Vasárnapi Ujság – 1914
1914-07-12 / 28. szám - A Bánk-Bán száz éves 556. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
558 28. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM". A PATRICZIUS. Regény. (Folytatás.) Irta John Galsworthy. — Angolból Kendefy Katinka. Lady Casterley felemelte vérvörös borral telt poharát. :— A háború megmentene minket! :— A háború nem tréfa ! — Kezdete volna egy jobb állapotnak. !— Azt hiszi? A mi nemzetünk vezetne mindent s a demokráczia vissza volna vetve ötven évre. Lord Valleys három kis csomót csinált sóból s néhányszor megszámlálta őket, aztán magasra húzott szemöldökkel, mintha nagyon kételkedne abban, amit mond, halkan mormogta : — Azt hiszem, ma már mindnyájan demokraták vagyunk ... Mi az Clifton ? — A chauffeur szeretné tudni, mylord, mikorra parancsolja az autót? — Ebéd után azonnal akarok indulni. Húsz perczczel később már kifordult a fonott vaskapun s London felé tartott. Alkonyodott s a remegő égen felhalmozott felhők czéltalanul úszkáltak ide s tova. A szárnyaikra nem volt feljegyezve az irány. Találkoztak az égbolton, mint egy nagy csapat óriási szarka b keresztül-kasul szelték egymás röptének az útját. Esőszag volt a levegőben. Az automobil nyomában porfelhő nem támadt, tompa kattogással szaladt bele a sűrűsödő szürkületbe, nagy lámpái óvatosan kutatták fel előre az utat. A Putney-i hídon hosszú szekérsor tartóztatta fel. Lord Valleys körülnézett Jobbra és balra. A folyam visszatükrözte a kétoldalt emelkedő hatalmas épület ezer meg ezer világosságát, a partok mentén égő lámpákat, a horgonyzó bárkák lángocskáit. Ennek a nagy valaminek az izmos, halvány teste, mely megszakítás nélkül siklik tova a tengerbe örökkön örökké, nem ébresztett fel benne szimbolikus képet. Néhány évvel ezelőtt dolga volt vele a kereskedelmi minisztériumban, s annak ismerte, a mi valóban volt: kimondhatlanul piszkosnak s boszantóan karcsúnak ott, ahol szerette volna, hogy kövér és jól megtermett legyen. És mégis, a mint meggyújtotta a szivarját, olyan érzés fogta el, mintha egy szeretett asszony előtt állana. — Szívből kérem az Istent. — gondolta — hogy ne legyen háború! — És a kocsi tovasiklott a hosszú, túlzsúfolt uton, London divatos, előkelő szive felé. A hirlapelárusítások előtt azonban, az újságok hirdető oszlopain nem volt biztató felelet Lord Valleys fohászára. «A veszedelem nő.» (ifjabb leleplezések.» «Válságos helyzet.» És minden oszlop előtt egy kis örvény támadt a járókelők forgatagában, melyet azok alkottak, akik pillanatra megállva ránéztek a hirdetésre, aztán kiváltak s tova ragadta őket az ár. Valleys grófja azon vette magát észre, hogy szeretné tudni, mit gondolnak azok az emberek? Mi van azok mögött a gömbölyű, vagy hosszú halvány hústömegek mögött, melyek egy pillanatra az oszlop felé fordulnak? Egyáltalán gondolkoznak-e ezek a férfiak és nők? Mi a véleményük erről a bizonytalanul fenyegető vízözönről? Egyik érzéketlen, fásult, ostoba arcz a másik után — egyik sem fejezett ki semmit, sem aktív kívánságot, sem lelkesedést, még félelmet sem. Szegény ördögök! Végre is, ép oly kevéssé segíthettek a dolgon, mint ahogy a hangyák nem akadályozhatják meg, hogy egy arra menő fiú szét ne dúlja nagy fáradsággal összehordott hangyabolyukat. Kétségtelenül igaz az, hogy a népnek soha sem volt beleszólása a háborúcsinálásba. S eszébe jutott néhány sor egy radikális hetilapból, melyből úgy érezte, pártatlan politikus létére köteles elolvasni: «Mily tehetetlen és sajnálatra méltó az utcza embere a háborúval szemben ! Az a tudatlan, a kit hipnotizál ez a két szó «Haza» és «Hazafiasság»; a kit hatalmában tart a mór-ösztön, a veleszületett undor az idegen iránt; a ki tehetetlen, mert türelmes, egykedvű, érzéketlen, hiszékeny s bízik azokban, akik felette vannak; tehetetlen, mert kölcsönösen bizalmatlan, úrhatnám és nagyképű, mert nem törődik a holnappal s hiányzik belőle a közjóért való érzés