Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-11-28 / 48. szám

A Hatékony, cselekedtem nevelést­ című cikkemre válasz jelent meg az Utunkban. Dancsuly András A tanu­lás is munka című írásában kijelenti, hogy Danielisz Endre és Nagy Ká­roly „túlbecsülik és fetisizálják“ a mun­ka nevelő szerepét s az utóbbi emellett lebecsüli az oktatás jelentőségét a ne­velésben. Dancsuly András azonban sajnos, ál­lításait nem indokolja, nem­ igazolja. .Megelégedhetnék tehát azzal, hogy megállapításait alaptalannak minősítve, ne szálljak vitába. Megállapításainak azonban elvi jelentőségük van és kap­csolatban állanak egy főkérdéssel, és­pedig a verbalista nevelés gyökereivel és megnyilvánulásaival. Ami a tanulmányi munka nevelői jelentőségének lebecsülését illeti úgy gondolom, hogy Dancsuly András saját állítását cáfolja meg, amikor a következőket írja: „Nagy Károly helyesen száll síkra és igen időszerűen veti fel az aktív, cse­­lekedtető nevelést. Joggal bírálja az is­kolai nevelési gyakorlatunkban dívó ver­­balizmust. Hangsúlyozza, hogy az okta­tás nevelői jellege, a szóbeli meggyőző munka mellett, elsősorban a szokások és készségek kialakítására kell töre­kednünk.“ Dancsuly elvtárs tehát lényegében el­ismeri, hogy én az oktatás nevelői jelle­ge, a szóbeli meggyőző munka jelentő­ségét látom, és ezek mellett igénylem a többi nevelési feladatok megoldását és más nevelési tényező biztosítását. Te­hát az oktatás nevelői jelentőségét val­lom, de nem tartom elegendőnek és döntőnek az erkölcsi nevelésben. Cikkem számos más kitételében is vi­lágosan kiderül: nincs arról szó, hogy én lebecsülöm az oktatás nevelői jelen­tőségét, hanem pusztán csak arról, hogy kifogásolom a nevelésnek a taní­tásra való korlátozását. Az oktatás nevelői színvonaláról különben Dan­csuly elvtárs is ezt mondja: „Mindez így van ... hiszen nevelési munkánk megáll a jól-rosszul végzett szóbeli meggyőző aktusnál s nem fordítunk gondot a gyermek mindennapi életé­nek és munkájának ilyen szellemben való megszervezésére.“ Dancsuly And­rás tehát azonosítja magát azzal a né­zetemmel, miszerint a gyermek helyes neveléséhez nem elégséges az oktatás nevelői jelentőségére, a szóbeli meggyő­zésre támaszkodni, szükség van a tanu­lók mindennapi életének, tevékenységé­nek, munkájának megszervezésére, vagyis a cselekedtetésre. Dancsuly elv­társ tehát mindezzel egyetért, kárhoztat­ja a verbalizmust, nagy fontosságot tu­lajdonít a cselkedtetésnek, a gyakor­lati élet megszervezésének, a fizikai munkának, elismerő szavai is vannak mindezekkel kapcsolatban — és ekkor egy váratlan fordulattal ki­jelenti: „Nagy Károly, amikor a kérdésnek ezzel a részével foglalkozik (vagyis a gyakor­lati következtetésekkel N. K.) tulajdon­képpen a megoldást a tanításon kívül keresi. Szerintem ez helytelen.“ Ha elfogadnánk Dancsuly András mindkét állítását, vagyis azt is, mely szerint a verbalizmus fennáll­ó felszá­molásához szükség van a gyermek gyakorlati tevékenységének, gyakorlati életének a megszervezésére, és azt a nézetét is, miszerint hiba e két feladat megoldását a tanórán kívül keresni, vagyis a tanórán belül kell keresni igen érdekes eredményekhez juthatnánk. Képzeljék el tanáraink az olyan módon megszervezett tanítási órát, melynek ke­retében a gyermek gyakorlati tevékeny­sége és élete