Ujság, 1942. július (18. évfolyam, 147-172. szám)

1942-07-23 / 165. szám

CSÜTÖRTÖK, 1942 JÚLIUS 29 ÚJSÁG A sajtó mag a könyv Sem vitatkozni, sem támadni nem akarok — írja Szabó Zoltán A sajtó meg a könyv című cikkében, amely a Magyar Csillag július elsejei számában jelent meg. Kezdjük mi is hasonlóan azokat a megjegyzéseinket, melyeket Szabó Zoltán cikkéhez fűzünk. Mi sem óhajtunk vitatkozni, sem támadni, sőt még védeni sem, védeni a sajtót, amely meglehetősen kikap hibákért, amelyeket tényleg elkövet és hibákért, amelyekért nem lehet felelőssé tenni. A sajtó nagy részében közöny mutatkozik a könyvvel szemben — írja Szabó Zoltán, aki állításának igazolására , statisztikai adatokat sorol fel, amelyeket a könyvnap idején kilenc napilap példányai alapján állított öszsze. A vád elég súlyos, mi néhány napos megfigyelés alapján nem is mernénk ilyesmit hangoztatni, mielőtt az érdekelt félnél, a sajtónál körültekintő puhatollódzást nem végeztünk volna. Ilyen gondos puhatolódzás ugyanis felvilágosította volna a kétségkívül jószándékú és a sajtóval szemben nem rosszakaratú szerzőt, hogy mindannak, amit ő hibáztat, nem a sajtó közönye az oka, a hibaforrások egész másutt keresendők. De miért is lenne a sajtó vagy a sajtó egy része közömbös a könyvvel szemben? A könyv és a sajtó valahogy mégis csak testvéri viszonyban van s ezt a rokonságot a sajtó munkásai sohasem kívánták megtagadni, ellenkezőleg, mindig ápolták és ápolják ma is. Mindkettőt a közönség szeretete, pártfogása és vágyódása élteti és sok közös érdekük van. Ha Szabó Zoltán nem találja a sajtóban — vagy nem ott és úgy találja, ahol és ahogy szeretné — az írók és könyvek méltatását, bírálását, ez nem a sajtó kövönyéből származik, ennek oka annyiféle, hogy így egy újság hasábjain rövidesen fel sem lehet sorolni. Elég, ha csak a korlátozott lapterjedelemre, az események zugó fergetegére, a rohanó idők elevenbe vágó tüneteire, egyszerűbben és röviden, a közönség ridegen, prózai, de jogosan egyetlen határozott irányba terelődött érdeklődésére hivatkozunk. Ez nem jelenti azt, hogy a sajtó szó nélkül alárendeli magát a közönség ízlésének és a publikum kiszolgálásánál nem igyekszik a magasabb szempontokat figyelembe venni, mégis, ha élni és megélni akar, kénytelen a realitásokkal számolni s a háborúnak, a húsrendeletnek vagy a kenyérjegy beváltási módszere közlésének juttatni azt a sok ésjobb helyet, amelyet — higgye el Szabó Zoltán — sok szerkesztő és újságíró szívesebben juttatna az irodalomnak, a könyvnek — különösen a jó könyvnek. Az élet azonban erősebb és kegyetlenebb, semhogy szembe tudnánk szállni vele, Szabó Zoltán és mi, akik inkább lelkendeznénk az első oldalon afölötti örömünkben, hogy egy magyar író új regénye mennyi szépséget tár fel, mint azért, amiről ma kell írnunk az első oldalakon. Ez a néhány, csupán felszínre vetett, gondolat talán más oldaláról világítja meg a kérdést és ha Szabó Zoltánt nem is győzné meg, bizonyára feltár előtte olyan szempontokat, amelyeket cikke megírásánál mellőzött. Ezekhez a szempontokhoz még bátran hozzátehetjük azokat az el nem téveszthető elveket,amelyekről itt bővebben nem kívánunk szólni. A „hátul, páros oldalon“-nak némi magyarázatát fogadja tőlünk Szabó Zoltán