Vasárnapi Ujság – 1882
1882-11-19 / 47. szám - Vadmészárosok. Éjjel, villámfénynél (képpel) Vajda János 749. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek
47., SZÁM. 1882. xxix. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 749 VAD MÉSZÁROSOK. (Éjjel, villámfénynél.) Bizonynyal nem vagyok ellensége annak, a mit szokás «korszerűnek», «haladásnak», «divatosnak» (modern) nevezni. Az igaz, legjobb szeretném nemzetemet abban az állapotban, habár üveg alatt is, vagy tízezer esztendeig föntartani, amelyben volt Árpád alatt. Mert van ugyan hitem, hogy a magyar vagy egyátalán képtelen versenyezni a mai európai, vagy helyesebben a (jövő) amerikai szellemmel, illetőleg egész őszintén megmondva: vagy nem képes a korszerű polgárosulásra, vagy ha igen (s én remélem, igen), hát akkor a polgárosulásban is az elsők közt lesz e föld kerekén. A magyar semmiben sem középszerű. Ő mindenben legnagyobb, vagy semmi. De hogy milyen lesz, majd mikor a polgárosulás élén lesz? Arról egy kis Jósrai-képzelem alkothat ugyan magának némi költői képet, csakhogy azt még sem tudhatja, így lesz-e valósággal ? És azért az ember, már mint magam is, hajlandó azt az ezer év előtti sátoros magyart, aki buzogánnyal végigsöpörte Európát, szebbnek, eszményibbnek, mindenesetre költőibbnek találni, mint azt, mely majdan a tőzsdén duellál... És olykor kedvem lett volna indítványozni, rakodjunk föl hajókra, kerekedjünk föl, költözzünk el és telepedjünk meg valahol Ausztrália vagy Afrika mélységes pusztái kellő közepén, ahova még vagy másik ezer évig nem ér el ez átkozott czivilizáczió kőszénkehes számum-szele; nyargalásszunk ott, űzzük a csodaszarvast, harczoljunk nyíllal, és faciamus magnum áldomás ; hiszen igy volt szép, nagyszerű a magyar, e vadon természeti, ős mivoltában; ilyen hős, ilyen lovagnak született vitéz faj nem sok volt még idáig e teremtett világon. A görögnek Homérja nagyobb volt, de az éposz nyersanyaga, •a nép maga aligha állt fölötte a mi 48—9-iki honvéd legénységünknek is, a ki puszta kézzel indult el, az ellenségre hagyva, hogy hozzon az fegyvert, majd ő elszedi tőle, és — meg is cselekedte. Hanem hát arra, hogy ezt indítványozzam, tekintély, név is kellett volna, meg aztán — a mi fő — beláttam csakhamar, hogy voltakép mégis csak jobb lesz, és itt kell maradnunk, mert — ez az elköltözés mégis csak úgy «venné ki magát» (hiába rázza fejét Zápolya úr Mukányiban, ez a kifejezés jó magyar kifejezés, mert nem minden germanizmus, ami hasonlít a némethez) — tehát ez elköltözés mégis csak úgy venné ki magát, mint az elhátrálás, ami nem áll a mi testünkhöz. Aztán hát nomádok, első hősök a csatatéren már voltunk egyszer. Minek produkálnék ezt másodszor. Szebb lesz megmutatnunk, hogy abban is emberek tudunk lenni a gáton, ami amannak a feladatnak körülbelül az ellentéte. Ergo, így állván az elmélet, ha már itt kell maradnunk, hát akkor az a fő, hogy minél gyorsabban haladjunk a korszerűség virtuozitásában. Ezért szeretném én nemzetemet egy kézcsavarintással (im «Handumdrehen» no ez már — konyi a germanizmushoz) egy huszonnégy óra alatt megczivilizálni, az amerikai polgárosultság élére taszítani. Politikában tehát (amennyiben minden magyar ember politikus) bizonnyal