Unitárius Élet, 1975 (29. évfolyam, 1-4. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Budapest, Nagy Ignác utca 4. Az emlékezés az emberi lélek legdrágább kincse. Nélküle üres volna a lélek. Érzéseiben üres, különösen az idősebb nemzedék számára, akiknek életében az egyik legjelentősebb mozzanat az emlékek felidézése. Nekem kell most szolgálati tisztemből folyóan emlékezni azok helyett is, akik a felszabadulás és a pesti harcok idején e templom őrállói voltak. A ma már néhai Barabás István és Szolga Ferenc lelkészek, és az évtizedek óta Angliában élő Kereki Gábor vallástanító lelkész az ostrom kezdetén amíg lehetett a templomban és a gyülekezeti teremben tartották az istentiszteletet, azután, amikor szaporodott a bombaveszély és közelebb került a front, az akkor még Koháry utcának nevezett templomunkhoz, az épület vastag falú pincéiben minden vasárnap hirdették a vigasztalás és a bizakodás igéit a szép számmal ott menedéket keresők részére. Miután a budapesti hidakat a Budára visszavonuló német sereg felrobbantotta, a pincéből feljövők látták azt a pusztulást, amit templomunk tetőzete és ablakai szenvedtek. Tóth István, kolozsvári rajztanár-festőművész szép rajza, mely levelezőlap alakban ma is kapható, örökítette meg a szomorú ébredés e látványát. A romeltakarítás után megkezdődött az újjáépítés. A gyülekezetben is lassan félreállottak a visszahúzás erői, és egyre inkább teret nyertek azok, akik hittek abban, hogy a szocialista magyar földön is tovább folytathatják az egyházak a maguk életét. Harminc év elegendő ahhoz, hogy ma már gyermekeinknek és a fiataloknak, nemcsak az akkori idők gondjairól, hanem inkább a ma kitárulkozó jövőről beszéljünk. Budapest IX., Hőgyes Endre utca 3. 1945. január 12-én bomba hullott háromemeletes házunk hátsó bal sarkára. A lakók nagy többsége az óvóhelyen volt — mi néhányan a lelkészi hivatalban és a mellette levő diákotthon helyiségében tartózkodtunk a földszinten, úgy okoskodván, hogy most már nagy bomba nem hull reánk, kis bombát pedig kibír a három emelet. A bomba elvitte a harmadik emeleti lakást, beszakította a második emeleti födémet, de tovább nem hatolt. A hátsó lépcsőházat azonban földig rombolta. A nehéz műkőlépcsőkből jó néhány benyomta a lépcső alján levő ajtót, s beköltözött a szobába, ahol kedves barátaink közül öten tartózkodtak, kik nagy megrökönyödéssel s nem kisebb ijedtséggel nézték a történteket. A lezúduló törmelék valóságos éjszakai sötétséget okozott, délután 2 órakor. A légnyomás bent az irodában a földhöz vert, vagy a szekrénynek vágott. Ebben a kísérteties helyzetben P. Szentmártoni Kálmán ny. kollégiumi igazgató hangja ébresztett annak tudatára, hogy élünk, ezeket mondva: „Hol a kalapom?” Én, ott a padlón véletlenül éppen a kalapjára tettem rá a kezemet, s így ezt válaszolhattam: „Itt a kalap!” Akkor nem mosolyogtunk. 1945. január 15-én reggel 8 óra tájban ketten-hárman átmentünk valamiért a pince másik szárnyába, amikor egyszercsak orosz beszéd ütötte meg a fülünket. Belénk döbbent valamilyen egészen megnevezhetetlen érzés, aminek fő jellemzője mégis csak a félelem volt. Lelkészek, egyházi emberek voltunk. Egymásra néztünk, s szótlanul állapítottuk meg: itt vannak az oroszok. Rohantunk vissza az óvóhelynek abba a részébe, ahol a mi „szobánk” volt. Ez a „szoba” legközelebb volt a kívülről érkezőkhöz, s mind egyházi emberek és családtagjaik voltunk benne. Legelőször hozzánk érkezett két orosz katona, s úgy, mintha mi nekik barátaik volnánk, csak azt kérdezték: van nyemcki katona? Majd végigjárták az óvóhelyet, mindenkit megnyugtattak, azután jöttek mások, telt a nap, este lett, lefekvés ideje, s azok közül az orosz katonák közül kettő, akik napközben kétszer is megfordultak nálunk, letáborozott a „papi szobában”, lefeküdtek aludni. Nem máshova, hanem hozzánk. Mi