Vasárnapi Ujság – 1914
1914-08-16 / 33. szám - A Karagyorgyevicsok 651. oldal / Élet- és jellemrajzok
652 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 33. SZÁM. 1914. 61. KVI OLY AM. élt. A szépség, melynek az a csodás hatalma van, hogy felszabadítja a lelket az önzés gondolatának a korlátaitól, meglágyította a leány tekintetét, a mint mozdulatlanul, lélekzetét visszafojtva állott az ágy előtt. Barbara így alva annak az aranyos kornak volt a jelképe, melyben oly kétségbeesetten hitt. Egyszer csak kinyitotta a szemét, s a leányt látva megszólalt: — Már nyolcz óra Stacey? — Még nincs annyi, de Lady Casterley azt akarja, hogy sétálni menjen vele. — Óh ! Milyen rossz ! Micsoda álmom volt! — Igen . — mosolygott. — Azt álmodtam, hogy repülni tudtam. — Ugyan! — Olyan tisztán láttam mindent magam alatt, mint ahogy most magát látom; úgy lebegtem a föld felett mint egy sólyom. Éreztem, hogy ott tudok leszállani, ahol akarok. Felséges volt! Tökéletes hatalmam volt, Stacey ! Hátra hajtotta a fejét s újra behúnyta szemét. A félig felhúzott függöny alól beáradó a napfény széles körében esett az arczára. A komorna agyán az a furcsa érzés futott át, hogy szeretné kinyújtani a kezét s megsimogatni azt a gyönyörű fehér nyakat. — Ezek a repülőgépek ostobák, — mormogta Barbara; a gyönyörűség az emelkedő testben, a szárnyakban van! — Lady Casterley már a kertben van ! Barbara kiugrott az ágyból. A Diana szobrához közel, parányi kis szürke alakként állott Lady Casterley s valami virágokat vizsgált. Barbara sóhajtott. Álmában egy másik sólyom volt mellette s valami furcsa, meglepetésszerű érzés, jóleső gyönyörűség futott át rajta apró hullámokban, amíg fürdött és öltözött. Sietségében nem tett kalapot s útközben még a vászonruhája gombjaival volt elfoglalva, a mint a lépcsőn le, a Georgián folyosón végig a kert felé szaladt. A Galleria végén csaknem beleszaladt a Courtier karjaiba. Ő is korán ébredt. Első gondolata az volt, hogy Audrey Noelt a botrány veszedelme fenyegeti ; azután eszébe jutott tegnapi társa, az a fenséges fiatal teremtés, akinek a képe megragadta s hatalmába ejtette. Elmerült ennek az emléknek a gyönyörűségébe: Ö volt a megtestesült ifjúság! Az a tökéletes lény, egy fiatal leány, aki nem együgyü. Mikor Barbara majdnem a karjába szaladt, azt mondta: — A szárnyas győzelem! A Barbara felelete ugyanilyen szimbolikus volt: — Egy sólyom ! Tudja, azt álmodtam, hogy repültünk, Mr. Coultier ! Courtier komolyan felelt: — Ha az istenek egyszer nekem küldik azt az álmot . . . A kertajtóban Barbara hátra fordította a fejét, mosolygott s kiment. Lady Casterley, a kis Anne társaságában, aki észrevette, hogy új dolog ilyenkor a kertben lenni, egy új virágágyat vizsgált, melynek ültetvényeit úgy látszik még nem ismerte. Mikor meglátta az unokáját, messziről kérdezte : — Mi ez a virág? — Nemesia. — Sohasem hallottam róla. •— Nagyon divatos virág, nagymama. — Nemesia? Ismételte Lady Casterley. Mi köze Nemesiának a virágokhoz? Utálom a kertészeket ezekkel az ostoba elnevezésekkel. Hol a kalapod? Szeretem ezt a réczetojás színű, ruhádat. Várj, nyitva van egy gomb. És kinyújtva a korához képest, bámulatosan szilárd, pókszerű kicsi kezét, begombolta a Barbara derekának a legfelső gombját. — Viruló színben vagy kedvesem. — szólt aztán. Milyen messze van annak az asszonynak a lakása? Most oda megyünk. — Még nem kelt fel. A Lady Casterley szemei malicziózusan csillogtak. — Azt mondtad nagyon kedves. Egyetlen kedves, gond nélkül élő asszony sem fekszik az ágyban félnyolcz után. Melyik a legrövidebb út ? Nem, Anne, nem jöhetsz velünk. A kis Anne először nagyon feltűnően élesen nézett a dédanyjára, aztán mondta : — Hát . . . úgy sem mehetnék, mert