zajlik. Az ilyen órán a gyermek játszana, termelőmunkát foly­tatna, szórakozna, csevegne a társai­val, segítene a házimunkában,­­ egy­szóval mindennel foglalkozna, csak ép­pen nem tanulna. Hiszen a gyakorlati élet és­ tevékenység a fentiekből tevő­dik össze! Nem hiszem, hogy Dan­csuly elvtárs ilyen reformot szeretne végrehajtani a tanítási órák tartalmá­ban. Ha vitatársam elismerte tehát, hogy a gyakorlati tevékenység és élet megszervezése nélkül nem lehet szó eredményes nevelőmunkáról­­, akkor, következésképpen, azt is el kell ismernie, hogy a gyermek gyakorlati életét, mun­káját, játékát, szórakozását ott kell megszervezni, ahol ez lezajlik, vagyis a tanórán kívül. Vitatársam akkor, amikor kétségbe vonja a fenti tényt, akarva-nem akarva a verbalizmus tala­jára siklik. A továbbiakban Dancsuly András ki­jelenti: „Először is, sarkigazság az a tény, hogy iskolai nevelésünk alapfor­mája, legfontosabb tényezője a taní­tás!“ Ha ez a megállapítás arra utal­na, hogy mi a helyzet jelenleg isko­láinkban, úgy igaz lenne, ugyanis a ta­nításon kívül a többi nevelési tényező valóban nagyrészt hiányzik. De amint a megfogalmazásból kiderül, Dancsuly András elvi magaslatra emeli, elvileg helyesnek, sőt egyetlen helyes állapot­nak deklarálja a m­ai helyzetet. Vagyis állást foglal amellett, hogy a tanítás, mely, mint már említettük, jórészt szó­beli munka, alapja, legfontosabb ténye­zője a nevelésnek. A „legfontosabb té­nyező“ kifejezést természetesen csak úgy lehet értelmezni, hogy e tényező megoldja alapjában véve a nevelés fel­adatát, a többi csak amolyan kiegészí­tő, nélkülözhetetlen rész. Vagyis hogy a szóbeli ráhatások képezik a n­yelői ráhatások közül a legfontosabbakat, minden egyéb csak ráadás. Hogyan bizonyítja Dancsuly elvtárs ■* megállapításának sarkigazság-jel­­legét? A következő, logikailag téves gondolatmenettel. Megállapítja, hogy a gyermek életre való előkészítésének leg­fontosabb tényezője a társadalmi ta­pasztalat átszármaztatása, melynek alapformája a tanítás. Miután pedig a nevelés nem más, mint­ a gyermek elő­készítése az életre, ezért tehát a neve­lésnek is a tanítás a legfontosabb té­nyezője. Dancsuly András a társadalmi ta­pasztalatot a nevelés legfontosabb té­nyezőjének tekinti, vagyis a nevelés lé­nyegének. Ha ez igaz, akkor mi a lé­nyege az oktatásnak? A társadalmi ta­pasztalat átadása, mint ismeretes, az oktatásnak és a képzésnek a lényege. A társadalmi tapasztalat átszármazta­tása csak egy részét képezi a nevelés­nek. A társadalmi tapasztalat nem más, mint tudományos ismeretek, bizonyos erkölcsi-politikai" nézetek, munkafogások és eljárások rendszere. A társadalmi tapasztalatból tehát elsősorban, az er­kölcsi, politikai, világnézeti elemek mint elméleti elemek képezik részét a neve­lésnek. Amint tudjuk, tudományos isme­retek átadására az oktatás mivaron esni nem a nevelés... Téves az az állítás is, hogy a társadalmi tapasztalat át­adásának fő formája csupán a tanítás. A társadalmi tapasztalat jelenti azok­nak az évezredek alatt kitapasztalt mun­kafogásoknak, készségeknek, ügyessé­geknek a rendszerét is, amelyek nél­kül nem létezhet termelés, tehát nem létezhet társadalmi élet. A munkafogá­sok, ügyességek, készségek átadása nem szavakon keresztül, hanem elsősorban bemutatás és gyakoroltatás útján törté­nik. Ez