egyszerű technikai felvilágosításként és higgye el, hogy e topográfiai kifogása nem kellő indokolása annak a megállapításnak, hogy a sajtó nagy részében közöny mutatkozik a könyvvel szemben. Kérdezze csak meg bármelyik lap régi előfizetőjét, az majd megmondja, hogy ő milyen pontosan ismeri már megszokott lapjának beosztását és nem is jut eszébe a könyvkritikát másutt, mint azon a bizonyos „hátul, páros oldalon“ keresni. A sajtó meg a könyv viszonyának bírálata szempontjából Szabó Zoltán statisztikai adatainak összeválogatásához a legrosszabb időt választotta. Ezt különben ő maga is elismeri cikkének egyik helyén. Ő maga is jól tudja, hogy a könyvnap idejében olyan tömegesen érkeznek a szerkesztőségbe azok a könyvek, amelyeknek szerzői vagy kiadói valamennyien napokon belül kérik, kívánják vagy követelik a bírálatot, hogy a leggondosabb bírálatra vagy e bírálat leggondosabb megírására sokszor nem jut elég idő. Elismerjük, hogy ezidőtájt csaknem minden lapnál történnek a szívesség, a barátság vagy az elkerülhetetlen protezsálás okán kisebb hibák, amelyeken magunk is szeretnénk segíteni. Mi legfeljebb arra törekedhetünk, hogy a hibaszázalékot a minimumra redukáljuk. Ha volt bátorságunk elismerni a hibát, van jogunk a másik oldalon megvédeni igazunkat. Mert ott, ahol Szabó Zoltán az aláírás, a szignálásnélküli bírálatot annyira agyoncsapja, ott már nincs igaza. Nincs igaza, amikor az aláírásvagy szignálásnélküli könyvkritikát olyan rangtalannak minősíti, mint egy napihírt. Szomorú volna, ha az aláírás vagy szignálás adná meg az újságközlemény rangját. A mondatok, a gondolatok, a leírt szó az, ami rangot ad az újság hasábjain megjelenő minden sornak, akár van alatta vagy fölötte jelzés, név, kezdőbetű, szignálás avagy nincs. Hogy az újságírás műhelyének egyik titkát eláruljuk: az újságíró rendesen csak olyankor ír alá valamit, ha azt különleges teljesítménynek tartja vagy valamilyen oka van rá, hogy személy szerint is megjelölje a cikk szerzőjét. Egy könyvről írott rövid bírálat azonban annyira hozzátartozik a jó újságíró napi feladatához, hogy ilyesmi elvégzésével külön hivalkodni nem óhajt. Úgy látszik, oktalan szerénység ez - ha még olyan kitűnő ember, mint Szabó Zoltán is, félremagyarázza. A „Waschzettli“-vel évek óta baj van, de a túlzás árt az igazságkeresésnek. A kiadóknál rendesen nem tisztviselők, hanem kitűnő írók és újságírók írják ezeket a „waschzettliket“ és sokszor annyira fején találják a szöget, annyira elmondanak mindent, ami az illető könyvről elmondható, hogy bizony nehéz a szerkesztőségbeli billiónak újat mondani. Az Ujságról szólva, Szabó Zoltán azt mondja, hogy itt kizárólag a lap író-munkatársainak történetesen könyvekről írt cikkei értékesek, könyvrovata semmitmondó. Benne vagy bennem van-e a hiba, de nem értem, mit akar mondani. Annál kevésbé, mert nem tudom, kiket nevez író-munkatársaknak, kiket tart íróknak és ki az, aki önmagáról szorongás nélkül azt meri mondani: hó vagyok, ha véletlenül Goethe vagy Balzac jut eszébe. Azt mondja Szabó Zoltán: nem a könyvkritika pusztult, ki a napilapokból, hanem a kritika pusztult ki általában, először a napilapokból. Majdnem igaza van, csak az időhatározó téves. A kezdetet ne a napilapoknál keresse. A