Vasárnapi Ujság – 1914
1914-07-12 / 28. szám - Ferencz Ferdinánd trónörökös és neje ravatala a bécsi Burg kápolnájában 28. szám / Időszerű illusztrácziók - Ferencz Ferdinánd trónörökös főherczeg és neje temetése (15 kép) 28. szám / Időszerű illusztrácziók - Gyászistentisztelet a trónörököspárért Berlinben (2 kép) 28. szám / Időszerű illusztrácziók - Pollio Albert; az olasz hadsereg vezérkari főnöke 28. szám / Időszerű illusztrácziók - Szerajevói képek a merénylet után (8 kép) 28. szám / Időszerű illusztrácziók - Német kismesterek kiállítása a Szépművészeti Muzeumban (11 kép) 28. szám / Műtárgyak - Az artsetteni templom és kastély (2 kép) 28. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek
Kíváncsian gondolt barátnőjére és a bodrogfői kastélyra, ahová már tavaly, sőt igazában tavalyelőtt is hivatalos volt. Jaj, most két éve, akkor a bolondját járta!.. . Tavaly sok levelezőlapot küldtek neki innét, új barátainak megszokott, ingyen üdülőhelye ez. Mosolyogva gondolt egy lipótvárosi pletykára az «ifjú irodalom» hőskorából, (persze a «be nem avatottak» híresztelték), hogy Tekla kertjében árkádiai holdfénypartiak rendeződnek: hölgyek és urak tündéri meztelenségben, virágfüzéresen tánczolnak a füvön, vagy hevernek a park ősi fái alatt, új verseket reczitálva és gitárt pengetnek hozzá. — Ez már Bodrogfő ! — mondta a kocsis ... Lompos, egyhangú tót falu, mint a többi, csak a templom, meg az iskola formás, rendbentartott; a Sonntágok ősi szokásjog alapján a katholikus plébánia kegyuraságát is örökbevették a kastély s a falu hajdani gazdáitól . . . A sürü estszürkületben most eleven sövény romsik és üde, mély virágillatokat érezni; a kocsi hirtelen, könnyedén gördül be a finoman kavicsolt, sűrű cserjéssel szegett úton; s a terrasz nagy acetylénlámpái fényében meglátni az óriás virágágyat; a sokszor megverselt négy ősi luczfenyőt a bejáratnál s a hires, szerelmes kardliliomok bokrait. A társaság egybegyűlt a fogadására; Tekla édesanyja, finom, szürke hajú, gyönyörű szemű asszony, elébe ment, hogy üdvözölje; Tekla összeölelte, majd megismertette sebtében az ujakkal. Borsody Schon Olga és Parlag Emma szobrász-művésznő Máthé Margot asszonyt, meg a két fiát ismerte Éva. Sáfár Andor mélyen meghajolt, Gond régi barátságuk őszinte örömével sietett elébe. Ennyien voltak; Ibicust ma estére várták. Tekla végre derékon fogta a ballon át, mely az Éva hímzéseitől tarkállott, s egy hosszú, boltíves folyosón, ahol régi metszetek lógtak, a szobába vitte, ahol elszállásolták. — Egy tea van itt vajaskenyérrel neked; ez okos ! Egy óra múlva eszünk; addig ne mutatkozz ; mosdj meg itt és pihend ki magad! Nem zavarlak, ha veled maradok? — Drága •— Éviké, fiam! gyerekem, nem láttalak, mióta hazajöttel! Annyi beszélni valónk van! . . . Jó színben vagy! Nézzelek csak ! Oh, azelőtt nem voltál ennyire szép! — Ki vele gyorsan, melyik fiú az, akire itt nem szabad néznem! — Csacsi! — Tudod, hogy tiszteletben tartom, még ha nem is «főkomoly» ügy. — Nekem most főkomoly van, Éva, hálistennek, és nagyon messze. — Szép verseket írsz most. — Igazán ? . . . Szegény anyám úgy meg van ijedve rajtuk, — hogy erkölcstelenek! . . . Mond, ez Münchenben kapható, ez a duplaselyem harisnya? Mutasd a lábacskád! Szeretem, hogy gondozott; egy franczia asszonyregényben olvastam: «A «boldogság» csak akkor jön, ha az ember pedikűrözött, fényeskörmű lábakkal siet elébe!» Te, örülök, hogy a szép ruháiddal most győzni fogod ezeket az úgynevezett leányokat itt, bár egyébként kedvelem szegénykéket. — Milyen ez a Schőn Olga? — Afféle «fajából kinőtt», hogy Kürthysen mondjam! A famíliája őrülten henczegő és buta; a nemesi előnévre buknak s az idősebbik leánynak igen drágán vettek egy kamarás