­tató egészíti ki. Kinek szánta a munkáját? Röviden: a művelt nagyközönség­nek. Tehát a szakembereken kívül, mert hát természetesen nekik is szól, a néprajzzal és a művelődés­­történettel foglalkozó egyetemi hallgatóknak - éppen ezért jelent meg a kötet az Osiris Tankönyvek sorozatban -, valamint pedagógu­soknak, a szűkebb-tágabb pátria néprajzi hagyományai iránt érdek­lődő értelmiségieknek, honismereti kutatóknak. Úgy igyekeztem fogal­mazni, hogy a tudományos jegyzet­apparátus ellenére bármely, ma­gyarul értő, középiskolai végzett­ségű olvasó számára élvezhető le­gyen. Ezt egyébként a viszonylag nagy mennyiségű illusztrációs anyag is segíti. Azt, hogy céljaimat mennyire sikerült megvalósítani, már az olvasónak kell eldöntenie. Elkészült hát a szintézis. Ezek után vajon mi a teendője egy szlo­vákiai magyar néprajzkutatónak? A könyvem végén, igaz, csak rövi­den, néhány pontba összefoglalva felvázoltam a szlovákiai magyar néprajzi kutatás általam lehetsé­gesnek ítélt teendőit. Ezen túlme­nően, mintegy a sorok közül továb­bi elvégzendő feladatok is kiolvas­­hatóak a könyvből. Már csak ezek­nek a programpontoknak a mara­déktalan megvalósítása is több em­beréletet venne igénybe. Ily módon a szlovákiai magyar néprajzi kuta­tásnak van még bőven és lesz is mindenkor teendője. Hozzá kell tennem, hogy azért manapság már sokkal könnyebb a dolguk a néprajz iránt érdeklődő fiatal szlovákiai magyar szakembereknek, mint volt mondjuk a hetvenes évek második felében. Hogy mást ne mondjak, a komáromi Duna Menti Múzeum szervezeti keretei közt 1991 óta működik a Magyar Nemzetiségi Osztály, a pozsonyi Szlovák Nemze­ti Múzeum osztályaként Magyar Dokumentációs Központ jött létre 2001 őszén, s hogy kissé haza is be­széljek, a Fórum Társadalomtudo­mányi Intézet komáromi Etnológiai Központjában egy aránylag jó, nép­rajzi-honismereti szakkönyvtárat hoztunk létre, valamint a kutatók számára hozzáférhető néprajzi adattárunk is van, amelyet nem kis mértékben éppen A szlovákiai ma­gyarok néprajza előmunkálati kere­tei közt tudtunk tetemesen bővíte­ni. Itt található a Szakrális Kisemlék Archívum is, valamint az általános néprajzi fotótár. A szlovákiai ma­gyar néprajzi kutatás bibliográfiája, L. Juhász Ilona munkájának kö­szönhetően szinte napjainkig elké­szült. Az tehát, hogy a kutatás már jelzett fehér foltjai mikorra és mi­ként tűnnek el, nem kis mértékben a kollégák ambícióján, munkabírá­sán múlik. Ezen túlmenően pedig, a néprajznak, lévén alapvetően törté­neti diszciplína, mindig is lesz ku­­tatnivalója, hiszen a népi, vagy ha úgy tetszik, populáris kultúra jelen­ségei folyamatosan újratermelőd­nek. Ilyen szempontból semmiféle alapja nincs annak a­ bizonyos ti­zenkettedik óra emlegetésének. Úgy vélem, a néprajznak végre utol kellene érnie önmagát, mert belső története során szülte folyamato­san fáziskésésben van. El kellene jutni végre odáig, hogy a jelen je­lenségeit most kutassuk és értel­mezzük, amikor szemünk előtt zaj­lanak. Ne várjunk vele évtizedeket, hogy aztán kemény munkával kell­jen utólag kinyomozni, majd re­konstruálni, hogy mi hogyan tör­tént. Hadd mondjak erre egy konk­rét példát! A karácsonyfa-állítás szokásának elterjedése a magyar nyelvterületen a 19. század húszas éveitől ment végbe. Ezt a néprajz­­kutatók, művelődéstörténészek a 20. század közepe táján aprólékos filológiai munkával derítették ki, majd rekonstruálták az egész folya­matot. Az adventi koszorú elterje­dése térségünkben most zajlik. Ne hagyjuk elillanni azt a lehetőséget, hogy a most szemünk előtt lejátszó­dó folyamatot leírhatjuk. Ne hagy­juk meg ükunokáinknak, hogy maj­dan ők derítsék ki, hasonlóan fá­radságos filológiai munkával, aho­gyan azt eleink tették a karácsony­fával kapcsolatban! Ebből az is kö­vetkezik, hogy a néprajztudomány­nak, történeti érdeklődése megőr­zése mellett, egyre jelentősebb sze­repet kell vállalnia a jelenkutatás terén is. Ön milyen kutatási területre sza­kosodik ezután? Ami személyes terveimet illeti, az­zal kapcsolatban el szeretném mon­dani, hogy igazából mind ez ideig nem sikerült „szakosodnom”, értem ez alatt azt, ami az egészséges nép­rajzi élettel rendelkező népeknél normális: egy-egy kutató röviddel egyetemi tanulmányai befejezése után valamilyen speciális témába ássa bele magát, s azon belül kísérel meg eredményeket elérni. Amolyan kényszerpályán mozogva, az elmúlt bő két évtized alatt tudományos programokat fogalmaztam meg, bibliográfiát állítottam össze, tudo­mánytörténetet írtam, intézmények létrehozásában vettem részt, nép­rajzi kutatásokat szerveztem, koordináltam... Mindezzel persze egyszersmind ennek a szintézisnek a megírására is föl tudtam készülni, ám egyetlenegy szűkebb szakterület problematikájába sem volt módom komolyabban belemélyedni. A jövő­ben, természetesen a Fórum Társa­dalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának irányítása, az ottani szervezőmunka mellett, a magam tudományos pályáját most már sze­retném egy speciális szakterületre összpontosítani. Ennek már vannak bizonyos, előtanulmányszerű előz­ményei pályám során, tudniillik a népi vallásosság egyes kérdésköreit szeretném mélyebben, interetnikus kontextusban is megismerni és fel­dolgozni. Liszka József A SZLOVÁKIAI MAGYAROK NTÍPR AT7 A IN .Cl Jlv/vJ Z-/v

Next