bátor hang, a férfias kiállás, a szenvedély- és gyűlöletmentes kritika valóban egyre ritkább a magyar közéletben. A gyűlölet, a szenvedély annál gyakoribb és ez utóbbi nem ismeri a bírálatot, csak a kiszolgálást és a kiszolgáltatottságot. Halász Ernő Hostets! Ata Vicrányi Jíaha Mély kongással éjfelet üt az óra Agyam ágyában a gyertya pislogva ég, Elfáradtam s kezemmel nem inthetek feléd. Ég a torkom, a könnyek rászaladtak Csukló sírástól hangos a lég, Kegyetlen hóhérom: Élet ne siess! Hiszen cifra serlegedből Még nem ittam elég epét... A mester detektív írta Drégely Gábor Vértes Jancsi, a piarista gimnázium negyedik osztályának növendéke, csak közepes tanuló volt, de annál nagyobb gyönyörűséggel olvasott regényeket. Eleinte Jókai és Mikszáth regényei izgatták fantáziáját, de később átpártolt a detektívregényekhez. Apja, aki a Mezőgazdasági gép- és szerszámgyár igazgatója volt, gyakran korholta ezért, ő inkább azt szerette volna, ha technikai dolgokkal foglalkozik, hogy később betölthesse a helyét. De Jancsit a bűnesetek kinyomozása sokkal jobban érdekelte. Különösen az ragadta meg képzeletét, hogy válik néha a legjelentéktelenebbnek látszó nyom döntő fontosságúvá egy bűnügy kibogozásánál. Sőt magában is hajlamot érzett már apróbb diákcsínyek tetteseinek kinyomozására, melyek osztálytársai között majdnem midennap adódtak. Egyszer barátja, Rácz Sanyi elpanaszolta, hogy az óraiközi szünetben valaki eltüntette táskájából Verne: „Utazás a holdba“ című regényét. Kérdezte, bejelenti-e Horvát tanár Úrnak, aki a következő órán latint adott elő. — Ennek semmi értelme — felelte Jancsi. — A tettes számolt ezzel a körülménnyel és nem teszi ki magát a kicsapatás veszélyének, ami különben is súlyos büntetés volna ilyen éretlen csínyért«. Ő bizonyára kiszemelt előbb egy rejtekhelyet, ahol a lopott tárgyat elhelyezheti és előadás után feltűnés nélkül elviheti. Valószínűleg utolsónak távozik, nehogy valakinek feltűnjék, ha előadása után nem a lépcsőház felé indul, hanem előbb rejtekhelyét keresi fel. Ha lesbe állunk a lépcsőház agyegy oszlopa mögött, rajtaüthetünk, amikor távozni készül zsákmányával. Két oldalról elánjuk útját, megmotozzuk és ha megtaláljuk nála a könyvet, két nyaklevessel elintézhetjük ezt az ügyet, anélkül, hogy a tanári karnak tudomására jutna. A tettes pedig a jövőben óvakodik majd hasonló cselekedetektől, nehogy eláruljuk, hogy egyszer már rajtakaptak ilyesmin, így csiplék rajta Hamza Gyurrit, akinek táskájában meg is találták az „Utazás a holdba“ kötetét és a második pofon után töredelmesen bevallotta, hogy a könyvet a tanári szoba előtt fekvő lábtörlő alá rejtette. Könyörgött, hogy ne árulják el. Neki nem telik ifjúsági regényekre és kiváncsi volt rá, hogy képzelte Verne a holdba való utazást. Rácz megígérte neki, hogyha kiolvasta, odakölcsönzi a könyvet. De ha a jövőben hasonló komiszságot követ el, pellengére állítják. Gyuri megígérte, hogy sohasem tesz többé ilyet és hálálkodva búcsúzott el tőlük. Ezek az apró sikerek igen fokozták Jancsi önbizalmát és felügyelt minden különösebb jelenségre, melyet környezetében észlelt. Anyját, akinek egyetlen fia volt, rajongásig szerette és feltűnt neki, hogy az utóbbi időben gyakran szomorúnak látja, pedig azelőtt