és törekvés. Erről az újságról mindig azt tartotta, hogy bár eszes, de tűrhetetlenül nagyképű. Kétséges volt, váljon eljut-e az idén Ascotra. Gondolatai egy pillanatra nagy reményekre jogosító két éves Cabettájához repültek, de abban a perczben szégyenkezve tértek vissza az admiralitáshoz s ahhoz az aggodalomhoz, vajjon minden eshetőségre készen vannak-e. Ő maga egy afféle kisebb hivatalt töltött be a kabinetben, amely jóformán csak czím, és arra való, hogy később elfoglalandó súlyosabb pozícziókra képesítsen. Az admiralitástól újra vad iramban az anyósához rohantak a gondolatai. Csodálatos vén asszony. Milyen államférfi lett volna belőle. Milyen felségesen reakczionárius ! Átkozottul egyenes utat választott azzal a Mrs Lees Noellal szemben! És a connoisseur gyönyörűségével gondolt arra az asszonyra, úgy ahogy ma reggel látta, mikor elrobogott a háza előtt. Akár titokzatos, akár nem, de az a nő csodásan vonzó volt. Nagyon finom fej, melyen középen elválasztva, hullámosan borult a halántékra a sűrű, fekete haj, szabályos graciózus alak! Bouquetja volt, mint a bornak. Bizonyosan van valami története, valami múltja — ahhoz neki semmi köze. De mindig sajnálta az efféle asszonyokat. Egy ezred katonaság vonult át az úton s feltartóztatta az autót. Lord Valleys előrehajolt s ugyanazzal a tartózkodó, éles vizsga szemmel mérte őket végig, ahogy egy falkát nézett volna meg. Minden homályos gondolat, kétely, elhagyta a lelkét. Milyen jól megtermett, erős legények, nem vallanának szégyent velük! Az arczukon, melyet pirosra csípett a levegő, egy egész napi kint tartózkodás alatt, érzéktelenség, passzivitás, vagy kötekedő, félig tudatos enyelgés tükrözött; ezeket nem gyötörték elvont értelmű kétségek, nem érezték a háború borzalmainak az előszót. Valaki elkiáltotta magát: «Éljenek a katonák!» s Lord Valleys egy kis kalaptengert látott, amely magasra emelkedett a levegőben, s hallott egy bizonytalanul kísérletező éles hangot, mely pillanat alatt hatalmas ordítássá nőtt, azután ép oly gyorsan elhalt. Elég lelkesedés van bennük ! — gondolta. — A legkisebb dolog kiváltja belőlük. Van elég harczi kedv az országban ! És újra úgy érezte, hogy az örömnek egy villanyos szikrája végig fut rajta. Mikor az ezred elvonult az autó is megindult s lassan utat nyitott magának a sűrű tömegben, mely a katonák mögött tolongott. Férfiak voltak, ifjak és vének, gyermekek, néhány asszony és fiatal leány. Egy pillanatra mindegyik ránézett unott, hanyag tekintettel, s neki úgy tetszett, ezek a nézések azt mondták, hogy az ő életük oly távol esik egymástól, hogy nincs joguk a gazdag kényelmes nagy úrral törődni. IV. Ugyanabban az órában Mouklandban egy zsupfedeles fehérre meszelt kis villa fehér falú szalonjában a kandalló mellett kétoldalt ülve, két férfi beszélgetett. Közöttük sötétszemű fiatal nő simult egy alacsony karosszékbe karcsú, finom ujjait összefonva, vagy kinyújtva, s hogy a világosság rózsaszínen szűrődjön át rajtuk, figyelt a beszélőkre. Néha-néha lehullott vagy megfordult egy hasáb a tűzön, úgy hogy égő vörös oldala került felül, és úgy tetszett, hogy a tűz fénye s a lámpa világa úgy átitatta a fehér falakat, hogy gyenge meleg sugárzott ki belőlük. Ezüstös éjjeli lepke repült be a sötét kertből s ott lebegett, vibrált, mint egy ezüst fátyol a sötétvörös rózsákkal teli alacsony zöld váza felett, s a zsúppal fedett kicsi fehérre meszelt villát, mint mindig, most is betöltötte az égő fenyőfa s a rózsák illata. A baloldalt ülő férfi negyven éves lehetett, egyenes tartású, közepesnél magasabb; férfiasság, tevékenység tükrözött egész alakján, kék szeme, vérmes arcza a legkissebb ellentmondásra lángolt. A haja nagyon szőke, csaknem vörös volt, lángszínű, hosszú bajusza leért az álláig s Don Quijotte-szerűvé tette az egész alakot. A jobbról ülő férfi harminczhoz közeledett, láthatólag nagyon magas és aczélosan sovány volt, összeesetten ült a