Unitárius Élet, 1975 (29. évfolyam, 1-4. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Budapest, Nagy Ignác utca 4. Az emlékezés az emberi lélek legdrágább kincse. Nélküle üres volna a lélek. Érzéseiben üres, különösen az idősebb nemzedék számára, akiknek életében az egyik legjelentősebb mozzanat az emlékek felidézése. Nekem kell most szolgálati tisztemből folyóan emlé­kezni azok helyett is, akik a felszabadulás és a pesti harcok idején e templom őrállói voltak. A ma már né­hai Barabás István és Szolga Ferenc lelkészek, és az évtizedek óta Angliában élő Kereki Gábor vallástanító lelkész az ostrom kezdetén amíg lehetett a templomban és a gyülekezeti teremben tartották az istentiszteletet, azután, amikor szaporodott a bombaveszély és közelebb került a front, az akkor még Koháry utcának nevezett templomunkhoz, az épület vastag falú pincéiben min­den vasárnap hirdették a vigasztalás és a bizakodás igéit a szép számmal ott menedéket keresők részére. Miután a budapesti hidakat a Budára visszavonuló német sereg felrobbantotta, a pincéből feljövők látták azt a pusztulást, amit templomunk tetőzete és ablakai szenvedtek. Tóth István, kolozsvári rajztanár-festőmű­vész szép rajza, mely levelezőlap alakban ma is kap­ható, örökítette meg a szomorú ébredés e látványát. A romeltakarítás után megkezdődött az újjáépítés. A gyülekezetben is lassan félreállottak a visszahúzás erői, és egyre inkább teret nyertek azok, akik hittek abban, hogy a szocialista magyar földön is tovább foly­tathatják az egyházak a maguk életét. Harminc év elegendő ahhoz, hogy ma már gyerme­keinknek és a fiataloknak, nemcsak az akkori idők gondjairól, hanem inkább a ma kitárulkozó jövőről be­széljünk. Budapest IX., Hőgyes Endre utca 3. 1945. január 12-én bomba hullott háromemeletes há­zunk hátsó bal sarkára. A lakók nagy többsége az óvó­helyen volt — mi néhányan a lelkészi hivatalban és a mellette levő diákotthon helyiségében tartózkodtunk a földszinten, úgy okoskodván, hogy most már nagy bom­ba nem hull reánk, kis bombát pedig kibír a három emelet. A bomba elvitte a harmadik emeleti lakást, be­szakította a második emeleti födémet, de tovább nem hatolt. A hátsó lépcsőházat azonban földig rombolta. A nehéz műkőlépcsőkből jó néhány benyomta a lépcső al­ján levő ajtót, s beköltözött a szobába, ahol kedves ba­rátaink közül öten tartózkodtak, kik nagy megrökönyö­déssel s nem kisebb ijedtséggel nézték a történteket. A lezúduló törmelék valóságos éjszakai sötétséget okozott, délután 2 órakor. A légnyomás bent az irodában a föld­höz vert, vagy a szekrénynek vágott. Ebben a kísérte­ties helyzetben P. Szentmártoni Kálmán ny. kollégiumi igazgató hangja ébresztett annak tudatára, hogy élünk, ezeket mondva: „Hol a kalapom?” Én, ott a padlón vé­letlenül éppen a kalapjára tettem rá a kezemet, s így ezt válaszolhattam: „Itt a kalap!” Akkor nem moso­lyogtunk. 1945. január 15-én reggel 8 óra tájban ketten-hár­­man átmentünk valamiért a pince másik szárnyába, amikor egyszercsak orosz beszéd ütötte meg a fülün­ket. Belénk döbbent valamilyen egészen megnevezhe­tetlen érzés, aminek fő jellemzője mégis csak a féle­lem volt. Lelkészek, egyházi emberek voltunk. Egy­másra néztünk, s szótlanul állapítottuk meg: itt van­nak az oroszok. Rohantunk vissza az óvóhelynek abba a részébe, ahol a mi „szobánk” volt. Ez a „szoba” leg­közelebb volt a kívülről érkezőkhöz, s mind egyházi emberek és családtagjaik voltunk benne. Legelőször hozzánk érkezett két orosz katona, s úgy, mintha mi nekik barátaik volnánk, csak azt kérdezték: van nyemcki katona? Majd végigjárták az óvóhelyet, min­denkit megnyugtattak, azután jöttek mások, telt a nap, este lett, lefekvés ideje, s azok közül az orosz katonák közül kettő, akik napközben kétszer is megfordultak nálunk, letáborozott a „papi szobában”, lefeküdtek alud­ni. Nem máshova, hanem hozzánk. Mi sok