mindig csak vidámságot és derűt árasztott maga körül. Apja kevés időt töltött családja körében. Ebéd után egy órára lepihent, aztán újra viszszament hivatalába. Estéit pedig rendszerint a klubjában töltötte, ahonnan csak kapuzárása felé tért haza. De egy idő óta apja már nem pihent le ebéd után, sőt még feketekávéját sem itta meg, hanem üzleti tárgyalásokra hivatkozva, sietve elhagyta otthonát és tíz óra helyett csak éjfélkor tért haza. Ez Jancsit nagyon nyugtalanította. Úgy érezte, hogy anyja hangulatváltozása és apja kimaradásai logikai kapcsolatban vannak egymással és neki ki kell nyomoznia ennek hátterét. Ebéd után, mikor anyja visszavonult szobájába, észrevétlenül apja után osont és tizenöt lépésnyi távolságról óvatosan követte. Apja szokatlan fürgeséggel vágott keresztül a Vörösmarty téren, majd a Dunapart felé indult, aztán pedig eltűnt az egyik Galamb utcai hatemeletes bérház kapujában. Jancsi követte a lépcsőházig, ott aggodalmai támadtak, hátha apja egy magasabban fekvő lakásba készül látogatást tenni és liften megy fel, ő pedig nyomát vesztheti. De hamarosan megnyugodott, mikor apja elhaladt a liftakna mellett és felfelé indult a lépcsőkön. Mikor a lépcsőház első fordulójánál eltűnt, Jancsi tovább osont utána, hallotta, amint az első emeleten megállótt és a lépcsőház jobboldalára nyíló lakás ajtajánál becsöngetett, majd az ajtó feltárult. Mikor meghallotta, hogy az ajtó becsukódott apja mögött, sietve átugrotta a lépcsőfokokat, hogy megtudja végre, kinek áldozza fel apja délutáni pihenését, majd megdöbbenten állt meg az ajtó névtáblája előtt, melyen „Seress Tivadarné“ nevet olvasta. Most már tisztában volt azzal, hogy apja nem vállalata ügyei miatt tölti idejét őnagysága társaságában. Azon töprengett, hogyan szerezhetne feltűnés nélkül közelebbi adatokat Seressné személyéről, de ez majdnem reménytelennek tűnt fel. Hogy is találhatna egy negyedik gimnazista elfogadható ürügyet arra, hogy egy fiatalasszony magánélete iránt érdeklődik. Tehetetlensége nagyon nyomasztóan hatott és a patikusán indult lefelé a lépcsőkön. A kapu előtt, amikor leért, egy kifutóim ugrottle kerékpárjától csomaggal a kezében. Jancsi egykor elemista iskolatársára, Robicsek Rudira ismert. Az is rögtön ráismert és nagy örömmel üdvözölte. — Csakhogy újra láthatlak, Jancsikám. Négy éve már, hogy szétváltak útjaink, te, persze, gimnazista lettél, nekem pedig kenyeret kellett keresnem. Most finom helyem van, kifutó vagyok egy híres cukrászdában. Csak ezt a csomagot adom itt le az első emeleten. Addig légy szives és vigyázz a kerékpáromra, nehogy ellopják. — Kinek viszed ezt — kérdé Jancsi meglepetten. Valami titkos ösztön azt súgta, hogy a csomagot Seress Tivadarnénak küldték és a sors kezét látta benne, hogy éppen Robicsek hozza, aki talán közelebbi felvilágosítást is adhat neki az aszszonyról. — Egy nagyon csinos elvált aszszony — feleli Rudi —, Seressnének hívják. Nem először hozok neki ajándékot. Szív szerelme Simkó Feri, a Budapest FC híres csatárja hetente kedveskedik neki egy doboz cukorkával. Annyira még telik egy profi futballistának. Az asszony minden meccsén ott izgul a tribünön, valami idősebb úr kíséretében. Az apád lehetne. Úgy látszik, ő látja el a nőt anyagiakkal. De