azonban már nem oktatás, ta­ IFJÚSÁGUNKÉRT brtás, hanem képzés. Tehát Dancsuly elvtárs fenti megállapítása nem teljesen helytálló. Végül pedig téves állítás, hogy az életre való előkészítés lényege, legfontosabb tényezője pusztán a társa­dalmi tapasztalat átadása. Az életre való előkészítést nevelési szempontból csak úgy értelmezhetjük, mint a gyer­mek előkészítését arra, hogy be tudjon illeszkedni a társadalmi életbe és a termelésbe, nemcsak mint technikai fo­lyamatba, nemcsak mint termelő tevé­kenységbe, hanem mint erkölcsi, politikai viszonyokba is. A szocialista társada­lom nemcsak tudást, hanem. Ugyanilyen mértékben, helyes magatartást is meg­követel tagjaitól! Sokoldalú nevelésről beszél Dancsuly elvtárs, de az erkölcsi nevelésről megfeledkezik. Nem hiszem, hogy az emberi tulajdonságok kialakí­tása legfontosabb tényezőjének és alap­formájának szintén a tanítást tartja? Ha ez igaz lenne, nagyon egyszerű do­log volna a kommunist­a nevelés .. • Ele­gendő lenne a meglevő tantárgyak mel­lé beiktatni az iskolai órarendbe az Er­kölcstant, a­mely, mint tudjuk, szin­tén része a társadalmi tapasztalatnak. Ennek eredményeképpen a gyermekek 10-es, 8-as, 5-ös vagy 4-es osztályzato­kat kapnának és ezeknek megfelelően 100, 80, 50, 40%-os kommunista egyé­niségekként kerülnének ki az iskolából! (Félreértés ne essék, az erkölcstan be­iktatását hasznosnak találom, de nem tartom elegendőnek és döntőnek.) Az életre való előkészítéshez nem elegendő „főképpen“ a társadalmi ta­pasztalatot átadni. Ugyanilyen mérték­ben szükséges, hogy a gyermek szemé­lyes, pozitív tapasztalatra tegyen szert, melyet csak helyesen szervezett gya­korlati életből és tevékenységből gyűjt­het, mert ez az alapja magatartásbeli szokásainak, személyes meggyőződésé­nek, vagyis egész morális arculatának! Minden tanár tudja, hogy tehetetlen az iskola, ha a gyermek csak a tanítási órán nevelődik helyes szellemben, s az egész órán kívüli élete negatív beállítá­sú, vagyis negatívan hat. Dancsuly András mind­enről megfe­ledkezik, mindezt úgy kezeli, mint má­sodrangút, lényegtelent és nem úgy, mint ugyanazon éremnek — az életre való előkészítésnek — a másik olda­lát. Van-e értelme azon vitatkozni, hogy az éremnek melyik oldala fontosabb? Az utóbbi eszetendők a kommun­sta nevelés elméletében és gyakorlatában indjobban tért hódít az a makarenkoi felfogás, miszerint a nevelés a gyer­mek környezetének sokoldalú gyakorla­ti tevékenységének és tanulásának cél­­irányos megszervezését j­lenti. Ez meg­mutatkozott a Szovjetunió Pedagógiai Akadémiájának vitáiról kiadott közle­ményeiben éppen úgy, mint abban, hogy elmarasztalták az 1936-os peda­gógiai tendenciákat, amelyek a Dan­­csuly elvtárséhoz igen hasonló okfejtés­sel felszámolták a szovjet iskola Lenin által megszabott munkajellegét. (Vagyis az oktatással párhuzamos termelőmun­kára támaszkodó nevelést.) Ez a maka­renkói elv az alapja egy sor intézke­désnek, mint például annak, hogy ha­talmas lépések történtek a politechni­kai oktatás bevezetése, a termelőmun­kának az oktatással való egybekapcso­lása terén. A Szovjetunióban egyre na­gyobb számban jelennek meg az inter­­nátusos iskolák, melyeket a XX. kon­gresszus éppen úgy, mint a szovjet pe­dagógia, új iskolatípusnak tekint, mely­ben a tanuláson kívül megszervezik a