már mennem kell. — Nagyon jól van, hát csak indulj. Anne összeszorította az ajkát s a következő Nemesia-ágyhoz menve, áthajolt a rácson s egész lényével jelezte, hogy valami eddig nem látott érdekességet fedezett fel. — Ha kaczagott Lady Casterley gyors lépteivel a nagy allé felé tartott, s apró. A míg a fasoron végig mentek, folyton erdőgazdaságról beszélt, közben élesen vizsgálta a fákat. Azt mondta, hogy az erdészet, miként az építészet és sok más dolog, türelmet, hitet s odaadó munkásságot kivánt, ebben a türelmetlen másodkézből elő században azonban elveszett a művészet. Lady Casterleynek gondja volt rá, hogy a Barbara nagyapja ápolja ezt a művészetet, azért Cattonban (a vidéki birtoka) sőt Ravenshamban is érdemes volt megnézni egy fát. Itt Mouklandban rettenetesen elhanyagolták a fákat. Az például, hogy az embernek a kertjében legyen a legszebb olasz cziprus, mely angol földben él s ne gondozza jobban,— valóságos botrány. Barbara lustán mosolyogva hallgatta. Nagymama olyan mulatságos volt az ő pontosságával s nagy energiájával; a beszédmodora olyan éles és durva tudott lenni neki, akinél merevebb és csiszoltabb frázisokban senki sem tudta érvényre juttatni a franczia nyelv finomságait — mintha elhatározta volna, hogy mindent megenged magának. És ennek a leánynak, akit még mindig üldözött az a gondolat, hogy repülni tud, aki megittasulva szívta magába ennek a bűbájos nyári reggelnek az édességét, — furcsának tetszett, hogy valaki ilyen is lehet. Ekkor egy pillanatra nyugodtnak látta a nagyanyja arczát, abban a pillanatban nem volt védő s támadó állásban minden vonás ; aggodalmas elszántság tükrözött rajta, mintha kétségbe vonná az élethez való ragaszkodását, — és egy olyan pillanat alatt, amely néha minden nőnél jelentkezik, még az olyan fiatal és hódító leánynál is, mint Barbara, — végig futott rajta egy intuiczió, — hirtelen szomorúságot érzett, fázott, mintha megpillantotta volna a még sohasem látott halvány kisértetet. — Szegény, drága, — gondolta, mily szomorú öregnek lenni! — Bfttettek fIST ösvényre, amely három hosszú legelőt keresztül szelve, felvezetett a Mrs. Noel lakásához. Csodásan édes volt itt kint a levegő a millió sáfrányszínű virág között, melynek minden apró kelyhében még ott vesztegelt egyegy elkésett harmatcsepp; mindent betöltött a késői galagonya illata, a hárs és kőrisfák körül fénykoszorú lebegett s minden ágon dalolt. Ki tudott ilyenkor szomorú lenni? madár Az első legelőnek a sarkában egy gesztenyeszínű kancza legelt, kicsi fülét hegyezve, valami távoli hangra figyelt, melynek vonzóerejét csak ő tudta megérezni. Mikor meglátta a betolakodókat, lehúzta a fülét, a szeme sarkában rosszindulatú fény jelent meg. A két nő elhaladt mellette s a kerítésen át, a második legelőn keresztül folytatta az útját. Mikor a közepe táján voltak, Barbara nyugodtan szólt:—Nagymama, az ott egy bika! Valóban egy hatalmas bika volt, mely eddig egy csomó bokor mögött állott. Most lassan feléjük közeledett, de még kétszáz yardnyira lehetett. Nagy vörös állat volt, hatalmasan kifejlett szüggyel és nyakkal, mely minden élő teremtmény között a nyers erő jelképévé teszi a bikát. Lady Casterley szigorúan nézett az állatra. — Nem szeretem a bikákat, azt hiszem hátrafelé kell mennem. — Nem lehet nagymama, az út hegyre vezet. — Pedig nem térek vissza! — erősködött Lady Casterley. — annak a bikának nem kellene itt lennie. Kinek hibája váljon ? Felelősségre fogok vonni valakit. Állj meg és nézz reá merően. Meg kell akadályoznunk, hogy közelebb jöjjön. Megállottak, a folyton közeledő bikára néztek. — Ez úgy látszik nem tartja vissza. — szólt Lady Casterley. Ne figyeljünk rá, add ide a karod kedvesem, a lábaim olyan