férjet, így hát Olga csak az «egyéni értéket» bálványozza (az r-et mindig i»-nek ejti) s a talentumot ; mindenáron író- vagy művészférjet akar; otthon nem bírnak vele, féltik, hogy skandalumot csinál, hát inkább adnák is már; ide is úgy engedték el. Az ám, de kihez ? Ez volna a legkönnyebb, gondolod; — néhány milliójuk van. Csakhogy legalább is igazi zseni legyen hát! — gondolják szegények s mindig öreg akadémikusok véleményét kérdik meg a «Kultura» Ifjonczai felől; mindig a melyiknek a verseskönyvét Olga éjjeliszekrényén lelik. Jó szerencse, hogy Kürthy nincs itthon; abban már hinni kezdenek . . . No, és a leány, szegényke, nagy, viharos igazi szerelmet áhít, vagy intenzív lelki együttest; múzsa akar lenni, hogy verscziklusokat nevezzen el nevéről az irodalomtörténet vagy kiadják egykor a szerelmesleveleit vastag kötetben. J.S hát ez még a milliókkal sem könnyű; csúnya és bájtalan szegényke, de jó nő! A szobájától, amit terveztél neki, el van ragadtatva különben. Hogy milyen intelligens bútorok! — Örvendek ! A szülei tudniillik nem szerették , lányosabbat gondoltak. Hogy a polczok sarkaiból s a székházakból is a fizikai érintetlenség merev kényelmetlensége szögleteskedjék ki. No jó, hát Olgát már tudom; most mondd a másikat, a kövéret! — Parlag Emma . . . hát ez egy nő, aki «szobrol»; anyácskám (ő olyan jó és áldozatkész) ül neki naponta a kertiház verandáján. Azt hiszem, átkozottul keveset tud; épen azért, kínjában úgynevezett «fölényes» szegény. «Lenézi » a produktivitást, a dicsvágyat; a nagyság nem ezen múlik, azt mondja. Vigyázz, veled bizonyosan nyers és konfidens lesz egy-egy készületlen pillanatban; epés és kétségbeesett irigysége ütközik ki ebben. Ő érettségnek tartja ezt, világnézetnek, «sub specie aeternitatis» gondolkozásnak, mindent felülről le! Kifelé örök védelmi állásban, minden vélt kis malicziát rögtön, keményen vissza tud utasítni; ezt szeretném megtanulni tőle! De legbelül egy nagyon szomorú, ijedező, korcs és reménytelen kis valaki rejtőzik . . . — Miért tenyészted ? — Azért tenyésztem, mert szegény Viktor cousinomtól jött ide, azon melegen, és hallani akartam a fiúról valamit. — Igaz, hát mi van vele? A «Kulturá»-val, mondják, gavallérosan bánt. — Hogyne. Nagyon tisztességes összeggel rázta le őket, mikor elánta a huzakodást, ez rávall. Az újság mégis neki köszönheti, hogy megélt. Most Firenzében volt félévig Emmával, furcsa pár lehettek ! Úgy látszik, ennek a nőnek a fanyarsága volt, ami megfogta. «Női másom, lelki rokonom!» mondta neki. Aztán egyszer csak elküldte, mert kiderült, hogy Emma nem elég lelkiismeretesen, értsd: nem hajszálra pontosan, részletesen számolt be neki a «múltjá»-ról . . . Most valami orosz diáknőt szedett fel Svájczban, — azt mondja Emma, — egy forradalmi lelket, politikai száműzöttet, aki folyton csalja, mindenkivel, de mindig apróra megmondja, sőt korrektül előre bejelenti neki. — No, és te ? Mit akartál azzal a czikkel... most jut eszembe, a «Kulturá»-ban bántottad, csúfoltad egyszer Viktort. Kicsit nagyon is . . . — Igen! — mondta Tekla halkabban és mintha gondolkodnék, tovább mondja-e ? — Azt tulajdonkép nem én írtam. — Úgy emlékszem, a neved . . . — Persze! ... A következő szám «Disputa» rovatában kiírták, hogy a névtelen czikk tőlem való, hogy technikai hiba és a korrektor gondatlansága folytán került nyomdába, mielőtt a szerkesztők valamelyike is látta volna, hogy a felelősség e hibáért engem illet, én pedig mindent visszavonok, meggondolatlanságból, idegesen irtam, stb. Ez az én beleegyezésemmel történt. — De... hogy voltál képes ... az Istenért ? — Mert azt a kellemetlen czikket Kürthy Balázs írta. Akkor néhány hónapja itthon volt; ingerültté tette a sok komédia . . . hisz