mindenfélét össze-vissza gondoltunk, jót és rosszat , amiket addig hallottunk. Mindenkinek volt egy-két dugdosott értéke Az ostromot, mint fiatal ember, Budapesten éltem át, és a felszabadulást is itt értem meg. Az új kibon­takozásának, lassan virágzásba borulásának éveit vi­déken éltem át, mert, mint fiatal lelkész előbb Kocsor­­don, később Dunapatajon szolgáltam. Itt ismertem meg a földhöz jutott ember küzdelmét, gondjait és örö­meit egyaránt. Itt éreztem meg a szabadságnak azt a levegőjét, mely azóta is éltet. A budapesti romeltaka­rításból itt ébredtem az igazi béke ismeretére. Később, évtizedeken át egy peremkerület munkás­lakóinak a gondjaival, örömeivel éltem együtt. Olya­nok gyermekei kerültek iskolába, egyetemre, akik erre 1945. előtt nem is álmodozhattak. Majd Budapest belső kerületébe, a mér megújhodott és egyre szépülő vá­rosba kerültem. Mai szolgálati helyem temploma 1968- ban jelentős állami támogatással belül újra megszé­pült, s így fogadja itteni szolgálatomra egybegyüle­kező híveinket. Sokat eltemettünk már azok közül, akik a romok felett itt Budapesten megkezdték az új élet arcának kialakítását. Ma már egyetértés van hí­veink között abban a tekintetben is, hogy a szocializ­mus építése felé haladó hazánkban maradt számunkra is hely, ahol Isten igéit hirdetjük az arra szomjazók­­nak, akik a mindennapi életben együtt dolgoznak azokkal, akik nem tartoznak a vallásosan gondolkodó emberek táborához. Ha így egymás mellett élünk, és elvi álláspontunk fenntartásával mégis a szépet, a jót, az igazat akarjuk munkálni, akkor tudjuk, hogy körülöttünk béke van. Huszti János lelkész — órája, ékszere —, én éppen az egyház kézikasszáját rejtegettem a párnám alatt, 10 ezer pengővel. Ha el­veszik, vajon elhiszi-e a Gondnokság. Nos, mintha a jó Isten küldte volna hozzánk ezt a két orosz katonát, nekünk ugyan a hajunk szála sem görbült meg. Azt talán nem is kell mondanom, hogy már este, sőt már a nap folyamán gyorsan kiderült rólunk, hogy papok vagyunk. Nem emlékszem már pontosan melyik napon, ja­nuár 18-án, amikor Pest felszabadult, vagy egy nap­pal később, az Üllői út 119. szám alá igyekeztünk — azt tudom, hogy Kelemen Miklós, mostani hódmező­vásárhelyi lelkész kollégám is velem volt —, ahová szabad „népgyűlést” hirdetett a Kommunista Párt. Vas Zoltán volt az előadó. Ez a népgyűlés és az ott elhang­zott beszéd számunkra valóban felszabadító erejű volt. Amikor hazaérkeztünk, részletes beszámolót kellett tartanom az óvóhelyen. Beszámolóm legalább 30 per­ces volt. Nem akartam kifogyni a szavakból. Lelkesen beszéltem arról, hogy most minden néphez hű, jószán­dékú ember összefogására szükség van, mert a szörnyű pusztítás nyomait el kell tüntetnünk, s végre a magunk számára fel kell építenünk a demokratikus Magyar­­országot. Hogy ezek a gondolatok milyen súlyt jelen­tettek akkor a mi számunkra, azt most talán nem tud­nám szavakkal érzékeltetni, de aki akkor itt élt, jó­szerivel újból átélheti. Minden munkás kézre szüksége van népünknek, minden egészségesen funkcionáló gon­dolkodó főt hív az újjáépítés. Be kell állnunk a piros­­fehér-zöld lobogó alá. Harsányan énekelnünk kell: „Is­ten áldd meg a magyart.. ”, hogy tudatosuljon ben­nünk tennivalóinknak ezerféle formája hazánkért és népünkért, amelyet évszázadokon keresztül nyomorú­ságba kényszerítettek és nagy többségében kirekesztet­tek a nemzet fogalmából is. És sorolhatnám még to­vább, mert nagyon elevenen élnek bennem ennek a gyűlésnek az emlékei, s amiket itt most rögzítettem, nem az én szavaim, én csak idézem azokat. Én abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy ház­bizalminak választottak meg, s ez jó politikai iskola volt, egyházi szempontból is. Szerveztem a romeltaka­rítást, valamint a Szabadság-híd olyan-amilyen üzem­be helyezéséhez a lakókat. Ez a szervezés abból állott, 4 UNITÁRIUS ÉLET

Next