sok mindenfélét össze-vissza gondoltunk, jót és rosszat , amiket addig hallottunk. Mindenkinek volt egy-két dugdosott értéke Az ostromot, mint fiatal ember, Budapesten éltem át, és a felszabadulást is itt értem meg. Az új kibontakozásának, lassan virágzásba borulásának éveit vidéken éltem át, mert, mint fiatal lelkész előbb Kocsordon, később Dunapatajon szolgáltam. Itt ismertem meg a földhöz jutott ember küzdelmét, gondjait és örömeit egyaránt. Itt éreztem meg a szabadságnak azt a levegőjét, mely azóta is éltet. A budapesti romeltakarításból itt ébredtem az igazi béke ismeretére. Később, évtizedeken át egy peremkerület munkáslakóinak a gondjaival, örömeivel éltem együtt. Olyanok gyermekei kerültek iskolába, egyetemre, akik erre 1945. előtt nem is álmodozhattak. Majd Budapest belső kerületébe, a mér megújhodott és egyre szépülő városba kerültem. Mai szolgálati helyem temploma 1968- ban jelentős állami támogatással belül újra megszépült, s így fogadja itteni szolgálatomra egybegyülekező híveinket. Sokat eltemettünk már azok közül, akik a romok felett itt Budapesten megkezdték az új élet arcának kialakítását. Ma már egyetértés van híveink között abban a tekintetben is, hogy a szocializmus építése felé haladó hazánkban maradt számunkra is hely, ahol Isten igéit hirdetjük az arra szomjazóknak, akik a mindennapi életben együtt dolgoznak azokkal, akik nem tartoznak a vallásosan gondolkodó emberek táborához. Ha így egymás mellett élünk, és elvi álláspontunk fenntartásával mégis a szépet, a jót, az igazat akarjuk munkálni, akkor tudjuk, hogy körülöttünk béke van. Huszti János lelkész — órája, ékszere —, én éppen az egyház kézikasszáját rejtegettem a párnám alatt, 10 ezer pengővel. Ha elveszik, vajon elhiszi-e a Gondnokság. Nos, mintha a jó Isten küldte volna hozzánk ezt a két orosz katonát, nekünk ugyan a hajunk szála sem görbült meg. Azt talán nem is kell mondanom, hogy már este, sőt már a nap folyamán gyorsan kiderült rólunk, hogy papok vagyunk. Nem emlékszem már pontosan melyik napon, január 18-án, amikor Pest felszabadult, vagy egy nappal később, az Üllői út 119. szám alá igyekeztünk — azt tudom, hogy Kelemen Miklós, mostani hódmezővásárhelyi lelkész kollégám is velem volt —, ahová szabad „népgyűlést” hirdetett a Kommunista Párt. Vas Zoltán volt az előadó. Ez a népgyűlés és az ott elhangzott beszéd számunkra valóban felszabadító erejű volt. Amikor hazaérkeztünk, részletes beszámolót kellett tartanom az óvóhelyen. Beszámolóm legalább 30 perces volt. Nem akartam kifogyni a szavakból. Lelkesen beszéltem arról, hogy most minden néphez hű, jószándékú ember összefogására szükség van, mert a szörnyű pusztítás nyomait el kell tüntetnünk, s végre a magunk számára fel kell építenünk a demokratikus Magyarországot. Hogy ezek a gondolatok milyen súlyt jelentettek akkor a mi számunkra, azt most talán nem tudnám szavakkal érzékeltetni, de aki akkor itt élt, jószerivel újból átélheti. Minden munkás kézre szüksége van népünknek, minden egészségesen funkcionáló gondolkodó főt hív az újjáépítés. Be kell állnunk a pirosfehér-zöld lobogó alá. Harsányan énekelnünk kell: „Isten áldd meg a magyart.. ”, hogy tudatosuljon bennünk tennivalóinknak ezerféle formája hazánkért és népünkért, amelyet évszázadokon keresztül nyomorúságba kényszerítettek és nagy többségében kirekesztettek a nemzet fogalmából is. És sorolhatnám még tovább, mert nagyon elevenen élnek bennem ennek a gyűlésnek az emlékei, s amiket itt most rögzítettem, nem az én szavaim, én csak idézem azokat. Én abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy házbizalminak választottak meg, s ez jó politikai iskola volt, egyházi szempontból is. Szerveztem a romeltakarítást, valamint a Szabadság-híd olyan-amilyen üzembe helyezéséhez a lakókat. Ez a szervezés abból állott, 4 UNITÁRIUS ÉLET