gyermekek életét, játékát, munkáját. Gombamódra szaporodnak a nappali internátussal rendelkező iskolák. Vagyis a szovjet iskola a „tanításon kívül“ keresi a nevelőmunka további megja­vításának lehetőségét. Dancsuly utal arra, András, a továbbiakban hogy mi az oktatás és nevelés terén megfigyelhető hiányos­ságok egyik fő oka. Ezt az oktatásban uralkodó formalizmusnak tudja be. És­vitathatatlan tény, hogy a formalizmus nagyon sok, s néha gyógyíthatatlan se­bet üt gyermekeink tudásán és jel­lemén. Ebben egyetértünk. Természete­sen a formalizmus felszámolása az ok­tatásban nem jelenti­­a verbalista ne­velés felszámolását. Bármennyire is helyesen, a gyermek felfogóképességé­nek megfelelően alakítjuk ki pé­dául az erkölcsi fogalmakat, ha ezeket nem tá­masztjuk alá a „magatartás gimnasz­tikájával“, ez múlhatatlanul verbaliz­­mushoz vezet... Vitatni azonban el­sősorban azt akarom, hogy miben látja Dancsuly András a formalizmus okát. Miután helyesen feltárja, hogy mit eredményez, miben nyilvánul meg a formalizmus , megállapítja: „Ilyen esetben azonban nem az átadott vagy leadott ismeretiek mennyiségével van a baj, hanem azok elsajátításának minőségével...“ Távol áll tőlem az a szándék, hogy lebecsüljem tanáraink módszertani továbbképzésének jelentő­ségét s a mai színvonalat tökéletesnek tekintsem. Nem értem­ azonban, miért nem látja Dancsuly elvtárs, hogy a formalizmus legfontosabb döntő oka, a baj gyökere a tantervek és a tanköny­vek fölösleges túlzsúfoltságában ke­resendő! Ez az, ami arra kényszeríti még legjobb tanárainkat is, hogy for­málisan, gyakran az anyag aprólékos, szemléletes feldolgozása, ismétlése, rög­zítése nélkül haladjanak tovább és lé­lekszakadva, gyorsvonat­ tempóban száguldjanak végig a tananyagon!? Tanáraink tudják, hogy a helyesírást, a számtani műveletek elvégzését be kell gyakorolni, s hogy az ismeretek tartósításához ismétlésekre van szük­ség! De mikor végezzék el ezt?! Hi­szen a nagy tananyag miatt erre alig jut idő! Dancsuly András nem tekintheti nor­málisnak az iskolai tantervek és tan­könyvek túlzsúfoltságát és nem lehet hogy ne vegye figyelembe, hogy is­­koláink életének ez a legfájóbb sebe. De akkor miért próbálja cáfolni azt a múltkori észrevételemet is, miszerint a tanulmányi túlzsúfoltság konfliktust idéz elő a gyermek játékigénye, az if­júság szórakozási igénye és a tanulá­si szándék között, ami káros kihatással van mind a tanulásra, mind a gyermek egész lelki fejlődésére. E konfliktust azt hiszem, minden élesszemű tanár és szülő megfigyelte, ezért nem is szán­­dékszom kitérni még egyszer tárgyalá­sára. És végül, befejezésképpen, egy utol­só megjegyzés. Miután A tanulás is munka című cikk szerzője minden r­e­­delkezésére álló eszközt kimerít abban az igyekezetében, hogy másodrangúnak jelentse ki a fizikai munka, a gyakor­lati tevékenység szerepét az erkölcsi nevelésben, egy olyan módszerhez fo­lyamodik, mely már nem tudom­ányos nézet és felfogásbeli különbséget takar, hanem a tudományos vita etikáját sér­ti meg. Idézem: „Ha elfogadnánk Nagy Károly végső következtetésé­t, akkor könnyen az ún. brigád-módszer hibá­jába esnénk, mely káros hatását meg­mutatta már a szovjet iskola történeté­ben, s melyet az SZKP 1931 és 32-es évi határozatai végképp elítéltek.