nem vagyok ellensége az újkori vívmányoknak ... hanem — quod erat demonstrandum— csakis politikában. Ami az aesthetikát, a költészetet illeti, az már a fönnebbiekből is következik, hogy e tekintetben nem kell e kornak ízlésétől tanácsot kérnünk. Vannak egyéb dolgok is, nem csupán a jezsuita-rend, melyekre ráillik : sint ut sunt, aut non sint. Ilyenek különösen azok a nomád izü dolgok, melyeknek úgyszólván létföltétele, élvezetességük sava-borsa a vadonszerüség, a minél meztelenebb, hogy úgy mondjuk: indiánszerű természetiség, mint például a háború és rokona a vadászat mestersége vagy szenvedélye. E tekintetben már ízlésem igazi középkori, barbárul ósdi. Őserdő mélyén gusztusom tartja nem gyufával, de kovából ütni ki a tüzet és illatos cserfataplót nyomni hüvelykujjammal a pipába. És lehetnék milliomos, de a tarisznyába straszburgi pástétom helyett bizony csak hasa-szalonnát vagy — követem — fokhagymás kolbászt vinnék... Azután ott olyan jól esik elfeledkeznem e kor minden comfortable és utilis vívmányairól, babonairtó tudományáról, találmányairól, és jól esik egyszerű, szűz erkölcsű természet emberekkel érintkezve, visszatérni egy kissé az előbbi világ ördögéhez, gyíksárkányához, grifmadarához, naiv szörnyeihez, akik tán nem is voltak rosszabbak a mostaniaknál, és inkább hagytak magukkal beszélni, mint a mi füst- és tűzokádó, kérlelhetlen gőzmozdonyaink. Egy szó mint SZBJZ, 31 mint ezt már körülbelül egy előbbi czikkemben is pedzettem, a természetet lehetőleg fertőzetlen állapotában találom sokkal szebbnek. A mint egyfelől a thea nem esnék jól mázos, aludt-tejes köcsögből, de minél elegánsabb ezüst készletből, kékeres finom lady kezektől fölszolgálva — akként a tejfölös bableves, a káposztás gombócz igazi kerete a cseréptányér és goromba szálfákból összezbdalt erdei gunyhó. És ezek után már most akár semmit sem mondjak többet arról a bolondos jelenetről, melyet a különben általam nagyon becsült angol természet világhíres különczsége és ahhoz való irigyelt nagy módja rögtönöz magának, midőn a villámfényt arra használja, hogy fölriasztva az éjjel pihenő madarakat álmaikból (melyek vadászatának természetes ideje nappal volna), egy óra alatt annyi vadat ábázoljon le repetérmasinaszerüleg, amire máskor ugyanannyi ember hetek-hónapokon át kedvtelve vadászhatott, és amelynek esetlegesről, apró kalandjairól éveken át volt mit mesélnie. Azzal sem dicsekedhetem pedig, vagy vádolhatom magamat (már kiki hogy veszi), mintha ebbeli visszatetszésemet korszerűleg beteges szentimentalizmus sugallaná. Szeretem az állatot és mellette az emberről sem feledkezem el annyira, mint akármely olyan angol, aki tagja az állatkínzás elleni egyleteknek és azonban gyárai öldöklő légy üregeiben ezernyi emberrel gályarabszerű munkát végeztet nyomorú napidíjért. De ami a vadászatot illeti, soha eszembe nem jutott, hogy jobb akarjak lenni magánál a jó istennél, aki úgy rendelte, hogy egyik vadállat a másikra vadásszon, az ember pedig valamennyire. Sőt szinte irigylem a vadállatot azért a szép hirtelen halálért, mikor «a puskaszót se hallja meg», t. i. valami igazi szép lövésre, túl van minden földi bajon. Hanem aztán határa, mértéke van minden VADÁSZAT ÉJJEL VILLÁMFÉNYNÉL.'