most sietek átadni az édességet, ezt írta ugyanis Simkó a névjegyére, de a borítékot rosszul ragasztotta le és így elolvashattam. Mindjárt jövök vissza. Besietett a háziba. Jancsi keserűen nézett maga elé. Hát ilyen nő miatt kell szomorkodnia az édesanyjának? És ki tudja, hányan beszélnek ilyen lenézőleg apjáról, mint ez a Robicsek. Talán sejt is valamit és célzatosan mondta: Apád lehetne! Érezte, hogy valamiképpen ki kell szabadítani apját ennek a nőnek hálójából, csak nem tudta még hogyan. Tépelődéseiben Robicsek zavarta meg, aki már vissza is jött és mosolyogva mondta: A szobaleány vette át a csomagot. Azt mondta, csak akkor adhatja át önagyságának, ha az öreg elment, mert még gyanút fogna és eltiltaná önagyságát a vasárnapi meccsekről. — Hahotázva ült fel kerékpárjára és búcsút intve Jancsinak, elszáguldott. Jancsi elgondolkodva nézett utána, ekkor mintha egyetlen lehetőségnek kínálkozott volna, egy utcai automata telefonfülke ötlött szemébe. Szinte megszállottan futott feléje, idegesen lapozta fel a telefonkönyv „s“-betűs előfizetőit, szerepel-e közöttük Seress Tivadarna is. Mikor megpillantotta a névsorban, sietve bedobta húszfilléresét az automatába, majd feltárcsázta . A faosivédelstal miniszter felhívása honvédeink részére szeretetadományok gyűjtése és felajánlása tárgyában A házim1 is első perceitől kezdve, amióta hős honvédeink halált megvető bátorsággal küzdenek a harctéren a magyar hazáért, a társadalom minden rétege példás együttérzéssel igyekszikszeretetadományok felajánlásával kifejezésre juttatni a harcoló hősök iránt érzett szeretetét és hálás megbecsülését. A szeretetadományok gyűjtését a magyar Vöröskereszt, a katonai parancsnokságok, polgári hatóságok, társadalmi egyesületek, sőt egyes személyek is elismerésre méltó buzgalommal végzik s valamennyinek legfőbb törekvése, hogy a gyűjtött adományok a legrövidebb időn belül jussanak el küzdő hőseinkhez. A szeretetadományoknak egy központi tárolási helyre való beszállítása, az, egyes csapattestek közötti felosztása és a hadműveleti területre való juttatása eddig egységesen szabályozva nem volt, ami nemcsak az egész akció lebonyolítását késleltette, hanem főleg ami az igazságos felosztást illeti, bizonyos aránytalanságok sem voltak elkerülhetők. Ezeken a hiányokon óhajt a honvédelmi miniszter legutóbb kiadott rendeletével segíteni, amely szerint a szeretetadományok adományozását a honvédelmi minisztérium útján központilag kívánja irányítani, ami által azoknak a legrövidebb időn belül a hadműveleti területre való juttatása is leginkább biztosítva van. Ebből az intézkedésből kifolyólag a honvédelmi minisztérium mindenkit, nemcsak egyéneket, de az egyesületeket, testületeket stb. is felkér, amelyek honvédeink részére szeretetadományokat gyűjtenek vagy felajánlanak, hogy a felajánlott vagy gyűjtött szeretetadományokat a területileg illetékes hadtestparancsnokságnál (kerületi parancsnokságnál) jelentsék be, amely azokat a reki alárendelt élelmiszerraktárába szállíttatja, ott a honvédelmi minisztérium intézkedésére szakszerűen kezelteti. A harctéren küzdő derék honvédeink harci készségét kétségtelenül nagy mértékben fokozza és lelkileg is nagyon felemelő hatású, ha tudják és érzik, hogy lesz- s