“ A laboratóriumi brigád-módszer hí­vei azt vallották, hogy meg kell szün­tetni a tanítási órát, mint az oktatás alapformáját, nincs szükség a tanár vezető szerepére a tanításban. Ehelyett az osztályt állandó brigádokba osztot­ták, élén egy brigádvezetővel s e bri­gádok önállóan laboratóriumi kísérle­tezéssel, könyvtári tanulmányozással igyekeztek „felfedezni“ a tudományos ismereteket. A tudás elbírálása nem volt egyéni, hanem a brigádfelelős be­számolt a brigád „kutatásainak“ ered­ményeiről és ezt osztályozták. Ebben áll a brigád-módszer lényege. Múltkori cikkemet bárki elolvashatja és megítél­heti, hol van egyetlen olyan megálla­pítás is, amelybe akár rosszindulattal, de bele lehet magyarázni a fentieket?! Mint látjuk tehát, a brigádmódszerrel való vádaskodás a rágalmazás hatá­rát súrolja. Végezetül, azt hiszem, világosan látszik, hogy Dancsuly elvtárs nem azt kifogásolja cikkemben, hogy én „lebe­csülöm“ az oktatás nevelői jelentősé­­gét, hiszen ő maga cáfol rá erre a vé­leményére. A nézetkülönbség abban áll, hogy Dancsuly András a tanítást tekin­ti az erkölcsi nevelés legfontosabb té­nyezőjének, lényegének, és eltávolodik attól a makarenkoi pedagógiától, amely leszögezi, hogy a gyerm­ek helyes irá­nyú cselekedtetése nélkül nincs kom­munista nevelés. Ezt azonban Dancsuly elvtársnak nyíltan, leertelés nélkül meg kellett volna mondania. NAGY KÁROLY M­égegyszer a cselekedtető nevelésről NÉZZÜNK HÁT SZEMBE ADY­ ÉS A HAZAI MAGYAR IRODALOM KIALAKULÁSa cd ADY ENDRE 1919 január 27-én halt meg. Halála után újra fellángolt a költészete értelme­zése körüli harc, de ez a küzdelem egyúttal új, szenvedélyesebb szakaszába lépett. Ady utolsó — testi és lelki szenvedésekkel teli­ — hónap­jait a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, majd az 1918-as magyarországi polgári demok­ratikus forradalom világítja meg. A rövid életű, de dicső emlékű Magyar Tanácsköztársaság bu­kása után az ellenforradalom embertelen kor­szaka következett. Adyt mind az 1918-as októberi polgári demokratikus forradalom, mind a Ta­nácsköztársaság sajátjának, a „forradalom köl­tőjének“ tartotta. Érthető tehát az a szenvedé­lyesség, amellyel a két magyar forradalom ide­jén, a dolgozó osztályoknak és általában a nemzet legszélesebb haladó rétegeinek szerete­­tét és értékítéletét kifejezve, a forradalmár Adyt állította előtérbe e kor kritikája. Másrészt, ép­pen mert­ a magyar forradalmak Adyt tartották saját nagy költőjüknek, az ellenforradalom Adyt támadva, költészetét sárba taposva és megrágal­mazva tulajdonkép magát, a vérbefojtott forra­dalmat igyekezett bemocskolni. Hogyan hatott az Ady-örökség a forradalmak bukása után? Bóka László írja: „A forradalmak bukása után meginduló irodalmi élet gazdag örökséggel gazdálkodhat. Ady és a Nyugat-moz­galom megdöntötte a nép-nemzeti akadémikus epigonizmus uralmát.“­ Ez igaz, de az Ady­­örökség hatása csak súlyos vitákon, ideológiai harcokon át bontakozhatott ki a maga teljes gazdagságában. Móricz Zsigmond, Ady kopor­sója előtt állva azt mondta: forradalom köl­tőj», éppen az átalakult világszemlélet szellemi vezére fekszik ravatalon; megilleti őt a telkek­nek minden hódolata, tömjéne és aranya ... Em­lékezzetek, az emberiség nemrégen még néma nyomorban hevert: Ady Endre már akkor a sza­badságot zengte. A szivek gyáván és mindenbe beletörődve, korbács előtt meghunyászkodva gubbasztottak. Ady Endre, mint egy fiatal isten * Bóka L.: A magyar irodalom története a két világháború között. 