székében, kezei térde köré fonódtak, halvány, megkínzott mosoly leskelődött simára beretvált arczán, mely nagy soványsága, napbarnítottsága s mélyen fekvő, de égő szemei mellett mégis érdekes és szép volt. Ez a két feltűnően másvilágból való férfi úgy nézett egymásra, mint két szomszéd kutya, mely rég elhatározta, hogy nekik a legjobb, ha távol vannak egymástól és most véletlenül azt veszik észre, hogy olyan helyen találkoztak, ahol lehetetlen összemarakodniuk. S az asszony élesen figyelt. Mintha ő lett volna a gazdája az egyiknek, de pusztán kutyák iránti szeretetből mindig megsimogatta a másikat is. — Tehát, Mr. Courtier, — szólt a fiatalabb férfi s száraz, gunyoros hangja ép úgy, mint különös mosolya, a szemében lobogó lángot szolgálta ; mindaz, amit mondott, végeredményében azt az úgynevezett liberális eszmét védi és — bocsásson meg, hogy ily nyíltan beszélek, mivel az az eszme a filozófia és művészet birodalmából származó importáczió; abban a pillanatban elhervad, amelyben hétköznapi dolgok érintették. A pirosbajuszos férfi kaczagott, furcsa, csúfondáros és mégis közvetlen kaczagással. — Pompásan hangzik!— szólt. — Távol legyen tőlem minden ellentmondás, de mivel megalkuvás a politika eszencziája, a hatalom és rang főpapjai, az olyanok, mint ön, lord Milton, ép oly távol állhatnának tőle, mint bármely liberális professzor. Nem osztom a véleményét! — Akár osztja, akár nem, az önök helyzete a közügyekkel szemben ugyanaz, mint az egyházé a házasság és válás iránt; ép oly távol van a való élettől, mint a szabad szerelem apostolainak a hite, és ép oly kevéssé buzdít a követésre. Az ön szempontja önmagában hordja a halálát. Igen száraz és igen távol áll attól, ami őt nem fogja megérteni soha. Aki nem megértő, az nem tud kormányozni. Az ön fogalmaival, Lord Milton, egészen mindegy, zsebredugja-e a kezét, vagy a politika árjába veti-e magát! — Attól félek, mi sohasem leszünk egy véleményen. — Meglehet, hogy igen nagy bókot mondok önnek. Elvégre ön mégis csak patriczius. — Rejtélyekben beszél, Mr. Courtier. A sötét szemű nő megmozdult. Megmozdult a keze, mint a madár szárnya, mintha megvetést fejezne ki ennyi fanyarsággal szemben. Az idősebb férfi azonnal felállott s egészen más, udvarias hangon szólt: — Untatjuk Mrs. Noelt. Jó éjszakát Andrey. Késő van, ideje, hogy menjek. A nyitott üvegajtó keretébe foglalt sötétség előtt megállott, hogy bucsuzóul még visszaröpítsen egy nyilat. — Csak azt akartam mondani, hogy az ön osztálya Lord Milton, a legszárazabb és legjózanabb az országban. Csodálatos, hogy nem védi meg önt a poéta álmaitól. Jó éjszakát! Kiment a kertbe s elnyelte a sötétség. A fiatalember mozdulatlanul ült a helyén. A tűz fénye ráesett az arczára s úgy tetszett, mintha a lángok lelke tánczolna az ajka körül, lobogna a szemében. Hirtelen megszólalt: — Mrs Noel, maga is hiszi ezt? Andrey Noel egy mosollyal felelt, aztán felállott s odament az ablakhoz. — Nézze az én kedves varangyos békámat ! Minden este idejön ! A veranda kövezetén, a lámpafény széles sávjában ült egy aranyos fényű kis béka. Mikor Milton odajött, hogy megnézze, lomhán félredöczögött s eltűnt. — Milyen békés a maga kertje. — szólt Milton, a keze után nyúlt, nagyon gyöngéden az ajkához emelte, aztán követte ellenfelét, kilépett a sötétségbe. Valóban mélységes béke lebegett a kert felett. Minden fény kialudt, minden szív pihent, csak az éjszaka hallgatózott, figyelt. Egy-egy kicsi fehér csillaggal őrködött minden fa, minden fedél és minden szunnyadó, fáradt virág felett, mint ahogy egy anya őrizi alvó gyermekét, mint ahogy az anya szeretete borul föléje s megszámlálja kicsi fejének minden hajszálát, parányi testének minden mozdulatát. Vitatkozás és érvelés, oktalan gyermekgagyogásnak tetszett az éjszaka mosolya mellett. És annak az asszonynak az arcza, aki most egyedül állott az ablakánál, hasonlított ennek az édes, meleg éjszakának az arczához. Érzékeny,