Vasárnapi Ujság – 1914
1914-08-02 / 31. szám - A bíró meg a főispán huszárja. Írta Sajó Sándor 612. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
612 31. SZÁM 1014. 61. 6vrot.VAM. A BÍRÓ MEG A FŐISPÁN HUSZÁRJA. Elbeszélés. — Irta SAJÓ SÁNYOK. Hogy emlékszem-e Herendire, a sovány szabóra, a ki biró is volt? Én ne emlékezném ! . . . Feketecsembés piros töröksapka a fején, — így álldogált a boltja előtt reggelenkint, akkor is, mikor egyszer a főispánt várták a vámegyeházán. Kalkovics, az aljegyző (s mondani sem kell, hogy tiszteletbeli főjegyző) nem is győzte ott várni: szaladt a nagy híd felé megnézni, jön-e már. Jött. Négylovas hintója ott porzott az országúton, a szurdoki dombon. Kalkovics izgatottan loholt vissza a vármegyeházára, a válla a szokottnál is jobban rángatódzott a nagy örömtől. Ünnepnap volt neki mindig főispán érkezése: a kegyelmes úr mindenkivel a olyan barátságos, vele különösen az estefelé, ha sétára indul, Kalkovics ott lépeget majd mellette, a baloldalán, az alispán meg a főjegyző társaságában, vígan szépelegve; népek, akik látják, irigykedve nézik s halkan mondogatják : mégis csak kiváló ember ez a Kalkovics, a kegyelmes úr, lám,mennyire szereti!... Herendi boltjával szemközt, az ódon járásbíróság előtt urak ácsorogtak: a járásbiró, az árvaszéki ülnök meg egy-két fiskális. A főispánt várták ők is, kicsi helyen jó mulatság ez ilyen verőfényes szép nyári reggelen. Túróczi, az egyik fiskális egyébiránt nem is a főispánra volt kíváncsi, csak a négy lovát kivánta látni; igaz ellenzéki ember, mint ő, rá se néz egy főispánra, a lovak azonban nagyon érdekelték, mióta maga is egy lovat és úri taligát tartott. Herendi átköszönt az uraknak. — Jó reggelt, bíró úr — fogadta a köszöntést a járásbíró, hangosan a többiek nevében is. — Milyen sovány ember ez a Herendi — jegyezte meg Túróczi. — Okos ember — mondta a járásbiró. — Szabónak az lehet.. . — Birónak is az, fiskálisnak is az volna, — tudom . . . — Bizony, a teremtésit a szabójának, húsz fiskális se jár túl az eszin — mondta az árvaszéki ülnök is meggyőződéssel. — Elég dolgom volt vele nekem is . . . Hát szó ide, szó oda, ember a biró a talpán, ha sovány is, ha csak szabó is; megállja a sarat, ha kell, a vármegyével szemben is. Az alispán különösképen nem szivetheti; mivel pedig ő róla tudnivaló, hogy nem valami okos ember, már ebből is sejteni lehet, hogy van a birónak esze. Van erre azonban egyéb bizonyság is. Tahy János, az asztalos, már csak elég előkelő polgár, de még ő is, hogy épen tegnap is egy kicsit többet ivott a Pintér Miska borából s a rendesnél czifrább lépésekkel mérte végig a vaksötét piaczot hazafelé való útjában, rózsaszín ködös képzelgésében, megduzzadt önérzettel váltig azt kurjongatta az utczán: — Vagyok olyan polgár, mint Herendi! Nádas Máté, a borbély, miközben megtámogatta egy kicsit, szelíd megértéssel ráhagyta: — Vagy, János, vagy . . . Csakhogy Herendi alszik már ilyenkor ... Ne dőlöngj hát, a soroksáriját! . . . Im azonban a főispán hintója itt robog már a nagyhidon, a Szent Jánoska mellett. Túróczi fiskális előbbre lép s már messziről szemügyre veszi a négy lovat. Hogy a hintó az utczába ér, a kegyelmes úr barátságos hajladozással fogadja a köszöntést jobbra-balra; mindenkit ismer s mindenki számára van egy megfelelő mozdulata, mosolygása. Herendinek nyájasan int a jobb kezével, a másik pillanatában már az urak csoportja felé lengeti a fekete puha kalapját. Fönt a bakon annál peczkesebben ül a kegyelmes úr zsinóros, tarsolyos huszárja, — büszkén, sőt gőgösen, mintha ő volna a főispán. — Nini, hiszen az a Johan! — ismer rá a borbélysegéd a sarki boltajtóból. Hát persze, hogy a Johan, ő a kegyelmes úr huszárja. Hogy miért Johan, mért nem •János vagy Jancsi? Hát ki tehet róla? — Johan. Nem olyan huszár az, mint a többi megyei hajdú; tudj' Isten, miféle szerzet; nem magyar, nem német, legföljebb morvába oltott német; otthon a kastélyban: inas, a bakon és a vármegyeházán: huszár, ha nincs szolgálatban : úr. Ha czivilbe öltözik, még az írnokok is köszönnek neki. Van egy nagy, czifrán faragott tajték-szivarszopókája, szabad óráiban azt szívja, azt dédelgeti. Nem az az élvezete, hogy a szivart szívja, hanem az, hogy a szopókát nézheti, lesve a tajtéknak lassú bámulását. Hát persze, hogy ő az : Johan . . . Túróczi utána néz a hintónak, míg be nem robog a vármegyeháza kapuján. — A rudasnak rossz az egyik lába — mondja szakértőn s némi kárörvendezéssel. Az urak eloszolnak, Herendi is bemegy a házba, leteszi a töröksapkáját, ezzel megszűnik szabónak lenni; veszi a kalapját s birói minőségében indul a hivatalába. Az utczasarkon valami pajkosat mond egy arra menő cselédleánynak, ez jólesőn kaczag, milyen tréfás ember a biró úr; a piacz felső végén egy parasztember üti a lovait, hiába, a két gebe nem birja partnak a fával rakott szekeret . Herendi rámordul az atyafira az ütlegek miatt, aztán útbaigazítja, merre kerüljön. Ez szótfogad s nagy respektussal néz a továbbmenő biró után: no, milyen mérges ember . . . A községháza kapujában Kovács Jancsi, a sánta gyepmester állja útját a birónak nagy méltatlankodással. Panasza van, épen őrá, a bíróra. — Kérem alássan, tisztelt biró úr, hát csakugyan letiltódik a hónapi járandóságom? — Se bizony, Jancsi . . . — Öt pengő . . . —Annyi. Kötelességmulasztás büntetéssel jár. — Hát én hizlaljam a várost ? — Már ebbe bele kell nyugodni erre a hónapra. Jancsi — mondja a bíró szeliden megy tovább a dolgára. Kovács Jancsi hara sgosan csóválja a fejét. — Ejnye, ejnye — dünnyögi — ez már nem járja, ez már mégse járja ... Ne tartson a város tisztviselőt, ha nem birja fizetni! Mégis csak komisz ember a biró, — ebadta szabója ! . . . Elkeseredésében még jobban sántítva indul hazafelé. Útközben is, ahogy a nagypiaczon ballag, dühösen csapkodja botjával a földet s kitör belőle a méltatlankodás: — Ne tartson a város tisztviselőt, ha nem birja fizetni! Kinevették szegény Jancsit, de a mondása hamarosan elhiresedik. Kalkovics a délutáni sétán elmondja a főispánnak is és boldog, hogy megnevetteti vele a kegyelmes urat; a biró is jól mulatott rajta, mikor este, vacsora közben újságolták neki, micsoda tételes igazságban tört ki a sintér haragja. De jóformán meg se vacsorázott még, mikor hirtelen más hang kongott a beszélgetésbe. — Félreverik a harangot! Csakugyan, félreverik. Schnatter, a törpe vén legény, a dvergli-szabó jelenti is már pontosan, de egykedvűen : — Tűz van a Flórián utczában. Herendi egy pillanat alatt bíróvá minősült és elsietett. Szaladt a vármegyeháza felé, intézkedni, hogy mire a tűzoltók jönnek, nyitva találják a belső udvaron levő tűzoltó-szertárt. A piacz közepén valami falusi ember két lova szomorkodott a szekér mellett, gazdátlanul. A Flórián-utcza fölött haragosan vöröslött az ég; Hanák a harangozó, a nagyharangot is félreverte már: nagy tűznek kell lennie . . . Egy öreg hajdú üldögélt a vármegyeháza kapujában; Herendi már messziről kiáltott neki: — Gergő bácsi, kérem, vezesse a szertár elé azt a két lovat, hogy a vízipuska elé foghassuk . .. — Kérem alássan, biró úr, nekem nem szabad innen elmennem; itt kell üldögélnem a pénztár ablaka előtt. .. — Jól van, Gergő bácsi, majd más... — szólt a biró s besietett a kapun. A vármegyeháza márvány-lépcsőin ép akkora lépegetett valaki lefelé a sötétben. Égő szivar szájában, annak a tüzénél villant meg a czifra hajdúruhája. A biró már messziről szólt neki : — Szaladjon csak barátom a piaczra. — Ebnek