1919—1945. Főiskolai jegyzet, Bpest, 1957. 7. old. szállott ki a magasba, s az egekig dobta ki az új igazságok lángoló igéit. A lelkekben siket és vak ködök gomolyogtak: az Ady Endre lelkében már tisztán égett a felszabadulás örök fénye.“* Szabó Dezső A forradalmas Adyban méltatja a tanácsköztársaság idején Ady költészetének for­radalmi szerepét, a haladó magyar irodalomnak pedig csaknem minden jelentős képviselője**, ilyen vagy amolyan formában hitet tesz Ady örökségének megvédése mellett. Azonban bármi­lyen őszintének látszik is ez az Ady-védelem, az ünnepi Ady-tanulmányokban már benne van Ady későbbi eltorzításának minden lényeges eleme, így például Déry Tibor Az utolsó nemzeti költő című tanulmányában azt írja: „Búcsúz­zunk el különösen a magyarság nevében, mely­nek romló faji ereje tán éppen Adyban termelte utolsó nemzeti megnyilvánulását.“*** Az a té­tel, hogy Ady életműve lezárt, világnézete nem folytatható, a jövő fejlődése nem támaszkodhatik rá, más és más formában felbukkan sok egykori Ady-barát írásában. Babits egyik tanulmányá­nak is ugyanez az alapeszméje: Ady egy el­múlt korszak ragyogó záróköve, de költészete utánozhatatlan. Ugyancsak Babits az, ki siet Ady védelmében Adyt elválasztani a forrada­lomtól. „A forradalom vérbe-szennybe fúlhat — írja Babits, — a forradalom költője örökké él.“**** Az ellenforradalmi korszak részben a rá­galmazások, részben a torzítások vonalán halad­va próbálta Ady jelentőségét csökkenteni. Az igazi, a forradalmi Ady magyarországi eltorzí­tásának, meghamisításának csupán néhány pél­dáját idézzük, Ady erdélyi útja mélyebb megér­tése céljából. A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM meg­születése és kibontakozása összeesik Ady halá­lával, és az Ady-örökség körül fellángoló ma­* Bóka L.: A magyar irodalom története a két világháború között 1919—1945. Bpest 1957 17. old. ** Nyugati Ady-emlékszám. Bpest. 1919. 4—5. sz. ***Uo. **** Babits Mihály: Gondolat és írás. Bpest, 1920. M­gyarországi­­ vitákkal. Sok tekintetben hasonlít az Ady erdélyi értékelése a magyarországihoz, mégis attól számos lényeges vonásban tér el. Az egyik ilyen alapvető eltérés a sajátos ro­mániai fejlődésből fakad. Romániában nem volt sem szocialista forradalom, sem fehérterror. Ez a tény fontos magyarázó eleme a romániai magyar társadalom fejlődésének, és természete­sen az irodalmi életen belül az Ady-örökség­­hez való viszonyulásnak is. Ady erdélyi kultuszá­nak megértéséhez az is hozzátartozik, hogy ép­pen a magyarországi ellenforradalom elől tö­megesen menekülnek Erdélybe szocialista, vagy haladó polgári írók, tudósok és publicisták; kö­zöttük nem egy Ady legbensőbb híve, fegyver­társa. Az emigráns írók között van a fiatal Gaál Gábor is, a Korunk későbbi szerkesztője, kinek önfeláldozó munkássága már a huszas évek de­rekán kibontakozik. Gaál erdélyi közírói tevékeny­sége­­kezdetén több írást szentel Ady hely­i ér­tékelésének. És általában: a rövidebb-hosszabb ideig Romániában élő, itt menedéket találó más emigráns írók számos lapot, folyóiratot kezde­ményeznek. Az e lapok hasábjain folyó Ady-nép­­szerűsítés nagy mértékben hozzájárul hazai ma­gyar irodalmunk