furcsák. Barbara átölelte a kicsi alakot, úgy mentek tovább. — Az utóbbi időben elszoktam a bikáktól, — mondta Lady Casterley. A bika folyton közeledett. — Nagymama, — szólt Barbara, menjen nyugodtan a kerítésig. Mikor túl lesz rajta, én is jövök. — Semmiesetre sem teszem. Együtt fogunk menni. Ne figyeljünk rá, én hiszek ebben. — Nagymama drága, úgy kell tennie, ahogy mondom. Én ismerem ezt a bikát, a mieink közül való. Erre az ominózus beszédre, Lady Casterley élesen nézett a leányra. — Nem megyek. — szólt, a lábaim újra egészen erősek. Ha szükséges, szaladni is tudok. — De a bika is tud! — Nem hagylak itt, az bizonyos — mormogta Lady Casterley. Ha a bika rosszindulatú lesz, beszélni fogok hozzá. Engem nem fog bántani. Te pedig jobban tudsz futni mint én. Ez így lesz, érted? — Ne legyen nevetséges, drága. — felelt Barbara; én nem félek egy bikától. Lady Casterleyt mulattatta ez a megjegyzés s a szemében furcsa kis láng villant meg. — Ugyan! Hisz érzem, épen úgy remegsz, mint én ! A bika alig volt nyolczvan yardnyira s őket még több, mint száz yard választotta el a kerítéstől. — Nagymama, — mondta Barbara, ha nem megy előre, úgy ahogy mondtam, itt hagyom, s szembe megyek a bikával. Ne legyen olyan makacs! Lady Casterley feleletül átkarolta a leány derekát, s annak a vékony karnak az ereje meglepte Barbarát. — Semmihoz hasonlót sem fogsz csinálni. Nekem semmi közöm ehhez a bikához, nem törődöm többet vele, egyszerűen arra sem nézek, amerre van. A bika most ide-oda topogva közeledett feléjük. — Ne figyelj rá. — szólt a vén asszony, aki gyorsabban ment mint valaha. — Most már egyenes a hely, tudna szaladni? — Azt hiszem, lihegte Lady Casterley és hirtelen úgy érezte, mintha félig felemelnék a levegőbe, mintha repülve közeledne a kerítéshez. Szuszogást hallott, aztán a Barbara hangját. — Meg kell állanunk. Egészen rajtunk van már. Kerüljön a hátam mögé. Érezte, hogy két kar, mely mintha visszafelé volna nőve, — átfogta. Az ösztöne s egy általános puhaság azt súgta neki, hogy háttal van az unokája házához. — Eressz el! — lihegte , eressz el! Aztán érezte, hogy az a puhaság a kerítés felé nyomja! — Hu ! — kiáltott Lady Casterley. hu! — Nagymama — s a Barbara hangja egészen nyugodt volt; nagymama, hallgasson, hiszen csak izgatja ezt az állatot. Közel vagyunk a kerítéshez ? — Tíz yardnyira. — lihegte Lady Casterley. — Akkor vigyázzon! Valami meleg izgalmat érzett, egy emelkedést, egy zuhanást — és túl volt a kerítésen. A bika és Barbara egy yardnyi távolságban egymástól, még a kerítés másik oldalán voltak. Lady Casterley meglobogtatta a zsebkendőjét, a bika felnézett s a következő perczben Barbara kézzellábbal egyszerre csúszott át a kerítésen melléje. Egy pillanatnyi késedelem nélkül, Lady Casterley előrehajolt s megszólította a bikát: — Gyalázatos bestia ! Majd elveretlek, ne félj! A bika gyöngéden kaparva a földet, szimatolt. — Nincs valami bajod, gyermekem? — Semmi. — felelt a Barbara komoly, még mindig lihegő hangja. Lady Casterley felemelte a kezét s a tenyere közé fogta a leány arczát. — Milyen lábaid vannak ! Csókolj meg! Miután egy forró, kissé remegő csókot kapott, folytatták útjukat, de a vén asszony szorosan fogta a leány karját. — Az a bika pedig — mormogta Lady Casterley — igazi vadállat! Hogy mer asszonyokat megtámadni! Barbara lehajolt hozzá.;(! — Nagymama, egészen bizonyosan nincs semmi baja? Nem érez rázkódást? — Ah nem. — Nem gondolja, hogy jobb volna, ha azonnal hazamennénk — persze, a másik úton ? — Világért sem. Remélem, nincs több bika közöttünk s a között az asszony között? — De úgy érzi magát, hogy képes vele beszélni ? Lady Casterley végighúzta a zsebkendőjét az ajkain, hogy megnyugtassa a remegésüket.