parancsol az úr! — vágott közbe emez hetyke gőggel, ép a lépcső aljába érve. Igazában durvább, gorombább volt a hajdú felelete, mint ahogy én mondom, de amilyen kurta és goromba volt, olyan hirtelen ott csattant a hajdú képin a bíró jobbkeze. A szivar kiesett a hajdú szájából, egy tajtékszivarszopóka darabokra pattant a márványlépcső legalsó fokán. Herendi szó nélkül sietett tovább. A szivar elgurult a földön, szaladó emberek eltaposták, a hajdú káromkodott, az emberek kiáltoztak, futkostak, a toronyban rémesen kongott a nagyharang ... A tűznél egyébiránt nem történt semmi különös; a házak égtek, a tűzoltók oltottak. Janek, a Szatler •— új tűzoltó volt még— leesett az egyik leégett ház zsarátnokos tetejéről. Szerencsére nem ütötte meg magát nagyon; föltápászkodott, körülnézett, látják-e sokan, megtapogatta magát s félre sompolygott. Leégett vagy hat ház. Elég sok, különösen ha meggondolja az ember, hogy épen a leégett házak egyike előtt állott Szent Flórián szobra, maga az utcza is tőle kapván a nevét. A szobor czifra, gazdag ornátusban ábrázolta a tűzoltó-szentet, ahogy a jobbjában lévő rocskából messzeségbe mélázó nyugalommal önti a vizet a lábánál égő házra. Most, itt a valóságos tűzben melege is lehetett a hosszú palástjában s némiképen reszelhette is a dolgot... Hiába, még a szentekben sem lehet mindig bizni. Öreg este volt már, mikor a tűz közönsége eloszlott. Pintér Miska korcsmájában nagyon sok kevert fogyott el ez este, az asztaloknál alig lehetett helyet kapni. Zaják, a kövér tót suszter egy sarokasztal mellől vígan hunyorított minden érkező felé: — Szép kis tizecske vót, mi ? — kérdezte elégedetten, szinte dicsekvőn, mintha ő csinálta volna az egész tüzet. Föltűnő volt azonban, hogy az emberek nem annyira a tüzet tárgyalták, mint inkább a Herendi esetét. Ennek a híre valósággal úgy terjedt mint a tűz. Zsongó érdeklődés forgatta, nyaldosta, vitatgatta az esetet. Hogyne ? Ez már valami igazán bor mellé való téma: nyelvcsettintőn érdekes, akár egy asszonyhistória, sajnálkozásra és kárörvendezésre egyaránt alkalmas. A bíró fölpofozta a kegyelmes úr huszárját! Halk megjegyzések, tétova ítéletek röppentek, kavarogtak a dohányfüstös levegőben. — Ebből baj lesz. Sajnálom Herendit . . . — Johant sajnáld, ő kapta, amit kapott . . . — Vájjon mit szól majd a kegyelmes úr? Haragudni fog . . . — Súlyos az eset minden esetre. Nem szeretnék most biró lenni . . . — Eh, mit! Jól tette ... Ha biró, hát biró !. . . A felső asztalnál megyei urak ültek.— Hivatalos hatalommal való visszaélés — mondta az egyik aljegyző. —• Személyes ügy — mondta az ügyész — becsületsértés . . . — Becsületsértés, persze, persze — hangzott mindenfelé az asztaloknál. Tahy asztalos tüzelt a legjobban. — Helytelenül cselekedett a bíró — szólt szigorúan — már pedig ha helytelenül cselekedett . . . Ebben a pillanatban lépett be a biró. Tahy hirtelen szelídséggel fejezte be a mondatot: — Majd megfelel ő magáért ! Jó estét, biró úr! Minden szem Herendire szegződött. Sovány szabó volt, de úgy tekintettek most rá, mint valami hősre, vagy mártírra sajnálták és — irigyelték. Herendi hamarjában azt se tudta, miről van szó. — A kegyelmes úr huszárja . . .— Igazán nem is sejtettem, hogy ő volt . . . — (Aha már tagadná!) — Őszintén sajnálom . . . — (Fél!) A bíró lassan elfogyasztotta a savanyúvizes kevertjét (az ilyen kákabélű ember hova is bírna többet!) aztán hazament. A mulatósabbak késő éjszakáig tárgyalták a nagy eset várható fejleményeit. Odakint csillagos volt az ég, de mintha az égi fényességek is meghalványultan azt suttognák egymásnak: a bíró pofon ütötte a kegyelmes úr huszárját! . . . Tahy asztalos meg volt elégedve magával: ő volt a szóvivő az eset megvitatásában s mi-