elvi kérdéseinek tisztázásához. Az erdélyi Ady-kultusz két irányba bontako­zik ki: egyrészt Ady életének ismeretlen vagy kevéssé ismert anyagát kezdik közölni a meg­születő rolyóiratok, a napi és hetilapok, másrészt Ady életműve művészi, világnézeti értékelése kö­rül lobban fel Erdélyben is a harc. Már az Ady halálát közvetlen követő eszten­dők Ady-irodalma is mérhetetlenül gazdag, és ebben a mennyiségileg gazdag irodalomban szá­mos olyan írást, adatközlést találunk, amelyet az eddigi Ady-irodalom mindmáig nem értékesí­tett. A folyóiratok közül Ady helyes értékelése, kötészetének népszerűsítése terén kezdetben leg­többet a nagyváradi Tavasz és Magyar Szó, a kolozsvári Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idők tett. A nagyváradi folyóiratok közvetlen folytatói az Ady-kultusz helyi hagyományainak, de je­lentőségük 1919—1920-ban országos. A Tabéry Géza szerkesztette Magyar Szó és a Zsolt Béla szerkesztésében megjelent Tavasz a romániai ma­gyarság legnépszerűbb folyóiratai akkor. A Ma­gyar Szó számos addig ismeretlen Ady-elbeszélést, verset és életére vonatkozó ismeretlen adatot közöl. E folyóirat közli 1919 szeptember 28-i számában Jékey Aladár két Adyhoz írt versét is. Különösen értékesek Fehér Dezső közlemé­nyei és Oláh Gábor Ady-portréja, amelyet soro­zatban közöl a folyóirat. Oláh Gábor többek kö­zött azt írja: „Adyról mindenki tudja már ma, hogy forradalmi költő. Még­pedig két értelem­ben: a monarchiát megbuktató és a köztársa­ságot megteremtő magyar forradalomnak, s ami ennél sokkal fontosabb: az egészen átformált és átújított magyar lírának is forradalmárja."* A Magyar Szó 1919 december 21 -i számában Ady Lajos öt Adyhoz írt levelet közöl. A folyó­irat 1920. február 1-én gyászkeretes emlékszám­ban hódol Ady emlékének. Az emlékszám idézi Ady váradi múltját, és Ady írásaiból által­ában azt, ami jellemző Ady forradalmi publicisztiká­jára. „Tanuljatok gyűlölni Zola Emiltől. Gyűlöl­jetek mindent, ami a haladó világkerékre ráfek­szik. Sötétséget, bigottságot, impotenciát, — írta Ady, Zola halálakor. — Nem a szeretet fog­ja megváltani a világot, hanem ez a nagy gy­ű­­lölet, mert ez a gyűlölet: világosság." Az Ady váradi éveit bemutató cikk a fenti idézethez ha­sonlóan helyesen emeli ki mindazt Ady újság­írói munkásságából, ami forradalmi publiciszti­kájára jellemző és egyúttal megmagyarázza köl­tői fejlődésének kibontakozását is. A Tavasz szintén gazdag és ismeretlen Ady­­anyagot közöl, így többek között Szűts Dezső Ady mellett című tanulmányát,** amelyben a tanulmányíró és Ady-barát Szűts gazdagon do­kumentálja Ady világnézetének Nagyváradon be­következett gyors radikalizálódását. A Tavasz 1920 január 24-én Ady-számot ad ki, de ebben a számban már megszólal a forradalmár Ady el­torzítása. A vezércikk szerzője azt írja: „Nem is 1919 januárja a döbbenetes dátum Ady pálya­futásában, nem január huszonhetedike, amelyik az embert ragadta el tőlünk, hanem az a túl pi­ros betűvel kalendáriumokba rótt márciusi nap." A cikkíró szerint Ady nem kívánta a for­radalmat, „félő előérzetei nem előbb bizonyul­tak valószínűeknek, mint mikor a vöröses lán­gok ágaskodó taraját maga bőrén érezte egy * Magyar Szó. 1919. november 9. ** Tavasz. 1919. nov. 22., 1919. nov­. 29., 1919­.dec. 6., 1919. dec. 25. ------ UTUNK

Next