a lap díszítési része, a képzőművészet s az egész Vajda-affér annyira nem az ő ügye volt, nem érdekelte, mégis amiatt nem kaphatta rendes időben a kialkudott fizetését a lapnál, mert a Viktor budapesti ügyvivője akkor pár hónapon át nem adott pénzt (Viktor maga Kairóban járt) ... És hát Kürthy nem is volt józan, valami nagy lumpolás után, hajnali, keserű kedvben, egy kávéház márványasztalán firkálta és a piccolo-fiúval egyenesen a nyomdába küldte. — Hallatlan! — Mit botránkozol? Istenem, hiszen a te fajtád, szegről-végről valahogy még rokonod is, valami losztoky dédanyátok révén, egyszer említette. Szóval . . . neked nem lehet újság, hogy a férfiak isznak. — Azért utálom épen ! Sok részeg embert láttam gyerekkoromban. — Én nem!... És a nagy ember ebben is más . . . legalább is a belső indítója. Az ő feszülő, szűk, magyar korlátok közt szorongó zsenijének mámor kell, vaskos, durva, paraszti narkotikum; ő belőle az alkohol is a legmagasabb, leggyönyörűbb lírai extázist váltja ki •• ilyenkor egynek érzi magát a fajával, melynek sorsát sorsával is példázza; a tehetetlenséget, a tüzes, pusztai csikó-lélek kínját, ha kipányvázza a magyar sors, tespedő, koldus kis ország élete, múltja, átka ... a miért inni kell parasztnak, úrnak, — legalább szilajul, szépen, színesen tönkremenni . . . — Esti — pénzgyűjtő, okos apák gazdag gyermekei, akik józanságot meg rendet láttatok otthon, — úgy gyönyörködtök ebben, mint, valami czirkuszi komédiában. Készek vagytok kitartani, hogy tanulságos szórakozással szolgáljon ; így pusztul egy élhetetlen fajta ! Megjárnátok, ha nem is pusztulna el! — Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy vérkeveredéssel segítsünk a baján. — Bolond! — Jaj, de széphangú a nevetésed ! Te ! . . . — Na jó, — hisz én nem értek a ti dolgotokhoz ; úgy érzem, minden, amit fontosnak mondtok, inkább a beszéd, az elmélet meg szép versek kedvéért van úgy ... De azt a czikket én még a költészetből sem vállaltam volna! — Kürthy Balázs harmadnap meglátogatott, hogy megköszönje ... Két esztendeig vártam rá ismeretlenül. — Oh, úgy ? Akkor hát. . . Gyerekem, nem adnád idébb azt a hajkefét! — Tessék! . . . Ajhaj! Igen, — mondj már valamit magadról is, Eva! Külföldi sikereid... — Pénz után jártam. Tudod, nagyon kicsi a tőkém. Mióta a «Kulturá»-tok nem győz rajzokat fizetni és felhagyott jóformán a képzőművészettel, próbálnom kellett valamit. Pusztán a Pirkler Mónika boltján nem élhet az ember. Most szerződésem van a «Jugend»-dal elég tisztességes összegig. — Ezt olvastam, — nagyon, nagyon büszke vagyok rád! És mindenkép úgy megelevenültél, kiszínesedtél, Éva! Mikor megismertelek, valahogy fásabb voltál, akkor sohase hallottalak így nevetni, mint az előbb. — Közétek bátorodtam! Azonkívül, úgy hiszem, ez az eredeti formám ; ilyesféle voltam azelőtt is, de én akkoriban rossz időm járt, el voltam gémberedve kicsit. — Férfi cselekedte ? — Olyasmi! . . . Tetszik neked ez a csipkegallér ? — Pompás! Ó-hollandi formák, talentumos utánköltés ! — Most csengetnek vacsorához! . . . Eva a háziasszony jobbján ült, halkan beszélgetett vele és diszkrét, egyszerű lényében gyönyörködött. «Azelőtt, — mesélte könnyed mosollyal az ötven körüli, szép, nyugodt matróna, — fiatalabb koromban szorgalmasan visszaadtam a környékbeli mágnásnők vizitjeit. Pidekelt a lényük, gondolkozásuk, elvégre egy más kaszt, és a térítés, felszolgálás dolgában is szerettem ellesni, tanulni egyet mást náluk. Most már nagyon öregszem, szeretem a kényelmet, a magányt, egy jó könyvvel és azokat az embereket, akiket a leányom szeret. De azt nehezen fogom elviselni, ha reklám, ahogy készül, hosszabb időre külföldre utazik az ősszel. Ő az egyetlenem. De hát tanulni (Folytatás.)